Az 1825 és 1848 közötti reformkort sokan hajlamosak a zsarnoki Habsburg udvar és az elmaradott földesurak versus felvilágosodott és haladó liberális férfiúk leegyszerűsített küzdelmeként felfogni. E vélekedés annyira megkövesedett, hogy ezen időszak „ikonjait” a mai közéleti vitákban is kikezdhetetlen nimbusz veszi körül, legyen szó akár Széchenyi Istvánról, akár Kossuth Lajosról. A nagyobb bajnak mégis azt tartom, hogy eközben olyan kivételes alakok maradnak a feledés homályában, akik szintén meghatározó (ha nem irányító) szereplői lehettek volna az akkori magyar politikai életnek, és ha életművük kiteljesedett volna, talán ma másként vélekednénk a 19. századi magyar politikai életről is. Gróf Dessewffy Aurél, a magyar konzervativizmus egyik legjelentősebb, fiatalon elhunyt teoretikusa is e körbe tartozott.
A kezdetek
Dessewffy 1808-ban született családja birtokán, Nagymihályon. Apja, gróf Dessewffy József, az osztrák abszolutista törekvésekkel szembenálló főnemesek egyik vezéregyénisége, Széchenyi korszakos művének, a „Hitelnek” legfőbb bírálója, a rendi konzervativizmus képviselője volt. Aurél kiváló nevelésben részesült, folyékonyan beszélt görögül, latinul (amely 1844-ig hivatalos nyelve a közigazgatásnak), franciául, olaszul és németül valamint angolul is. Filozófiai és jogi tanulmányait Kassán és Pozsonyban fejezte be 1827-ben. Hatalmas lépésekkel haladt fölfelé a közigazgatási ranglétrán: 1828-tól fogalmazó a bécsi udvari kancelláriánál, majd 1830-ban Pozsonyban az országgyűléssel párhuzamosan a király fogalmazójaként működött. 1832-től helytartóság titoknoknak nevezték ki Budára. Dessewffyt folyamatosan izgatta közélet, az országgyűlési fejlemények, melyeknek már 17 éves kora óta volt résztvevője, de mint csak megfigyelő. Kétszer is megméretette magát a vármegyei követi választásokon (1832-ben, Kossuth Lajossal szemben és 1838-ban), de mindkétszer alulmaradt, így a felsőtábla maradt szónoklatainak fóruma. Ezekben az időkben hosszú utazásokat tett Nagy-Britanniában és Franciaországban, elvben a börtönrendszerek tanulmányozása céljából. Érdeklődése persze kiterjedt az adott országok alkotmányos és politikai életére is, és későbbi publikációiban többször hivatkozott külhoni tapasztalataira, párhuzamba állítva a hazai viszonyokkal (nem mindig negatívan, ellenben Széchenyivel). 1841-ben a Világ című lap szerkesztője lett, és egészen haláláig bírálója lesz a liberális reformértelmiségnek, miközben egy életképes „újkonzervatív” platform létrehozatalán fáradozott (1841-ben írásait könyvformában is kiadta „XYZ könyv” címmel, utalva írói álnevére).
De mi is az az „újkonzervativizmus”?
Dessewffy Aurél – ellentétben apjával – megértette a liberális érvrendszer lényegét és tisztában volt azzal is, hogy a több évszázada fennálló rendi nemesi–Habsburg ellentét abszolút háttérbe szorult a megváltozott vitaközegben. Széchenyi centrumpolitikája és Kossuth vármegyéket aktivizáló, köznemességre támaszkodó – radikálisabb – iránya mellett a főnemesi központú konzervativizmust újra kellett fogalmazni, hogy sikerrel mérsékelje az előbbi kettőt és a szükséges reformlépéseket hatékonyan kontroll alatt tartsa.
Dessewffy több liberális „reformtervet” is helyesnek tartott. Támogatta a közigazgatás teljes átszervezését (vagyis a vármegyei struktúra gyökeres átalakítását), a zsidó emancipációját („polgárosítását”), az egyház és az állam szétválasztásának óvatos lépéseit, a paraszti terhek mérséklését, és önálló érvényesülésük biztosítását, egy átfogó hiteltörvény megalkotását és a hazai földbirtokkal rendelkezők talpra állítását (némi áthallást érezhetünk Széchenyi felől). Fontosnak tartotta a magyar nyelv „kenyérnyelvvé” (hivatalos, általánosan használt nyelvvé) tevését, ám evvel párhuzamosan fontosnak tartotta a nemzetiségek megnyugtatását is (az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukásában vaskosan szerepe volt a nemzetiségi konfliktusoknak is).
Magát bevallottan a kormány emberének tartotta, de felfogásában a „kormány” (az uralkodó, az arisztokrácia) és a „nép” felett egyaránt az „alkotmány” által szabályozott rendszer uralkodik. Az „alkotmányosságnak” megfelelő magatartást kell elvárni az uralkodó és a kormányzat részéről, de a társadalomnak (vagyis annak „politikai” részének) is tudomásul kell venni a korlátjait és ezeket el is kell fogadnia. Ahogy Schlett István kifejtette, Dessewffy alapvetően kormányzás-párti volt: az erős, központi végrehajtó hatalmat helyezte előtérbe, mely biztosítja a törvényes rendet, megfontol minden „haladás” érdekében szükséges döntést, és a „józan szabadság” pártján áll.
Éppen a józan és megfontolt haladás-pártiság jelenti Dessewffy „újkonzervativizmusának” másik pillérét. Több, liberálisok számára központi kérdés kapcsán erősen elutasító véleményt fogalmaz meg. A szólásszabadság biztosítása körüli vitákban például szembeszáll az „ellenzék” érveivel és a korlátozás fenntartása mellett áll ki. Indoklásában jól kitűnik a „haladáshoz” való konzervatív viszonya is: a szólásszabadság teljes kiterjesztése káros a nemzetnek, mert megzavarja azt a lelki békét mely elengedhetetlen ahhoz, hogy a haladás biztos ösvényén haladjon. A szólás teljes szabadságának biztosítása csak kiélezné a viszonyt a nemzet és az uralkodó között, és csak újabb konfliktusokhoz és szenvedésekhez vezetne. A korlátozás fenntartását Dessewffy tehát egy szükséges és jogos áldozatnak tekintette, e helyzet elfogadása pedig a higgadt és megfontolt hazafiak kötelessége a jelen helyzetben. Bár a közvélemény fontosságát nem vitatja, óva int attól hogy az váljon zsinórmértékké, és a törvényhozás fölé kerekedjen.
Ez a „magyar toryzmus”
A haladásban hívő, de azt szigorú önmérséklethez kötő Dessewffy a kortárs politikai palettához is sajátosan viszonyul. Bár a liberális tábort egészében felelőssé teszi a heves és mindent felforgató hangulat szításáért, különbséget tesz az „alkotmányos” és a „radicalis” ellenzék között. Az előbbihez többek közt Széchenyit és Deák Ferencet sorolta, míg az utóbbi legfőbb reprezentánsa Kossuth Lajos és az akkori Pesti Hírlap köre volt. Az első csoportot felelősségtudata és tisztessége okán Dessewffy méltónak tartotta az ország vezetésében való részvételre, míg a többiek szerepvállalását „kalandor és túlzó” magatartásuk miatt alkalmatlannak, sőt kifejezetten károsnak ítélte a nemzet ügye szempontjából.
Ehhez kapcsolódva Dessewffy párhuzamot von a hazai, valamint a brit és a francia politikai élet között. Számára egyértelműen az angol példa a mérvadó, hiszen az alkotmányos és politikai hagyományok terén sok a hasonlóság a magyar viszonyokkal:
„...keresztül minden reformon, híven megőrzötte a nemzeti bölcsesség, igazgató főelv gyanánt, a fekvő birtok szentségét s befolyását, s ezen elv mellett, azon ország a polgári szabadság s anyagi jólét, hatalom és dicsőség hallatlan fokára emelkedett.”
E fejlődés legfőbb zálogának Dessewffy a megfelelő erőegyensúlyt tartotta a kényuralom és a demokrácia szélsőségei között, alapvetően a birtokos (többségében földbirtokos) rétegre támaszkodva. A brit tory-whig felosztás ezért követendő mintaként jelenik meg előtte: bár a különbségek szembetűnőek, mindkét oldal a stabil és mértéktartó kormányzást helyezi előtérbe.
Mindennek ellentéte a francia példa, ahol egymást követték a forradalmi változások és krízisek, felrúgva a régi hagyományokat. A nyugodt fejlődést biztosító politikai stabilitást ugyanakkor e rezsimek nem tudták biztosítani, hiszen folyamatosan a rend és a szabadság két pólusa közötti vergődés jellemezte őket.
Dessewffy egyértelműen a brit példa mellett áll és a hazai viszonyok között is a konzervatív-mérsékelt liberális felállás igényét veti fel, melyből kirekesztenék a „túlzó radicalok” platformját, melynek megerősödése könnyen a francia útra sodorhatja a nemzetet.
A korábban leírt „újkonzervatív” irány tehát egy lehetséges „magyar tory” utat jelenített meg, amely több reformtörekvést is támogatott, de csakis megfontolt és lépcsőzetes kidolgozás és megvalósítás nyomán. Ennél azonban fontosabbnak tartotta az alkotmányos monarchia törvényi rendjének tiszteletben tartását, a stabilitást és a hazai földbirtokkal rendelkező réteg támogatását, melyet alapvető bázisának tartott. Bár Dessewffynek heves vitái voltak Széchenyivel (őt okolta a kalandor, radikális vonal megerősödéséért), a politikai életben mint tisztességes riválist tartotta számon, ellentétben Kossuthtal és körével, akinek „mozgalmi” politizálását mélyen elítélte, s akit élete végéig legnagyobb riválisának tartott. A Világ című lapban megjelenő publicisztikái kereszttüzében is sokszor a „felelőtlen és szélsőséges” politika állt, elemzéseiben sorra felhívva a figyelmet a Pesti Hírlap hibás és „túlfűtött” érveire.
Vagyis csak lett volna...
Dessewffy politikai programjának egyik nagy hibája volt, hogy nem számolt a realitásokkal. Szándéka szerint az „újkonzervatív” irány – bár a kormányzat érdekeit is képviselte volna – a bécsi kamarillától független politikai irányban fejlődött volna ki. Metternich – akivel Dessewffy maga is közeli kapcsolatban volt – viszont egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy e csoport teljesen elszakadjon Bécs befolyásától, a hazai konzervatív tábort pedig egyébként sem tartotta elég erősnek. Az ifjú gróf 1842. február 9-én, 32 évesen halt meg ideglázban, távozásával olyan űrt hagyva a helyi – különösen konzervatív – politikában, melyet a későbbiekben senki se tudott betölteni. Bár 1846-ban létrejött a hazai Konzervatív Párt, a tömörülés már a legkevésbé sem emlékeztetett arra a formációra, amit Dessewffy Aurél elképzelt.