Korábban is érdekelt a kérdés, de
Torynak a generációs politikáról szóló írása óta különösen foglalkoztat az öregek és a társadalom, az öregek és a fiatalság viszonya. Elő is kaptam egy könyvet, melyet úgy másfél éve olvastam, Houellebecq
Egy sziget lehetősége című regényét (Magvető, 2006.). És még mindig nagyon ütős.
Nem egy különösebben jó regény. Ha valamihez hasonlítani kellene, akkor mind témájában, mind jellegében leginkább a negatív utópiákhoz (Zamjatyin, Huxley, Orwell) hasonlítanám: esztétikailag nem nagy szám, filozófiailag, bölcseletileg azonban rendkívül érdekes, és rendkívül aktuális.
Példázatszerű, és kicsit túl egyértelmű, hogy mit hogyan is kell értenünk. A koncepció mégis rendkívül érdekes, sőt sokkoló. Meg azért nincsen rosszul megírva.
A könyv a jövőben játszódik: egy genetikailag módosított, klónozással előállított faj egyedei élnek magányosan, védőkerítések mögött egy-egy bunkerben, számítógépen kommunikálva egymással. Nincsenek szükségleteik, szenvedélyeik, problémáik, szórakozásképpen nemiszervükről küldözgetnek képet egymásnak. A fiatalság határát sikerül kitolni, amikor pedig elkezdenének öregedni, meghalnak. Azonban egyúttal halhatatlanok is: egy következő klón lép a helyükre. Léteznek "normális" emberek is: ők a kerítéseken kívül elvadultan, hordákban élnek.
A regény nagy része azonban egy feljegyzés, napló, mely az ezredfordulón játszódik, és az egész arra fut ki, hogy bemutatja, a "jövő elkezdődött" már a mi korunkban. A teljesen elmagányosodó, pornófüggő, chateken lógó kriplik előfutárai egy "új fajnak". Vagy valami ilyesmi.
A regény nagy része egy (a mi korunkban élő) Daniel nevű középkorú francia humorista naplója, akit a regény Daniel1-ként jelöl: Daniel cinikus, és politikailag végtelenül inkorrekt. Előadásainak, jeleneteinek, pornóparódiáinak ilyen címei vannak: Mi a palesztin szexpartikat szeretjük, Hasítsd fel a gázai övezetemet (nagy zsidó telepesem), Bombázzuk meg miniszoknyákkal Palesztinát! stb. Jót tesz a könyvnek, hogy Danielt az olvasó nem csak mint egy társadalomkritikai példabeszéd negatív hősét látja ("érzéketlen, szexista, karrierista, szűklátókörű jederman, aki elcseszi az életét") de humoristaként különböző jeleneteiben példázatokon keresztül Daniel maga is igen kemény kérdéseket, sőt társadalmi tabukat feszeget ( a "kalkuláló", elvont, elembertelenítő, nagyon is európai eredetű gondolkodást is gúnyolva):
"A show producerei megkértek, hogy vágjak ki a filmből egy rövid részletet. (...) A jelenet a történet szerint Kelet-Jeruzsálemben játszódott, a Hamasz egyik terroristája és egy német turista közötti beszélgetésnek indult, ám a beszélgetés hamarosan az emberi identitás alapjairól szóló pascali elmélkedéssé alakult, majd egy Schumpeter-féle gazdasági meditációba fordult. A palesztin terrorista először is kijelentette, hogy metafizikai síkon a túsz értéke nulla - mivel hitetlen -, de mégsem negatív, mint ahogy egy zsidó túsz esetében lenne; az elpusztítása tehát nem kívánatos, hanem egyszerűen csak közömbös. Gazdasági síkon ezzel szemben a túsz jelentős értéket képvisel - mivel egy gazdag országból jön, mely híres arról, hogy kiáll az állampolgárai mellett. E rövid bevezető után a palesztin terrorista nekilátott egy sor kísérletnek. Először is - puszta kézzel - kihúzta a túsz egyik fogát, majd megállapította, hogy a csereértéke nem változott. Utána elvégezte ugyanezt a műveletet egy körömmel is - ezúttal egy harapófogót is igénybe vett. Most közbelépett a másik terrorista is, és a két palesztin között többé-kevésbé darwini megalapozottságú rövid beszélgetés alakult ki. A beszélgetés konklúziójaként kivágták a túsz egyik heréjét, de utána gondosan összevarrták a sebet, hogy megelőzzék a túsz idő előtti halálát. Végül megegyeztek abban, hogy az operáció csak a túsz biológiai értékét csökkentette, viszont metafizikai értéke nem volt, a túsz csereértéke pedig jócskán megemelkedett."
A regény felépítése egy szent könyv szerkezetét idézi, nem véletlenül. Az új fajt ugyanis egy a zavaros, a szciókra emlékeztető szekta hozza létre, az elohimiták, akik a kor (korunk) ütőerén tartva ujjukat egy cinikus-nihilista-materialista-hedonista "vallást" hoznak létre, óriási népszerűségre téve szert. Daniel is tagjává válik ennek a szektának, genetikai mintát vesznek tőle, és a szekta egyik tudósa által kidolgozott eljárással fogják őt klónozni halála után. A regény többi elbeszélője Daniel24, Daniel25, stb., akik értelemszerűen már sokadik klónjai Danielnek. A fikció szerint a regény maga úgy alakul, hogy Daniel1 naplójához "utódai" kommentárokat fűznek, és természetesen az utódok is kommentálják egymást, tehát Daniel25 az elhunyt Daniel24 írásaira is reflektál. A fejezetcímek így a Bibliát idézik: Daniel24 hetedik feljegyzését például Daniel24,7 címmel olvashatjuk. Kicsit erőltetett, de azért ötletes.
Természetesen nem a "meseszerű" sztori a lényeg, hogy hogyan emelkedik fel egy új vallás, és hoz létre egy új fajt, hanem az, hogy minderre azért képesek az elohimiták az ezredforduló idején, mert ők reális igényeket és szükségleteket elégítenek ki. (Szexelj sokat, ne öregedj meg, ne vállalj gyereket, élj háborítatlanul.) Társadalomkritika, modernizmuskritika, enyhe technika-ellenesség érezhető ki az egészből - a fizikai, biológiai kihívások "leküzdése", az érzelmi problémák "kiküszöbölése", mindennek a haladás és a technika segítségével való "megoldása" egy szörnyű világot eredményez. Daniel24 hetedik feljegyzésében mindezt kicsit didaktikusan ki is mondja:
Az emberi életírások száma 6174 (...). Mindegy, hogy nő írta, vagy férfi, mindegy, hogy hol (...); egyetlen és csakis egyetlen ponton minden életírás hasonló: az öregség okozta elviselhetetlen lelki gyötrelmek bemutatásában.
A legmegrázóbb képet kétségkívül Bruno adja(...): "egy öreg test, tele fiatal vágyakkal".(...)
[A]z öregek tönkrement és megcsúnyult teste már Daniel1 idejében is egyöntetű undor tárgyát képezte. 2003 nyarának különlegesen gyilkos hatású kánikulája ébresztette rá a francia közvéleményt a jelenségre. "Az öregek lázadása" - ezzel a címmel jelent meg a Libération tudósítása (...). Két hét alatt több mint tízezer ember halt meg az országban; volt, aki egyedül halt meg, a lakásában, mások egy kórházban vagy nyugdíjasotthonban, de mindahányan a gondozás hiányába haltak bele. (...) Az öregek meztelenül feküdtek az ágyban, pelenkában, egész nap nyöszörögtek, de senki sem jött, hogy megmentse őket a kiszáradástól, hogy egy pohár vizet nyújtson át nekik; bemutatták az ápolónők körjáratát, akik, mivel képtelenek voltak értesíteni a nyaraláson lévő családokat, rendszeresen begyűjtötték a holtesteket, hogy helyet csináljanak az újabb jelölteknek. "Ezek a jelenetek méltatlanok egy modern országhoz", írta az újságíró, csak éppen azt nem értette, hogy épp ezek a halottak a bizonyítékai annak, hogy Franciaország szép lassan modern országgá válik, hogy csak egy igazán modern ország képes úgy kezelni az öregembereket, mint valami hulladékot, és hogy a felmenők ilyen mértékű megvetése elképzelhetetlen lenne Afrikában vagy egy hagyományaihoz ragaszkodó ázsiai országban.
Hamar kihunyt a fényképek kiváltotta felháborodás, és az ezt követő évtizedekben a mesterségesen kiváltott - vagy egyre gyakrabban szabadon jóváhagyott - eutanázia oldotta meg a problémát.
Az öregek azonban nem egyszerűen csak áldozatok. Arra vágynak, amire a fiatalok: a szexre. Csak ők nem, vagy nem úgy kapják meg. A kislányok fiatal nőnek akarnak látszani, és az idősebb nők is fiatalnak akarnak tűnni. Nekik még megy, az öregeknek már nem. Daniel megismerkedik a női újságoknál dolgozó Isabelle-lel, aki a következőket meséli neki egy induló magazinról:
A magazinnal Lolita lesz a neve. "Az időeltolódás miatt", mondta. Körülbelül értettem, mire gondol. A Húszévest például főleg tizenöt-tizenhat éves lányok olvassák, akik felszabadultnak akarnak látszani mindennel, de főleg a szexszel kapcsolatban; Lajoine a Lolitával a fordított hatást akarta előidézni. "A célcsoportunk alsó korhatára tíz év - mondta -, de nincs felső korhatár." Arra építette a stratégiát, hogy az anyák lassan-lassan a lányaikat akarják utánozni. Persze, egy harmincéves nő kicsit nevetségesnek látszik, amikor egy Lolita című újságot vásárol, de nem nevetségesebbnek, mint amikor szoros pólókat vagy miniszoknyát vesz föl. Lajoine arra számított, hogy a nevetségességtől való félelem, ami olyan erős volt a nőknél, és főleg a francia nőknél, szép lassan eltűnik, elsöpri a határtalan ifjúság utáni nyers sóvárgás. Az a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy jó lóra tett. Az olvasóink átlagéletkora huszonnyolc év - és minden hónapban emelkedik.
Isabelle-t elveszi feleségül Daniel, majd amikor az öregedni kezd, elhagyja. Később egy fiatal lánnyal lesz viszonya Danielnek, majd ő maga kezd el öregedni, szexuális teljesítőképessége lecsökken, és ettől szenved. A könyvben az öregek fizikailag és mentálisan leépülő, ám szexuális vágyaik miatt önző figurákként jelennek meg, akik féltékenyek a fiatalokra, és utánozni akarják azokat, mesterségesen (pl. Daniel szexuális segédeszközökkel) próbálják meg magukat fiatalon tartani. A fiatalokat és az öregeket ugyan az mozgatja, csak az idősek képtelenek már megfelelni a "fiatalságkultusz" elvárásainak, nem marad nekik más, mint fiatal prostituáltakat keresni maguknak, drogozni vagy meghalni. Nem csupán egy természetes, eleve adott biológiai dologról, hanem inkább egy kulturálisan és társadalmilag meghatározott "őrületről" van szó. A könyvben van egy gondolatmenet arról, hogy a testi tökéletesség és az életerő mítizálásával hasonlóság van a fiatalság és a nácizmus között - ezek persze egy megkeseredett ember szavai a regényben, ugyanakkor sajnos van alapja. Ez a folyamat vezet el az eutanáziához és a klónozáshoz, mint az "örök fiatalság" technikai megvalósításához, melyek szintén náci módszereket idéző megoldások. Végül ezzel egy új faj jön létre, azaz akik ezt az utat választják, megszűnnek emberként létezni. Terhet jelentenek az idősek - megszüntetik az öregséget. Terhet jelent a gyerekvállalás, sok nyűggel jár - megszüntetik ezt is.
Körülbelül ez az a "rémkép", amit a fiatalságkultusz, az erő-és testkultusz, valamint a családi, erkölcsi, vallási hagyományok, sőt az érzelmek modernkori eltűnésével felfest Houellebecq. Az okokat pedig a racionalizmusban, a materializmusban, a "hatékonyság" elvében, az érzékiség abszolutizálásában véli megtalálni. Amit ezzel mond, és ahogy ezt mondja, az egyáltalán nem új. Ettől, és természetesen a túlzásoktól, bizonyos tendenciáknak az abszurditásig való meghosszabbításától, a fikció minden elemétől eltekintve, azért talán valahol rémisztően jól látja a dolgokat.
Magyarországon különösen a nők körében szembetűnő, hogy a középkorúak úgy próbálnak öltözködni és kinézni, mint a fiatalok. És mi jut az időseknek? A frusztráció, hogy állandóan szembesítik őket azzal, hogy esztétikailag és társadalmilag is értéktelenek. Annyiban talán jobb a helyzetünk, hogy nálunk az idősebb generációk egy teljesen más rendszerben szocializálódtak, más értékrenddel, és talán nem is képesek megérteni, felfogni ezt az egészet. Gondolom mindenki látott már anyát és lányát, akik ugyanúgy öltöznek, ízlésük megléte vagy meg nem léte szerint, de tudatosan alakítják külsejüket. Nem fizikai munkát végeznek, tehát nincsenek testileg elgyötörve. Mellettük meg ott áll a nagymama, otthonkában, mackónadrágban és tornacipőben, a fizikai munka jól látható nyomaival. És valószínűleg nem érti ezt az egészet, és valószínűleg addig jó neki, amíg nem érti.
Így van ez? És ha igen, mit lehet tenni? Ráadásul az idősek számaránya egyre nő. Mihez kezdenek majd magukkal, és mihez kezdenek velük a fiatalok?