Gabrilo
I 2008.02.20. 22:46
„
A probléma azonban ennél sajnos összetettebb. Egyrészt – amellett természetesen, hogy a rendszerváltást valós váltásnak tekintjük – kontinuitás van az előző, és a mostani rendszer között. Ennek oka sokak szerint az elitváltás hiánya, vagy részleges volta, és ebben bizony van is valami igazság. Akik ezt a kontinuitást fenntartják, azok a szocializmust, mint hagyományt mutatják be nekünk. Mi ezt a kontinuitást, és a szocializmus hagyományként való értelmezését nem fogadjuk el, ezért eme honlap szerkesztői, és a honlapon megjelent cikkek szerzői egyértelműen a posztkommunizmussal szemben állnak ki, és ezt nem kívánjuk titkolni egy percig sem. A hagyományokat fontosnak tartjuk, ám épp a hagyományok azok, melyeket a szocializmusnak nevezett bukott – és tragikus – kísérlet végképp el kívánt törölni. A hagyományokat nem kitalálni, hanem megtalálni akarjuk. Ám épp a 40 éves megszállás miatt olyan hallatlanul nehéz rálelni eme hagyományokra.”
Fent idézett szöveg a Konzervatórium nyitóposztjából, a
Köszöntőből van. Természetesen egy konzervatív oldalnak nem lehet és nem is kell, hogy célja legyen valamiféle „
manifesztum” deklarálása. Mindenesetre valamiféle közös „alapot” kell(ene) jelentenie az ott írottaknak – én legalábbis így gondoltam. Bár „
belső” ügyként próbáltam kezelni a kérdést, a blog szerzői arra biztattak, írjam meg egy cikk formájában gondolataimat a problémáról. Ugyanis az utóbbi hetekben kétségeim támadtak afelől, tényleg közös nézet-e a konzervatóristák körében a (poszt)kommunizmus-ellenesség?
Lehet valami zavar az erőben, már arra nézvést, mi is az a posztkommunizmus? És mit jelenthet az, hogy a kommunizmus örökségét cipeljük még mindig – nem kis teherként – a vállunkon? Nyilván nem jelentheti azt, hogy itt maradt az egypártrendszer struktúrája (hiszen több párt van), nem vagyunk a szovjet övezet „
legvidámabb barakkja”, és – hivatalosan- az államnak sincs már rajta a keze mindenen „
mindenhatóként”, azaz, szigorú formális szinten a szocializmusnak/kommunizmusnak vége van. A posztkommunizmus azonban nem pusztán a kommunizmus utáni állapotot jelenti, ti. azt, hogy sóhajtsunk egy nagyot, mert a kommunizmust lezártnak tekinthetjük. A kérdés ugyanis az, csak formális vetülete van-e ennek a kérdésnek?
Az elmúlt héten lezajlott vita során az egyik ellenérv az volt, „
nem releváns 2008-ban komcsizni” (azon túl, persze, hogy a „
kocsmai komcsizás” „
gáz” - legalább ennyire gáz azonban a „
kocsmai nácizás” is, ha már itt tartunk...). Ez azonban azt implikálja, hogy a szocializmust olyannyira magunk mögött hagytuk, hogy a múlt homálya teljesen elfedi, és kb. annyi értelme van róla beszélni, mint az ősember életmódjáról (miért, amúgy: arról nincs értelme?). Ez önmagában is szegényes érv, hiszen „
formálisan” is csak közel 19 éves a cezúra. Ennek következményeképpen még „
formálisan” is lehetnek olyan hiányosságok, hibák, melyek itt maradtak velünk – és erre még talán azt is mondom, mi sem természetesebb ennél. A cél a maradványok eltüntetése, a hibák javítása (hogy az állami-és egyéb radikálisokba pedig egy kupica
láncziandrást öntsek: az állam meg nem egy elhasznált mosógép, amit kivágok).
A kérdésre válaszolva azonban azt kell mondjam, nem kizárólag formális vetülete van a posztkommunizmusnak mint olyannak. Ha ugyanis a szocialista éra igyekezett az emberek életét egy eszmény alapján teljesen átalakítani, akkor több helyen kellett nyomot hagynia, semmint csupán a „
struktúrákban”. És ezek közül a legfontosabb a mentalitásban, gondolkodásban hagyott nyom. Egy rendszert, struktúrát át lehet alakítani hol könnyebben, hol nehezebben, de évtizedeken keresztül tuszkolt gondolkodásmódokat nem lehet könnyedén „
eltüntetni”. Utóbbi sokkal komolyabb feladat.
Már csak ezért sem lehet „
elvonatkoztatni” a 89-ig létező szocializmustól. És természetesen attól sem, hogy bizonyos politikai erők ennek a folytonosságnak – ti. a posztkommunistának – támogatói vagy ellenzői-e. Tudom, sokan fölvetették, hogy a Konzervatóriumnak nem elsődleges célja, hogy aktuálpolitikai témákról szóljon, és ebben maximálisan egyetértek; de azt sosem mondta senki, hogy „
egyáltalán nem” kell aktuálpolitizálni (vö. ismét Köszöntő), hovatovább, ez lehetetlen is volna. Egy ilyen elvárás ugyanis egy olyan helyzetet követelne meg, ami a valóságban nem létezik: a kontextustól való függetlenséget. Jó konstruktivistákként gondolhatnánk csak azt, hogy valóságunk építőkockákból áll, melyeket kedvünkre rendezgethetünk, vehetünk el belőlük, vagy tehetünk hozzájuk. A valóság a maga komplexitásában létezik, és épp egy konzervatívnak legalább törekednie kell arra, hogy ezt a komplex valóságot a maga összetettségében próbálja megérteni. Ha politikai témákhoz nyúlunk, kisebb-nagyobb arányban elkerülhetetlen az aktuális politikai események említése/kivesézése.
Föntiek értelmében a szomorú tény az, hogy a posztkommunizmus – amit nem szeretünk - egyik legfontosabb fenntartó ereje a jelenlegi kormánykoalíció. Ha van olyan erő, mely a folytonosságot képviseli, ők mindenképpen. És ebben a kérdésben kénytelen vagyok nem elfogadni a maszatolós-relativizáló érveket (mindenki találkozott már nyilván ezekkel, a neten is járnak körbe levelek jobboldali politikusok volt párttagságáról, stb.), hiszen ez nyilván a balliberális narratívát erősíti: azaz posztkommunizmusról azért nincs értelme beszélni, mert annak – akárcsak a kommunizmusnak magának – mindenki „
része” volt. Ez azért elképesztő arcátlanság, mert ezen az alapon a koncentrációs táborokban tartott zsidók is „
részesei” voltak a borzalmaknak. A színdarabban mindenki játszik, korántsem mindegy azonban, milyen szerepben.
Eddig csak sejtetni próbáltam, elmondom a választ: a másik vetülete a kérdésnek erkölcsi jellegű. A posztkommunizmus nem intézményi struktúrák maradványait jelenti par excellence, hanem a velünk/bennük élő erkölcsi rosszat (Copyright by
Olibácsi). Szemléletet, mentalitást, gondolkodásmódot. A posztkommunizmusban vállalt szerep megítéléséhez kevés az, hogy megnézzük melyik politikai erő „
hogyan rendezné az intézményeket”(mármint, és ez fontos: struktúrákat, rendszereket). A döntés alapjául inkább az szolgálhat, hogy a politikai erők erkölcsi és politikai kérdésekben milyen állásponton vannak: akik a relativizálás (vö.
Nádas-beszéd), felelősség-szétkenegetés hívei, azok a posztkommunizmusnak mint „
hagyománynak” hívei. Akik ezt az erkölcsi relativizmust és szemléletet nem fogadják el, azok utóbbi személéletnek (és hatalmi oligarchiának) a bírálói és ellenzői.
Amit néhányan találóan „
Hálózatnak” neveznek, az ennek a szemléletnek az intézményesült formája. Ez politikusoktól kezdve az üzleti élet szereplőin keresztül újságírókig sok mindenkit jelent. Ez nem összeesküvés-elmélet, hiszen ezt senki sem rejtegeti.
A relativista-posztkommunista „
tengely” többféle stratégiát alkalmazhat; az egyik lehet a gazdasági hatékonyságra, vagy valami hasonlóra való hivatkozás (ezt a jelenlegi kabinet a gazdasági adatok tükrében bebukta), mely miatt „félre kell tenni az ellenségeskedéseket”, és ugyanezen okból lehet a tipikus béketáborozó baloldali érvelés is, mely szerint a jelszó a tartós béke (ezt 2006 őszén bukták be). Ugyanezen „
tengely” (MSZP-SZDSZ-MDF) mostani próbálkozása a velük szembeszálló politikai erő lejáratása a nemzetközi porondon. Ha az összes eszmeáramlatot maguk mögött tudhatják, akkor a politikai ellenfelek nem valódi ellenfelek, és nem erkölcsi számonkéréssel fordulnak feléjük, hanem ellenségeskedő-és gyűlölködő nacionalisták, populisták, rasszisták, stb.
A baloldal hagyományosan hamis elképzelése pedig az, hogy pusztán strukturális rendszerátalakításokkal véget vethetnek egy ilyen sokrétű dolognak. A posztkommunizmus olyan, mint a légypapír, és amerre jár, mindenféle szart összeszed: legyenek azok jobbszélső csoportok, jogi gebaszok, tisztességtelenségek, stb.
És hogy ismét Olibácsit visszhangozzam néktek: „
A kommunizmus édesgyermeke a posztkommunizmus: a papus kimúlt, ivadékai a szakértelem hullámain hajóznak a továbbra is szép jövő felé. De a mentális térkép az maradt: a földhözragadtság kultusza, a távolba mutogatás („reform vagy bukás”), a hibások és a felelősök folyamatos keresése (vö. „kapzsi orvosok”, „ingyenélő egyetemisták”, „dologtalan vasutasok”). És a bázis posztkommunistáinál gyön a többi: a sunyi egyenlősdi, a másik méltóságának sárba tiprása, a méltányosság, az empátia és a szolidaritás hiánya, a sületlen ateizmus („Farkas Berci fent volt, és mégse látta a nagyfőnököt, höhö.”) és mindenfajta szellemi teljesítmény lebecsülése („a filozófiával be lehet verni a szöget?”). Hogy ne ostromolják szerkesztőségünket felhevült olvasók: igen, a posztkommunizmusnak mi is részei vagyunk, önzők, gyakorta cinikusak, gyávák és intoleránsak. A 1989-1990, a rendszerváltás csak a folyamat kezdete volt: ettől fogva szabad másként gondolni, ez már nem társadalom- (oh) és haladásellenes tevékenység. De, hogy mikorra lesz itt olyan világ, hogy ne másodlagos frissességű posztmarxista marhaságokat tekintsünk az emberi gondolkodás csúcsának, no, az odébb van. A legjobb az, amikor derék baloldali publicisták a „fölösleges”, „gyűlölködő”, „állandóan visszatérő” antikommunizmusról értekeznek, mint a magyarság rákfenéjéről, a jobb jövő gáncsáról. Ilyen esetekben játsszunk le egy parti lovasistvánt fejben és helyettesítsünk be.”
A „
béketábor” elvárása az, hogy söpörjük félre az erkölcsi problémákat, és gyerünkbarátaimcsináljukmeg. A már fent említett módokon próbálják meg ezt a kérést alátámasztani: 1) erkölcs és politika külön van, ezért politikai kérdésekben erkölcsi elvárásokkal senki ne házaljon, 2) erkölcsileg mindenki „
sáros”, ezért senkinek sem lehet egy szava sem a másikkal szemben, 3) a múltat „le kell zárni végleg” annak érdekében, hogy „bizalommal tekintsünk a jövőbe” (ehhez külön nem kívánnék kommentárt fűzni, „
eredeti” „
konzi” érv – Nietzsche szerint amúgy nincs létezés sem emlékezés sem felejtés nélkül).
Ha ezen érvek közül bármelyiket elfogadjuk, akkor rábólintunk az erkölcsi relativizmus kérésére: beállunk egy olyan sorba, ahová – szerintem – nem illünk. Szerintem a posztkommunizmussal szemben félreérthetetlenül kiállni erkölcsi és intellektuális kötelesség.
A kérdés az, hogy „
mi”, a
Konzervatórium szerzői, elfogadjuk-e az erkölcsi relativizmust, és a posztkommunizmust mint „
hagyományt” mégis, vagy megmaradunk a Köszöntőben foglaltak álláspontján?
Halld, ó, Izrael népe: Hogyan tovább?
