Az elmúlt évek aktuális feladata volt az új közigazgatási rendszer megalkotása. A végérvényesség formáját öltő rendszerről nemcsak szakemberek, politikusok vitatkoztak, de az állampolgárok hivatalos ügyeik intézésénél közvetlen tapasztalatokkal is véleményt formálhattak az átalakuló ügyintézéséről, amelyet egy brosúra segítségével, most már helyre is tudnak tenni végső célját tekintve: a „jó állam” kialakítása. A kormány és a kétharmados többségben lévő kormánypártok az alkotmányozó többség birtokában sem tehették meg, hogy kihagyják az ellenzék és olyan intézmények, közéleti szereplők, szakemberek véleményét, akik valamilyen módon érintettek ezen a területen. Polgármesterek, önkormányzatok, kormányzati háttérintézmények, jogászok, egyetemi professzorok szóltak hozzá e témához a parlamentben, a sajtóban és egyéb fórumokon is egyaránt.
A hozzászólások között megjelentek olyan vádak, amelyek politikai színezetet öltöttek, mint a decentralizáció visszafordítása, anakronizmus, a Horthy rendszer restaurálása, összességében a közéletben megjelenő érdekek közül az állami érdek kiemelése. A szakmai vádak közül a szakszerűtlenséget, jogi buktatókat és a nyugati fejlődés teljes semmibevételét érdemes megemlíteni.
Kóré András politológus írása
Jelen írásban nem kívánom a közigazgatási rendszer részletes leírását adni. Fel szeretném ugyanakkor hívni a figyelmet arra a gondolkodásra, amelyet az érvényesülő koncepciót elemezve felfedezhetünk, amely kiváltja a felsorolt vádakat. Meglátásom szerint az elmúlt három év kormányzati döntései mögött egy, a politikai gondolkodók, politikusok és a közember számára sem érdektelen, a 19. századtól meglévő és a 20. században kicsúcsosodó polémia, a politikával és az állam szerepével kapcsolatos világnézetek ütközése, illetve azok egyikének jelenlegi érvényesülése áll. Ez magának az államnak a befolyási, beavatkozási határáról, lehetőségeiről szól.
Az állami beavatkozást teljesen elutasító érvelések hiányolják annak említését, hogy az állam egy horizontálisan kiterjesztett rendszer elemeként is működik. Az ellentétes érdekek közvetítője, különböző tevékenységeinek összefogója. Tipikusan ilyen a piac és a közszféra, a kutatási szféra és az egészségügy közötti hálózatok létrejöttének ösztönzése, illetve azok puha szabályozási eszközökkel történő irányítása. Ebben a rendszerben az állam tulajdonképpen egy menedzseri tevékenység. Ennek az érvelésnek megfelelően az állam a helyileg összekötött emberek, intézmények, és tevékenysége összessége, amelyben a kormányzás csak az egyik, bár kétségkívül az egyik legfontosabb aktivitás.
Az erősebb központi irányítást igénylők válaszait vizsgálva nem mindössze ennyi a feladata az államnak. Bár független, mégis „jó” döntéshozónak, így értékekkel telítettnek és érdekekkel rendelkezőnek kell lennie. Itt konkrétan „célt” kap az állam, és nemcsak mint valamilyen létező intézmény van jelen, hanem mint szervesen létező egész és azért felelősséggel tartozó entitás. Sajnos a történelem mutatott példákat arra, hogy ezek a „jó” döntések és „célok” nagyon is lehetnek rosszak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy demokratikus államokkal kapcsolatban is bőven felidézhetünk olyan kormányzatokat, amelyek valaminek a véghezviteléhez az egész közösséget egy irányba fordították. Tipikus példa Anglia több évszázados külpolitikája, ahol egyenesen a semleges államért rajongó konzervatív politikus, Edmund Burke fogalmazta meg az intervenciós politika legitimizációját, de ide tartoznak azok a baloldali mozgalmak, amelyek a szép új világért küzdenek, ahol egyenlőség és tiszta környezet vesz körül mindenkit. Ebben a felfogásban az állam szónak nemcsak egy helyileg összekötött közösség tevékenységét összefogó, koordináló értelme van, hanem egy olyan egészé, amelyben a közösség, annak intézményei, tagjai történelme és jövője egy organikus egészet alkot és a kormányzat az egyik, de kiemelt eszköze a jó megtalálásának, minden területre vonatkoztatva.
A konzervatív felfogás védelmében talán idézhetjük a brit filozófust, Roger Scrutont, aki több pontban meghatározva az állam fogalmát első helyen kiemelte: „Az állami intézmények egy politikai folyamat részei, a civil társadalomnak a szabad társulás szintjén nem kielégíthető igényei ezen keresztül fejeződnek ki. Ezeket az igényeket csak egy olyan egységesített, autoritatív <utasítások láncolata> elégítheti ki, mint amilyen a személyes államban létezik. A jogot, a honvédelmet és a jólét alapvető szintjének biztosítását sorolhatjuk ezen <közjók> körébe – habár ez utóbbi státusát a libertariánus közgazdászok kétségbe vonják.” Azt gondolom, tisztább meghatározás és magyarázat nem szükséges ehhez a pár sorhoz.
Az azóta már megvalósult közigazgatási törvény semmit nem felejtett el abból, amit a nyugati fejlődésből megtanult. Jelen van benne a horizontális önkép, a koordináló hálózatok kialakulását elősegítő szerep. Továbbá nem helyezi magát minden érdek fölé, nincs kizárólagos szerepkörre magasztalva. Ugyanakkor szembetűnően jelen van benne egy élesebb paradigmaváltás, amely az állam hangsúlyosabb részvételét alapozza meg. Megmutatkozik ez a hierarchikus felépítést egyértelműen hangsúlyozó kijelentésekben is. A döntések sorozatában az államé a végső szó, a mondat végére ő teszi a pontot, és nyelvtantanárként belejavít, ha valami nem tetszik neki. Árulkodó továbbá az is, hogy a „jó kormányzás” helyett a „jó állam” fogalmát használja. Tehát nem egy társadalmi alrendszer optimális működését tartja szem előtt, hanem egy szerves egésznek, intézmények, emberek, közösségek és hatalom egybefonódott organizmusának, a mindannyiunk boldogulását meghatározó felépítésének. Ebbe a paradigmaváltásba tartozik, hogy kormányzás, a governance helyett következetesen az etat szót használja. Európában hagyományosan, egészen a 20. század második feléig a politikai gondolkodók, filozófusok ezt a szót használják, amelynek köszönhetően olyan változatos az ideológiai mezőnk és szenvedélyes a közéletünk. Ebben az értelemben valóban a hatalom oldalán van a lehetőségek tárháza, amely nemcsak a saját, hanem akár minden alrendszer életét meghatározhatja. Így azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy ez a gondolatvilág egyértelmű közelítés az etatikus felfogás felé. Ugyanakkor azt sem felejthetjük el, hogy a teljes decentralizációt olyan államok is elutasítják, amelyek nálunk jóval régebbi demokratikus hagyományokra építhetnek, például Nagy-Britannia. Az unitárius állam, amelynek az egymásra épülő közigazgatási egységek csúcsán a népszuverenitás letéteményese, a parlament áll, nem egyedülálló jelenség. Egy olyan kis országban, mint a miénk, a horizontális működést vegyíteni kell a működést képessé tevő központi irányítással.
Lezárásként elmondhatjuk, hogy bár az etatizmusnak a modernkori jellemzői erőteljesen jelen vannak a magyar politikában, azok sokszor a verbalitás (vagy brosúrák) szintjén maradnak. A kormány ellátja a közvetítő, koordináló, egyeztető szerepet, önmagát a folyamatok részének tekinti. Erőteljesen kíván beleszólni a szociális alrendszerek életébe, a kiemeltebb, kulcsfontosságú ügyekben döntési pozíciót követel magának. Retorikájában következetesen visszahozza a kialakítandó „jó állam” fogalmát, amely a mindenkori vezető elit országjobbító felelősségét hangsúlyozza.
A keresztény-konzervatív hivatástudattal megáldott hatalom az államot igyekszik az emberek, az ország haladásához felhasználni. Teszi ezt azoknak a kereteknek a tágításával, amelyeket tiszteletben tart, amelyek megvédenek minket a diktatúra lehetőségétől, és amelyek megegyeznek a demokratikus, modern kori, európai gyakorlattal.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
