„Sok pszichiáter naivan úgy tekintette a{z 1973-as} döntést, mint egy diagnózis egyszerű törlését annak érdekében, hogy megszűnjenek az igazságtalanságok. A valóságban azonban igazságtalanságokat teremtett a homoszexuális irányultságú emberrel szemben azáltal, hogy az igazság igazságtalanságot szenvedett, és ezzel megakadályozták a homoszexuálisokat abban, hogy pszichoanalitikus segítséget keressenek és találjanak.”
(Charles Socarides amerikai pszichiáter, balra a képen)
Számos felvetés érkezett a melegházasságot és a melegek örökbefogadási lehetőségét kritizáló posztunkhoz. Genetikai-e a homoszexualitás? Történeti képződmény-e a heteroszexuális házasság? Van-e gyerekhez való jog? Jobb-e egy melegpár, mint az árvaház? Összehasonlítható-e egy melegpár egy meddő nővel? Igyekeztem összegyűjteni az ilyesfajta felvetéseket, és válaszolni rájuk. Azonban a szövegértési problémáról tanúskodó felvetésekre csak annyit tudok mondani, hogy tessék újraolvasni az előző posztot, benne van a válasz. Jelen, kérdezz-felelek formában közzétett írás az előző kiegészítése, így olvassák.
Genetikai oka van-e a homoszexualitásnak?
Ezt eddig senkinek sem sikerült bebizonyítania. Az annak idején nagy visszhangot kapó 1991-es Simon LeVay-féle kutatás kapcsán (amit a homoszexualitás genetikai-hormonális-agyi okainak megtalálásaként éljeneztek sokan) is azt mondta az azt elkészítő neurobiológus (arcképe a bekezdés alatt) 1994-ben, hogy: „Fontos leszögezni, hogy mit nem találtam. Nem bizonyítottam be, hogy a homoszexualitás genetikus, nem találtam genetikus okot a homoszexualitásra. Nem mutattam ki, hogy a melegek így születtek, ez a leggyakoribb félreértés a munkámmal kapcsolatban. És nem mutattam ki melegközpontot az agyban.”
Az egypetéjű ikreken végzett vizsgálatok alapján nem bizonyítható, hogy a homoszexualitás genetikai alapú, hiába bukkan fel a médiában időnként a hír, hogy „újabb bizonyítékot találtak a homoszexualitás genetikai eredete mellett”. Az egypetéjű ikrek azonos genetikai állománnyal rendelkeznek, valamint pontosan ugyanolyan kémia, hormonális hatásoknak vannak kitéve születés előtt. Nos, a valaha végzett vizsgálatokban a legmagasabb korreláció homoszexualitás ügyében az egypetéjű ikrek közt 50 százalék volt. A legszélesebb körű és legpontosabb tanulmányok azonban ezt a korrelációt 38 százalékra teszik egypetéjű férfiikrek, és 30 százalékra egypetéjű női ikrek esetén. (Hershberger, SL (1997): A twin registry study of male and female sexual orientation. Journal of Sex Research 34, 212-222.) Márpedig ha a homoszexualitás genetikai okú lenne, akkor ennek az arányszámnak 100 százaléknak kellene lennie. Mindezek alapján maximum annyit mondhatunk, hogy egyeseknek genetikailag nagyobb lehet a homoszexualitás iránti hajlama.
Genetikailag viszont rengeteg, normatívnak el nem ismert hajlamot lehet örökölni. Az is elmondható, hogy megtalálták például az alkoholizmusra, a csalárdságra és egyéb szenvedélybetegségekre hajlamosító gént is, vagy épp a drogfüggőségét. Akkor most ezekkel minden rendben? A pedofíliának egyes kutatások szerint hormonális okai is vannak.
Martin Dannecker, a frankfurti egyetem szexuáltudományi intézetének professzora, a melegmozgalom egyik fő alakja egy 2000-res publikációjában beismerte: minden kísérlet, ami biológiai magyarázatot akart adni a homoszexualitásra, kudarcot vallott.
Ne akard megváltoztatni a homoszexuálisokat!
Mint előző posztunkban írtuk, bizonyított, hogy lehetséges a heteroszexualitáshoz való visszatérés a homoszexuálisok számára is. Ezt egyszerűen az bizonyítja, hogy rengeteg példa van rá, és pszichiáterek is foglalkoznak ilyen terápiával. A biztonság kedvéért szögezzük le: senki nem akar senkit erőszakkal megváltoztatni. Ez egy lehetőség azok számára, akik igényt tartanak rá. Az Egyesült Államokban külön szervezet specializálódott erre, a National Association for Research and Therapy of Homosexuality (NARTH). 2009-ben a NARTH egy átfogó tanulmányt tett közzé a homoszexualitás kezelhetőségéről.
Egy 942 felnőttet vizsgáló kutatás arra jutott: a homoszexuális férfiak 46 százalékát, a homoszexuális nők 22 százalékát szexuálisan bántalmazták. Összehasonlításképpen ugyanez heteroszexuális férfiaknál 7 százalék, heteroszexuális nőknél 1 százalék. A meleg férfiak 86 százaléka és a leszbikus nők 38 százaléka nem mondta magát melegnek a bántalmazás előtt. (Tomeo, E. et al., Comparative data of childhood and adolescence molestation in heterosexual and homosexual persons. Arch. Sex. Behavior, 30, 60, 2001.) A mélylélektani iskola kutatói azt találták, hogy a homoszexualitás az apával való rossz kapcsolatra vezethető vissza szinte mindig a férfiak esetében.
Robert Spitzer (fent), a homoszexualitásnak az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) betegséglistáról való levételét egykor támogató professzor kétszáz fős vizsgálata azt mutatta ki, hogy a férfiak 66, a nők 44 százaléka sikerrel változott meg, ami nem csak a viselkedést, hanem a vágyakat, fantáziákat, vonzalmakat is érintette (Spitzert idézi Christl Ruth Vonholdt: A homoszexualitás megértése. Embertárs, 2006/4.)
De hát az APA levette 1973-ban a betegséglistájáról a homoszexualitást!
Az előbb idézett cikkében Christl Ruth Vonholdt kifejti, hogyan született meg ez a döntés: a terapeuták és pszichiáterek hetven éven át azt tanították, hogy a homoszexualitás egy megoldatlan nemi identitáskonfliktus kifejeződése. Ezért 1973-ig emocionális zavarként (nem pedig betegségként ) szerepelt az APA listáján. 1970-től kezdve azonban egyes homoszexuális csoportok többször megzavarták az APA gyűléseit, a mozgalom nyomás alá helyezte a társaságot. Amikor a homoszexualitás-kutató Irving Bieber referált az APA 1970-es kongresszusán, egy titokban bejutott meleg aktivista félbeszakította és szidalmazta a professzort. 1971-ben betörtek a társaság egy díjkiosztó rendezvényére és kijelentették: a pszichiátria az ellenség megtestesülése. Végül a meleglobbi kiharcolta, hogy meghallgassa őket a diagnózislista felülvizsgálatáért felelős bizottság, amiben egy homoszexualitás-szakértő sem ült. Semmiféle tanulmányt nem mutatott be senki, amely alapján indokolt lett volna a felülvizsgálat. Míg más esetben ilyen kérdésről hosszú, széleskörű szakmai vita folyik, most egy tollvonással törölték a diagnózislistáról a homoszexualitást. 1978-ban egy kérdőívet küldtek körbe az APA tagjainak, amire öt évvel a homoszexualitásnak a diagnózislistáról való törlése után is a kitöltők 68 százaléka azt válaszolta, hogy továbbra is emocionális zavarnak tartja a homoszexualitást.
Az 1973-as döntés egyik indoka az volt, hogy a homoszexuálisok közt nem fordulnak elő gyakrabban pszichés betegségek, mint a heteroszexuálisok közt. Nos, ez téves feltételezés volt. Egyre több tanulmány pedig épp az ellenkezőjét bizonyítja, Vonholdt kapásból idéz hat ilyen tanulmány az Embertársban magyarul megjelent cikkében, többek közt Amerikából, Angliából, Hollandiából és Új-Zélandról.
Az 1973-as döntés következménye az lett, hogy a homoszexualitással kapcsolatos oknyomozó kutatásokat tabusították, és azok a homoszexuálisok, akik változni szeretnének, sokszor nehezen találnak terapeutát, aki hajlandó lenne velük szóba állni ezügyben. Nem abszurd, hogy a biológiai nemtől független nemi identitást hirdető LMBT-mozgalom biológiai gyökerűnek és megváltoztathatatlannak akarja bemutatni a homoszexualitást? Most akkor a mozgalom szerint társadalmi konstrukció a szexuális identitás vagy biológiai eredetű? (Nem mintha ez lenne a két kizárólagos magyarázat.) A pedofíliát normálisnak tartó szexológusok ugyancsak osztják a társadalmikonstrukció-elméletet, a szadomazochizmust pedig pont ugyanazért akarják töröltetni egyesek a diagnózislistáról, amiért a homoszexualitást is törölték annak idején.
Homoszexualitás mindig is létezett!
Hogy időben mindig is létezett-e homoszexualitás, azt nem tudjuk. Számos kultúra viszonyát sem ismerjük a homoszexualitáshoz (számosét meg igen). De abból még, hogy valami mindig is létezett, nem következik, hogy az jó és normatívnak tekinthető. Korrupció is létezett mindig, mégsem tekintették sosem normatívnak, inkább normaellenesnek. Abból, hogy valami mindig is létezett, sem normatív, sem normaellenes volta nem következik.
A férfi-női házasság ma ismert formája történeti képződmény!
Nyilván számos változó eleme van a házasságnak. Való igaz, hogy a történelem folyamán a monogám férfi-női kapcsolat nem volt kizárólagos, mint az elismert legmagasabb rendű kapcsolatforma. Számos kultúrában létezett a többnejűség, de a többférjűség is előfordult. Ugyanakkor még ezen kultúrákban is csak egy szűk kisebbség élt többnejűségben (többférjűségben), a többség már csak demográfiai és anyagi okokból sem engedhette ezt meg magának. Viszont a többnejűségről is elmondható, hogy mindig is voltak benne monogám tendenciák: általában az első feleség kiemelt szerepet játszott (vagy akart játszani). Amint az emberiség történetében egyre nagyobb hangsúly helyeződött a személyre (a nő esetében is), úgy egyre inkább monogámmá váltak a kultúrák. Az a feltételezés, hogy a legősibb kultúrákban nem létezett család, és a törzs/közösség nevelte a gyerekeket, már tudományosan cáfolt a huszadik század eleje óta. Mindig is a család volt a tágabb közösség legkisebb alkotó eleme az egyén után.
Egy azonban biztos: az általunk ismert kultúrák nem tekintették házasságnak két azonos nemű ember kapcsolatát. A férfi-női kapcsolat számos variácója megjelent, de az azonos neműek kapcsolata nem nyert olyan elismerést, mint a különneműek házassága. A homoszexuális kapcsolat megítélése a primitív kultúráktól kezdve mindenféle kultúrákban sokféleképp alakult attól kezdve, hogy egyszerűen nem ismerték, a tiltáson, tűrésen, normálisként elismerésen át egészen odáig, hogy intézményesítették, például beavatási rítusban. Eszenyi Miklós Férfi a férfival, nő a nővel című, 2006-os, a homoszexualitás történetét feldolgozó kötetében idéz pár olyan kutatást, amelyek tudnak nyolc olyan törzsről, ahol valamilyen módon intézményesített volt ismereteink szerint a homoszexuális kapcsolat. De hogy gyereket adtak volna oda az ilyen pároknak nevelésre, arról sehol sem esik szó. (Az egyik általa idézett kutatás George Devereux, alias Dobó György: Institutionalized homosexuality of the Mohave Indians.)
Gyakori példának hozzák fel a görögöket. Nos, a görögöknél sem volt melegházasság, az athéni nép többsége úgy vélekedett, hogy normális polgár nem fecsérli homoszexuális kapcsolatokra az idejét, amely a dologtalan és pénzes emberek hobbija (Dominique Fernandez: Ganümédész elrablása). A homoszexuális kapcsolatot toleráló athéni társadalom (sőt, annak azt eszményinek tartó része sem) azonban egyáltalán nem nézte volna jó szemmel, ha két férfi tartósan összeköltözik.
Kérdés az is, mennyire jó normatívnak tekinteni olyan társadalmakat ebben a tekintetben, amelyeket más tekintetben nem tartunk annak, vagy azokat a görögöket, akik nem tekintették egységesnek és egymást kiegészítőnek a testet és a lelket, hanem a testet a lélek börtöneként definiálták. A homoszexualitást valamilyen szinten nem csak toleráló, hanem elismerő törzsek, kultúrák meleg tagjairól sem tudunk túl sokat. Számos esetben kiskapunak tartják a tudósok a homoszexuális kapcsolatot, például mert a szexualitás számos területe erősen tabusítva volt, vagy külön nevelkedtek a nők és férfiak, esetleg (mint az egyik törzsnél) háromszáz olyan nap volt az évben, amikor tilos volt a feleséggel szexuális életet élni, és persze a demográfiai problémák is szóba kerülhetnek.
Az nem érv, hogy miként definiálták korábban a házasságot, korábban nem létezett szavazati jog sem!
Sokan érvelnek azzal, hogy a hagyományra hivatkozás nem állja meg a helyét akkor sem, ha mindig is így volt, mivel létezhetnek rossz hagyományok is, és attól még, hogy évszázadokig így gondolkodtak a házasságról, miért ne lehetne most másképp? Hiszen régen demokrácia meg szavazati jog sem volt. Igen, csakhogy más valóságszinten mozog a kettő, két külön „dimenziósíkról” beszélünk. Az emberi természethez nem tartozik hozzá eleve, hogy választások vannak és szavazni megyünk. Az viszont hozzátartozik, hogy nők vagyunk és férfiak, nőiségünk és férfiasságunk pedig biológiai-pszichológiai meghatározottságunkon alapul. Egyébiránt ha történeti alapon bírálni lehet a házasság intézményét, akkor, horribile dictu, a demokráciájét is lehet történeti alapon bírálni.
A melegházasság demokratikus érték!
Attól függ, hogy definiáljuk a demokráciát. Ha a többség uralmaként, akkor a kérdés az, a többség miként vélekedik róla. A modern kori emberi jogok által körülbástyázott liberális demokráciák nem több, hanem kevesebb demokráciát jelentenek, amennyiben a demokrácia népuralom. Ugyanis a felkent papság (szakértő jogászok, bírók) által definiált jogok, amelyek nem többség kérdései, korlátozzák a demokráciát, a nép uralmát. Persze ez egyáltalán nem biztos, hogy rossz dolog. A kérdés ilyen szempontból az, hogy mi emberi jog és mi nem az, és ezt ki határozza meg. Mindenesetre elég ellentmondásos az az érvelés, ami olyan esetben, amikor a nép a közvélemény-kutatások vagy népszavazások szerint elutasítja a melegházasságot, elnyomó többségre és kisebbségi jogokra hivatkozik, amikor pedig a nép megszavazza a melegházasságot (minimális többséggel) vagy inkább mellette van (mert népszavazást nem mernek kiírni a témában), akkor pedig a többségre hivatkozik. Álságos az a gyakorlat (például az Egyesült Államokban), ami addig vonszolja újra és újra a népet az urnák elé, amíg meg nem szavazza a melegházasságot (vagy az Európai Uniót).
A melegházasság kérdésében nincs helye vallási érvelésnek, mert az irracionális.
Mindenekelőtt: a vallási érvelés nem irracionális. Semmilyen témában sem. Könnyen belátható, hogy ha van Isten, és valamit megtilt, akkor emberként arra érdemes hallgatni. Nos, ezután már csak az a kérdés, hogy Isten léte bizonyítható-e, illetve bizonyítható-e, hogy ezt egy bizonyos vallás vagy egyház közvetíti. A kereszténységnek rengeteg észérve van saját legitimitása mellett. Észérveket sorol fel Isten léte, kinyilatkoztatása és Krisztus mellett. A vallási viták tehát teljes mértékben lehetnek racionálisak.
De: az biztos, hogy a kereszténység egyáltalán nem csak vallási alapon kifogásolja a homoszexualitást. A bibliai alapú érvelés csak a keresztényeket kötelezi. A kereszténység mindig is elkötelezett volt az ókori (görög) eredetű természetjogi koncepció mellett, amely szerint létezik „szívünkbe írt erkölcsi törvény”, ami emberi természetünkből fakad, és mindenféle Isten és egyház nélkül felismerhető és kötelez minket. A homoszexualitást is ezen természetjogi alapon ellenzi a kereszténység. De az sem igaz, hogy csak a vallásos emberek tartanák problémának a homoszexualitást. A kereszténység egyébként azt mondja, hogy a melegekkel tapintattal és megértéssel kell bánni, valamint szeretni kell őket, nem azért, mert melegek, hanem annak ellenére. A kereszténység a homoszexualitást helyteleníti, nem a homoszexuális embert. Valamiért amúgy az egyébként sok szempontból egymással ellentétben álló világvallások mindegyike helyteleníti a homoszexuális viselkedést, leszámítva a buddhizmust, ám az sem ítéli meg pozitívan. Egyébként: vallás is létezett mindig.
A házasság magánügy, mit szólunk bele?
A kérdés lényege, hogy mi a házasság. A házasságot mindenekelőtt mindig is úgy tekintették, mint a közösség (és esetleg a transzcendens hatalmak) ügyét. Két ember kapcsolata lehet magánügy, de a történelem folyamán a modernitást leszámítva (de igazából még a modernitásban is és a posztmodern világ jelentős részén is) a házasság kifejezetten nem magánügy. Hogy kik házasodnak, az persze jó esetben magánügy, amennyiben ezen azt értjük, hogy önként döntöttek egymás mellett. De ha házasságra lépnek, akkor az már közösségi ügy. Már csak azért is, mert az ifjú pár életének elindításához általában a közösség ad össze csomó mindent. (Jó példa erre a széki lakodalom, ahol a két anyós jegyzeteli, hogy a menyasszonytáncnál ki mennyit adott be, ugyanis később annyival kell hozzájárulni az adott család házasuló tagjának életkezdéséhez; ez a falu önvédelmi mechanizmusa: a közös élet kezdésére mindig összeadja a közösség a rávalót.) Lehet persze két ember házasságából magánügyet csinálni, de ez újdonság a történelemben. Attól kezdve pedig, hogy a gyerekek kérdése is képbe kerül, már egyáltalán nem magánügyről van szó, főleg az örökbefogadás tekintetében.
A házasság jogi kérdés. Ez egy magánjogi szerződés.
A házasságot pusztán jogi kérdésnek tekinteni felszínesség. A házasság elsősorban antropológiai-etikai kérdés. A jognak egy antropológiai-etikai valóságot kell kifejeznie, szentesítenie. A jog ezen esetben arra való, hogy kifejezzen valami mélyebb dolgot az állam felé, így az az állam számára láthatóvá, elismerhetővé (és, figyelem, még egy érv a magánügyi mivolt ellen, számon kérhetővé) válik (a számon kérhetőség például a válópernél fontos). Az egész vita lényege egyáltalán nem jogi, a jog csak felismeri, áttekinthetővé és számon kérhetővé teszi az emberi viszonyokat, nem pedig létrehozza. Mutatja ezt az is, hogy simán működne, ha a templomi házasságot kötő pároknak nem kellene polgári házasságot kötnie, hanem az illetékes plébános/parókus/vallási vezető, legyen az keresztény, muzulmán, buddhista, akármilyen, informálná a házasság létrejöttéről az államot. A polgári házasság jogi úton fejeződik ki két ember elköteleződése, döntése egymás mellett. Dönthet akárhogy népszavazás, parlament, alkotmánybíróság, emberi jogi bíróság, ha döntésük nem ezt az antropológiai-etikai valóságot tükrözi, akkor rosszul döntöttek. Az antropológiai-etikai valóság megelőzi a szociológiait. Mindez annyit tesz, ha az állam bevezeti a melegházasságot, akkor becsapja az embereket, mert olyan valóságot akar tükrözni, ami nem létezik, nem tud létezni.
Ha szeretik egymást, miért ne házasodhatnának össze?
A modern kor egyik fő problémája, hogy elszentimentalizálta a szeretetet. A házasság nem pusztán érzelmeken alapuló dolog. Illetve lehet csak arra alapozni, de akkor elég instabil az alapunk. A jó házasság persze egymás iránti kölcsönös érzelmi vonzalmon is alapul, de a házasság egy egzisztenciális döntés, amibe benne foglaltatik, hogy akkor is melletted leszek, amikor épp dühös vagyok rád, amikor nehezen vagy elviselhető, stb. A házasság két ember életének az összekötése, döntés egymás mellett, ilyenformán érzelmeknél többről van szó.
Rátérve a melegházasságra: a házasság konstitutív eleme az egymás iránti vonzódás, szerelem, elköteleződés mellett a gyermekáldásra való nyitottság, oly módon, hogy a két fél egyesüléséből gyermek származhat, legalább elméletileg. Ha annyira fontos a melegházasság megítélésénél, hogy mi történeti és mi nem, akkor rá kell mutatnunk: mindig, minden kultúrában konstitutív eleme volt a házasságnak a gyermekáldásra való nyitottság. Sok esetben annyira, hogy igazából csak a gyermeknemzés számított, nem az érzelmek. Szerencsére ma az érzelmek is számítanak.
Miért lesz neked jobb attól, ha a melegek nem házasodhatnak? Attól még nem lesz jobb a heteróknak!
Természetesen ez így igaz, nem lesz nekik jobb, több férfi-női házasság sem lesz és több gyerek sem, azonban a melegházasság állami bevezetésének igénye elsősorban a gyermekek örökbefogadásáról szól. Amint pedig azt előző posztunkban bemutattuk, komoly indokok vannak arra, hogy ne adjunk önként melegpárok kezébe gyereket. Azaz a melegházasság mégsem csak két ember magánügye. Ahhoz elég az is, ha mindenféle papír nélkül összebútoroznak.
A melegeknek is joguk van a boldogsághoz, a családhoz, a gyerekhez!
Gyermekhez való jog nem létezik. A gyermek nem tárgy, aminek az lenne a rendeltetése, hogy boldoggá tegyen akárkit is. Az, hogy a gyermek boldogságot okoz a szüleinek, lássuk be, mellékhatás. Üdvös mellékhatás, ami tanúskodik az emberi természet mibenlétéről, de mellékhatás. Emellett a gyerek sokszor okoz bosszúságot is, és vannak nem akart gyermekek, akikkel ezt érzékeltetik is. A gyermek nem jog és boldogság kérdése. Ha bárkinek joga lenne a gyerekhez azon a címen, hogy így lesz boldog, akkor ugyanígy bárkinek joga lenne megszabadulni a gyerekétől azon a címen, hogy ő meg gyerek nélkül lesz boldog, csak becsúszott. A gyerekhez való mindenáron jog egy modernista, relativista, szentimentális, önző elképzelés. Az államnak pedig nem feladata, hogy eleget tegyen boldogságigényeinknek. Természetesen mindez áll a lombikbébizésre is. A gyermek két ember szeretetkapcsolatának a gyümölcse, nincs olyan, hogy jár nekünk a gyerek, ezért előállítanak nekünk egyet. Illetve ma már van – sajnos. Nos, a meddő párok számára fenn áll az örökbefogadás lehetősége. Hiába gondolom, hogy én színészként tudnék kiteljesedni és boldog lenni, nincs emberi jogom ahhoz, hogy színésznek tanuljak, ha nem vesznek fel a színművészetire, valószínűleg nem leszek színész, mert tehetségtelen, alkalmatlan vagyok rá.
Ha a meleg párok nem fogadhatnak örökbe gyereket azért, mert nem tudnak gyermeket nemzeni, akkor a meddők miért fogadhatnak örökbe?
Meddőség és homoszexualitás más dimenzió. Egy férfi és egy nő azért tud gyermeket nemzeni, mert kiegészítik egymást, testileg és pszichológiailag is. A meddő nőnek elméletileg lehet gyereke egy férfitól, csak valamilyen rendellenessége megakadályozza ebben. Ettől még biológiailag-pszichológiailag nő, és kiegészíti férfi házastársát. A meddő nő egy férfivel egészségesen fel tud nevelni egy örökbe fogadott gyereket. Egy homoszexuális vagy leszbikus, aki elméletileg tudna gyermeket nemzeni ellenkező neművel, nem ilyen rendellenesség miatt nem tud gyermeket vállalni azonos nemű párjával, hanem mert erre kiváló egészségügyi állapotban is képtelenek együtt. Ezzel jelzi a természet, hogy ők úgy, ketten, azonos neműek, nem tudnak gyermeket vállalni. Egy leszbikus meddő nőnél sem az az elsődleges kérdés e tekintetben, hogy meddő-e, hanem hogy leszbikus. Egy meddő ember egy ellenkező nemű párral elméletileg nyitott tud lenni a gyermekáldásra. Két meleg együtt normális élettani funkciókkal sem tud elméletileg sem nyitott lenni a gyermekáldásra. Egy férfi és egy nő kiegészíti egymást, két férfi vagy két nő nem. Az igazi diverzitás, sokszínűség egy férfi és egy nő házasságában valósul meg. Egyébként a meddőség is kezelhető.
Miért nem jobb egy gyereknek egy melegpárnál, mint az árvaházban?
Mindenekelőtt: amikor valakit egy házaspár örökbe fogad, azelőtt jól megnézi a gyámhatóság, hogy kinek adja oda a gyereket. A kérdésre a válasz röviden az, hogy egy problémát nem egy másik problémával szokás kezelni.
Inkább egy szerető meleg pár, mint egy sokszor elvált anyuka vagy apuka, aki megveri a gyerekét, akit nem akart!
Nem hiszem, hogy ez a választási kényszer ilyen formán tényleg létezik a valóságban. Igaz, hogy a házasságok közt sok a nem ideális vagy kifejezetten rossz. Ez a probléma emberi természetünk tökéletlenségére utal (akárcsak a homoszexualitás). Az ilyen tökéletlenségeket nem tudjuk kijavítani, melegházassággal sem. Ha összehasonlítjuk a férfi-női házasságokat a melegkapcsolatokkal, azt fogjuk tapasztalni, hogy a nagy átlagot tekintve a melegkapcsolatok sokkal rendezetlenebbek és kaotikusak. S mint az előző posztban is írtam: az elvált nőnél,újraházasodott nőnél, élettársi kapcsolatban élő heteró párnál a saját gyereke van, a saját gyereküket nevelik. Ez kényszerhelyzet. Semmiféle kényszer nincs azonban arra, hogy melegpároknak örökbe adjunk gyerekeket. Az egyetlen ilyen kénszerhelyzet az, amikor korábbi, különneművel folytatott kapcsolatából származik egy később homoszexuálissá vált egyénnek gyereke. De ekkor nem beszélünk örökbefogadásról.
A homoszexuálisok olyan kisebbséget alkotnak, mint bármelyik másik etnikai/faji kisebbség vagy épp az elnyomott nők. Így ez egy hatalmi kérdés.
Tévedés mindenféle kisebbséget egy kalap alá venni, az etnikai, vallási, illetve szexuális orientációjú kisebbséghez tartozás tök más dolog. Az etnikai hovatartozás sosem volt etikai kérdés. A nemrég lemondott franciaországi ortodox főrabbi, Gilles Bernheim például felemelte a szavát a melegházasság bevezetése ellen. Ezek szerint a vallásos zsidók egyáltalán nem úgy érzik, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem egy kalap alá lenne vehető a melegházasságért való küzdelemmel. Ahogy a amerikai feketék sem érzik egy kategóriának a melegházasságra támasztott igényt a polgárjogi mozgalommal.
Pedig a melegmozgalom egész stratégiája a polgárjogi mozgalom analógiájára épül fel, minden alap nélkül. Mint Vonholdt (alább a képen) írja: a viselkedés etikailag megítélhető, az identitás nem, ezért beszélnek meleg identitásról. A homoszexuális identitás koncepciója a XIX. századból, Karl-Heinrich Ulrichstól származik. Vonholdt bemutatja a kérdéssel kapcsolatos tanulmányokat. Ezek arra jutnak (például Edward Laumann, a Chicagói Egyetem kutatója): a homoszexualitás nem stabil tényező, sőt az élet előrehaladtával instabilitása szignifikáns módon változik. A homoszexuális érzéseket senki nem választja, az identitást azonban igen.
Természetesen a melegházasság ellenzése nem keverendő össze a homoszexuálisok utálatával. Egy homoszexuális ember lehet kiváló ember, művész, író, politikus, akármi, és ilyenképpen elismerést érdemel. Minden megilleti, ami mást is megillet emberként, például a házasodás joga egy ellenkező neművel. Igenis lehet egyszerre elismerni a melegek felvonulási jogát (bár szerintem gusztustalan egy esemény, de mindegy, had vonuljanak), támogatni a rendőrség fellépését a homoszexuálisokat megtámadó ellentütetőkkel szemben, és ugyanakkor ellenezni a melegházasságot. Azonos jogok járnak a homoszexuálisoknak, extra jogok nem. A melegházasság és -örökbefogadási jog nem jelenti azt sem, hogy kriminalizálni akarnánk a homoszexualitást.
A tradicionális felfogás sosem tekintette lehetetlennek a különféle nemzetiségű vagy vallású emberek közti házasságot. Lehet, hogy helytelenítette egy időben, de lehetetlennek nem tartotta. Nem azt mondták Marisnak Mezőségen, hogy „te Maris, nem tudsz hozzámenni ahhoz az ortodox románhoz református magyarként”, hanem azt, hogy esetleg ez nem jó ötlet, okozna sok nehézséget, ne menj hozzá. De ettől még nem tartották lehetetlennek, szemben az azonos neműek egybekelésével.
Ha viszont hatalmi kérdéseknél tartunk: mennyiben elfogadható, hogy az LMBT-lobbi megpróbálja elhallgattatni nyomásgyakorlással azokat, akik a lobbi politikai céljait nem támogató következtetésekre jutnak, például a homoszexuálisok számára kezelést nyújtó terapeutákat, vagy az olyan tudósokat, mint az előző posztban idézett Mark Regnerus, a texasi egyetem szociológus professzora, aki 25 féle különbséget talált a heteroszexuális, illetve homoszexuális párok által nevelt gyerekek viselkedése közt?
Akkor is, a melegházasság emberi jog, ami megszüntetné a melegek diszkriminációját!
Az emberi jogi mozgalom ilyetén témafelvetése egyszerűen félrevezető: ugyanis az is kérdés, egyes viselkedéseket miért tartunk normatívnak vagy normaszegőnek. Az emberek számos tekintetben nem egyenlőek. És nem biztos, hogy érdemes minden egyenlőtlenséget megpróbálni kivasalni. Azt kell megnézni, milyen egyenlőségnek milyen oka van. Lehet, hogy egyes egyenlőtlenségnek kikiáltott dolgoknak antropológiai-etikai okai vannak.
A homoszexualitás megváltoztathatatlanságának propagálása, levétele az APA diagnózislistájáról és más eddigi egyenlőségi lépések oda vezettek, hogy a terapeuták sokszor képzésük folyamán sem hallanak a homoszexualitás lehetséges terápiájáról, ahogy maguk az érintettek sem hallanak róla. Így aztán a diszkriminációellenes törvények és mozgalmak diszkriminálják a változni vágyó melegeket és a nekik segíteni kívánó szakembereket.
A homoszexualitás kritizálása homofóbia!
Ha a homofóbiát úgy definiáljuk, hogy a homoszexualitás bárminemű kritizálása homofóbia, akkor igen. Ez azonban egy elég tág definíció, ami inkább arra jó, hogy az LMBT-lobbi elhallgattassa a neki nem tetsző hangokat. A homofóbia ilyen tág értelmezése tehát pusztán hatalmi és politikai okokkal magyarázható. Ez alapján ráadásul bármilyen vallás (beleértve a kereszténységet) kritizálása az adott vallás követőivel szemben megmutatkozó fóbiára utalna. A homofóbia ilyen tág meghatározása tehát a szólásszabadság és a racionális vita ellen való. Ha viszont a homofóbia a homoszexuálisok gyűlölete, akkor ez nem azonos a homoszexualitás lehetséges bírálatával vagy lélektanilag problémásnak tarthatóságával.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!