A szabadság két bajnoka

Konzervatorium I 2013.01.25. 07:02

lengyel_magyar_baratsag.jpgJoszif Visszarionovics Sztálin a megnyert második világháború után bekövetkezett kelet-közép-európai átrendeződések során több – rá és jellemére egyértelműen utaló – kijelentést tett. „Magyarországot példásan meg kell büntetni!” – vallotta a szovjet birodalom feje még 1943-ban, amikor a Vörös Hadsereg az egész keleti fronton előrenyomuló offenzívába kezdett. Miután a szovjet csapatok elfoglalták Berlint, és az amerikai illetve angol haderővel közösen elpusztították Hitler Harmadik Birodalmát, Sztálin nyugodtan koncentrálhatott a kelet-európai térségre, amelyet egyértelműen szovjet befolyási övezetté kívánt tenni, a szövetséges hatalmak teljes támogatásával.

Többször hangoztatott nézete szerint Európa középső részén két nép betörése, gerincének elroppantása szükséges a terület birtoklásához, a többiek nem rendelkeznek sajátságos, több évszázadra visszatekintő szabadságvággyal. Ez a két nép pedig nem más, mint a magyar és a lengyel. Lássuk miként küzdött szabadságáért a két nép a XX. század útvesztőiben, hogyan alakult viszonyuk a század során.

Szabó Ákos írása

Lengyelország százhuszonhárom év után, 1918-ban ébredt fel a nagyhatalmak által rákényszerített kábulatból, és lett újból megjelölve az öreg kontinens térképén. Az önálló állam azonban nem jöhetett volna létre a győztes antanthatalmak engedélye, instrukciói nélkül. A győztesek közt egyértelmű túlsúlyban lévő Franciaország – a korábbi orvos tanonc, párbajhős, Georges Clemenceau miniszterelnök vezetésével – az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzását, népeinek „felszabadítását” és a közép-európai térség teljes, radikális átrendeződését tűzte zászlajára. A versailles-i békék hatására a lengyelség hazája 1920–22-re Európa hatodik legnagyobb államalakulata lett az egykor szebb napokat látott nemesi családból származó Józef Piłsudski vezetésével, aki olyan jelszavakat tűzött zászlajára, mint Isten, becsület, haza. Piłsudski roppant népszerűségét tovább fokozta az 1919–21-ben sikerrel megvívott lengyel–szovjet háború, ahol sikerre vezette a katonákat a kommunista agresszor ellen. Szimbolikus jelentőséggel bírt az 1920 nyarán lezajlott varsói csata, melynek eredményeként a főváros, Varsó megmenekült a szovjet bevonulástól.  Az év végén megkötött rigai béke Lengyelország sikerét jelentette, ám a – közel két éves – fegyveres konfliktus egyértelműen rányomta bélyegét arra, ahogyan az ezt követő évtizedekben alakultak a két ország közötti politikai kapcsolatok.

Az 1920-as év mást jelentett Lengyelországnak és mást Magyarországnak. Míg az egyik oldalon az öröm, a mámor, a szabadság bódító illata terjengett, szállt a levegőben, addig a Kárpátok hegyei által ölelt térség mély gyászba borult. Országszerte félreverték a harangokat, felvonták a fekete zászlókat, a közintézményekben és az iskolákban is megállt az élet. Ám ennek ellenére ellenére a Horthy Miklós vezette Magyarország a frissiben létrejött lengyel államon próbált segíteni a Szovjet-Oroszország ellen vívott háborújában. Magyarország több ezer puskát és hozzá mintegy kétmillió töltényt szállított Lengyelországnak. Horthy két érv alapján döntött a fegyverszállítmány elküldése mellett: egyrészt bizonyítandó szolidaritásunkat és barátságunkat a lengyelekkel, másrészt a kommunizmustól való – egyébként összeurópai – félelem hatására. Horthy átlátta, hogy ha Lengyelország elesik, a már amúgy is ezer sebből vérző Magyarország lehet a következő célpont Lenin számára.  A magyar fegyverszállítmány hathatós segítségnek bizonyult a szovjet hadsereggel küzdő lengyeleknek, annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg a háború során többször volt teljes erőfölényben.  A szovjet vereség hallatán Lenin, és a mind jobban felemelkedő Sztálin tajtékzott a dühtől, felelősöket követelt a hadsereg vezetéséből, illetve elhatározta a rebellis lengyelek későbbi megleckéztetését.

A két nép történetével foglalkozó kutató számára érdekesség lehet, hogy 1920 tájáról nem talál sok lengyel forrást, ami Trianonnal foglalkozott volna. Nincsen ebben semmi meglepő, Lengyelország ugyanis – az évezredes barátság dacára – nem Magyarország tragédiájával volt elfoglalva 1920-ban, hanem – százhuszonhárom év után – saját függetlenségének megünneplésével és a szükséges szuverenitás megőrzésével.

A két világháború közti magyar-lengyel kapcsolatokat – Teleki Pál és Klebelsberg határozott lengyelbarátsága ellenére – az egymástól való eltávolodás jellemezte. Magyarország – kényszerpályán mozogva – egyre jobban közeledett Mussolini tekintélyuralmi Olaszországához és vele együtt a Hitler által egyre jobban befolyásolt, később uralt Németországhoz. Természetesnek számított a huszas, harmincas években, hogy Magyarországon a revízió lehet az egyetlen politikai cél minden párt, politikai erő számára. Ehhez azonban szükség volt nagyhatalmi támogatásra, ami természetesen nem jöhetett az antant oldaláról. A békés revízió két európai segítője a német birodalom és Olaszország lett, s ezzel egyértelművé vált Horthy – és az egész magyarság – számára, hogy az egyre jobban újrarendeződő Európa térképén kiknek az oldalára sodorja a történelem Magyarországot.

A történelem sodrása Lengyelországot – a versailles-i békékből kiindulva – a nagyhatalmi rendszerek másik oldalára helyezte, vagyis Varsó erőteljesen szimpatizált Londonnal és Párizzsal is, Berlin és Róma ellenében. Az 1920-as évek közepére egyértelmű lett, hogy a két baráti állam (ti. Lengyelország és Magyarország) a külpolitikáját illetően nem árul közös gyékényen, annak ellenére sem, hogy Piłsudski állama nem volt hajlandó csatlakozni az 1920–21-ben létrejövő – Magyarországgal ellenséges – kisantanthoz. A román és szerb diplomácia minden követ megmozgatott, hogy a lengyeleket belevonja egy magyarellenes külpolitikába, ám ezt Varsó mereven és határozottan elutasította.

A második világháború kitörése előtt Adolf Hitler tárgyalásai során Teleki Pál magyar miniszterelnöknek kifejtette: számít a magyar hadsereg aktív részvételére Lengyelország megtámadásánál. Teleki Pál gróf elutasította Hitler kérését, sőt azt sem engedélyezte, hogy a Wermacht a magyar vasúthálózatot használja a Lengyelország elleni katonai akció során, amivel jó pontokat semmiképp sem szerzett magának a diktátornál. Az első bécsi döntés után újra létrejövő magyar–lengyel határ 1939 szeptemberétől biztosította lengyelek tízezreinek menekülését Magyarországra, és tette lehetővé számukra a biztonságos életet.  A magyar kormány – egészen pontosan Teleki gróf – idősebb Antall Józsefet bízta meg a menekült lengyelek helyzetének felügyeletével. Intézkedései hatására – amelyeket a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetőjeként hozott – a menekültek számára több tábort létesítettek az ország területén, leginkább az északi, észak-nyugati országrészben. A civil táborlakók életét megkönnyítették kulturális rendezvényekkel, lengyel nyelvű újságok kiadásával (ilyenek voltak a különféle tábori újságok vagy pl. a Nasza Gazetka c. gyermekeknek szóló lap.), tánccsoportok alapításával, iskolák létrehozásával, illetve munkalehetőség biztosításával a felnőttek számára.

Érdekesség, hogy a II. világháború idején Európában csak és kizárólag Balatonbogláron működött lengyel gimnázium, mely érettségi bizonyítványt adott a padjai közt tanuló, maturálni szándékozóknak. A lengyel katonák számára Magyarország jelentette az ugródeszkát a szövetségesekhez, ugyanis több ezer lengyel katona hazánkon keresztül jutott el a francia illetve brit hadseregbe, s ilyen minőségében védte meg Nagy-Britanniát a Luftwaffe gépeitől, illetve védte a skót partokat egy esetleges német partraszállástól. A történelem igazságához tartozik, hogy lengyel katona védte az észak-afrikai Tobruk erődjét, és pusztult el Monte Cassino váránál az első vonalban egy szabad, független Európáért. A lengyelek áldozatai azonban hiábavalóknak bizonyultak, a nyugati győztes államok ugyanis, a súlyos véráldozatok ellenére, koncként dobták oda Lengyelországot a teljhatalmú Sztálin elé.

A II. világháború borzalmai után Lengyelország az új világrend keleti feléhez volt kénytelen tartozni, ami egyértelműen meghatározta a lengyel politikát: szovjet típusú állam létrehozása mindenáron. Sztálin lengyel helytartói brutális kommunista világot építettek ki a Visztula mentén, eltiporva a másként gondolkodás és a kereszténység minden megnyilvánulását.  A Bolesław Bierut pártvezér által fémjelzett politika 1947 és 1952 között Lengyelország egyik legsötétebb időszakát jelentette. Erőszakos iparosítás, megfélemlítés, bebörtönzések, az egyház megtörésére tett állandó kísérletek, a kommunizmus beszivárgása a hétköznapokba – mindez az emberek életének részévé vált. A helyzet Magyarországon kísértetiesen hasonló volt, mint a lengyeleknél. Nálunk Rákosi hajtotta végre minden zokszó nélkül a Kreml urainak parancsát, legyen az ÁVH, Recsk, vagy éppen kuláklista.

Moszkva sematikus gondolkodására jellemző aktus volt – az 1950-es években az összes, kommunista befolyás alá került országot ez jellemezte –, a magyarországi tábornok perek mintájára Lengyelországban kreált 1952-es ún. Tatar-per, melynek során a Lengyel Néphadsereg magas rangú tisztjei közt végeztek erőszakos tisztogatást. Ami Rákosi érájában a recski munkatábor, a Sztálin út 60. volt, Lengyelországban – többek közt – a hírhedt Wronki börtönt jelentette mindenki számára (a kiváló történész, a magyarság nagy barátja, Wacław Felczak is itt raboskodott) legyen az illető pap, ellenzéki vagy éppen a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) korábbi tagja.

Az 1956-os év nagy változást hozott mindkét nép számára. Júniusban a poznańi Sztálin Művek (korábban az alapítóról, Hipolit Cegielskiről elnevezett gyár) munkásai kezdtek tüntetésbe az élet- és munkakörülmények miatt.  A békés tüntetők a város főterén gyűltek össze, ahonnan a vajdasági pártszékházhoz vezetett az útjuk, ahol is nem sikerült érvényt szerezni követeléseiknek. A lengyel kommunista hatalom, félve a tüntetések továbbterjedésétől, azonnal határozott, s a Sziléziai Páncélos hadtestet Poznańba vezérelve, több mint tízezer fegyveressel vérbe fojtotta a felkelést Stanisław Popławski tábornok vezetésével. A júniusi események következtében száz tüntető vesztette életét, a statáriumtól sem tartózkodó lengyel bírói apparátus pedig további százakat küldött börtönbe. Az események hatására a LEMP vezetése visszavette soraiba a korábban jobboldali nacionalista elhajlással vádolt – és a pártból kizárt – Władysław Gomułkát, aki a totálisan moszkovita, ortodox kommunistákhoz képest nyitottabb politikát, újfajta platformot képviselt a párton belül.

1956 forró őszén Magyarországon is egyre többen sürgettek változást. Az értelmiségiek által működtetett Petőfi Kör mindinkább ellenzéki véleményektől volt hangos, a fiatalság nagy része szolidaritást vállalt a poznańi munkássággal, sőt a legtöbben újra Nagy Imrét látták volna szívesen az ország élén.

Az október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc során a magyar felkelők saját erejük mellett – nemzetközi szinten – csak Lengyelországra támaszkodhattak. A magyarok forradalmával mindvégig szolidáris lengyel nép a kirobbanás másnapján pénzt, gyógyszert és élelmiszert kezdett gyűjteni a harcolóknak, sőt a pártfőtitkár Gomułka kiállt a magyar forradalom mellett, ígéretet csikarva ki Hruscsovtól, hogy nem avatkoznak közbe a szovjet csapatok. Mindemellett Władysław Gomułka az elhíresült varsói beszédében – a magyar forradalom kitörésével egy időben – világosan kifejtette, hogy a négy hónappal korábbi poznańi események a sztálinizmus túlkapásaira adott – kvázi adekvát – válaszok voltak a lengyel nép részéről, és semmiféle imperialista mozgolódás nem állt a hátterében. Gomułka ezen kijelentése – melyet a Szabad Nép is közölt – egyértelműen bátorítóan hatott a magyar közhangulatra, éreztetvén azt, hogy Varsó támogatja a budapesti változásokat.

A Forgószél-hadművelet november 4-én történt megindulása után a magyar forradalom sikerében már egyre kevésbé lehetett hinni, a bukás karnyújtásnyira volt. A többszörös túlerővel szemben hősiesen helytálló magyarság a megtorlás hónapjaiban, sőt éveiben senkitől nem kapott semminemű lelki támogatást, kivéve Lengyelországot. A kommunista blokk országainak vezetői közül egyedül Gomułka állt ki személyesen Nagy Imre mellett, a Kremlben kérte meg Nyikita Hruscsovot, ne végezzék ki a magyar miniszterelnököt. Szavai süket fülekre találtak, és Nagy Imrét 1958. június 16-án kivégezték. Ezt a kommunista apparátus, Kádárral az élén, már korábban eldöntötte, tehát a LEMP első emberének próbálkozása idején a kivégzés ténye már nem volt kérdéses.

Az 1960-as években már Kádár János ült a magyar főtitkári székben. Władysław Gomułkához fűződő viszonya – a lengyel pártvezér sorozatos ódzkodásai miatt – minden próbálkozás ellenére eléggé elhidegült. A varsói vezetés nehezen tudta lenyelni azt a keserű pirulát, melyet a forradalom leverése és a megtorlások jelentettek, így a kádári apparátusnak komoly erőfeszítésébe tellett, mire „normalizálni tudta” a viszonyt Varsóval. A levegő Gomułka körül teljes egészében 1970 decemberében fogyott el, amikor is az állandó és egyre brutálisabb áremeléseket (a szocialista gazdaság működésének fenntartása érdekében) a dolgozó lengyel tömegek nem tudták tovább tolerálni. Követeléseiknek hangot adva vonultak utcára Gdańsk kikötővárosban a munkások (a szocialista kánon szerint a hatalom gyakorlói), akik közé az elnyomó hatalom lövetni kezdett. A legbrutálisabb, és egyben legbestiálisabb támadást a Gdańsk-Sopot-Gdynia gyorsvasútról hajnalban leszálló és munkába igyekvő emberek ellen követte el Gomułka rendőrsége és a hadsereg: a peronra érkező vonatot tűz alá vették a katonai egységek, lőttek mindenkire, aki mozgott. A hatalom által elkövetett gyáva cselekedetet Andrzej Wajda 1981-es, Vasember című filmjében örökíti meg, mementót állítva az ártatlan áldozatoknak.

A hazai pártsajtó az 1970-es eseményeket még el tudta hallgatni, nem tájékoztatta megfelelő módon a közvéleményt a lengyel tragédiáról, így a lehetséges szolidaritás – egyelőre – elmaradt. 1981-re, amikorra a Gomułkát a főtitkári székben követő Edward Gierek sem tudta megfelelőképpen kezelni a gazdasági krízist, az egyre emelkedő élelmiszerárakat, a csökkenő életszínvonalat, a magyar szervek sem tudták eltitkolni a hazai közvélemény előtt a lengyelországi helyzet súlyosságát. Az MSZMP 1980 nyarán még igyekezett félvállról venni a Lech Wałęsa által vezetett hajógyári sztrájkot, sőt a Kádár Jánoshoz és a szűk vezető réteghez küldött hangulatjelentésekben, beszámolókban, melyekről – többek közt – Pulya Frigyes akkori külügyminiszter is értekezett, arról írtak, hogy Lengyelországban minden rendben, építik a szocializmust, nem érzékelhető erjedés.

A valóság azonban mást mutatott. Az 1980 augusztusában létrehozott Szolidaritás Szakszervezet Közép-Európa legnagyobb ellenzéki tömörülésévé nőtte ki magát a hajógyári villanyszerelő, Lech Wałęsa és a varsói értelmiségi, Tadeusz Mazowiecki vezetésével. A magyar állampárt természetesen – félve a reformeszmék és az ellenzékiség hazai terjedésétől – igyekezett bemocskolni a szakszervezetet, és az egész lengyel népet is a magyar közvélemény előtt. Próbálták elhitetni a dolgozókkal, hogy a lengyelek maguknak köszönhetik a nehéz gazdasági helyzetüket, nem szeretnek dolgozni, permanensen sztrájkolnak, ezért a KGST-n belül a magyar munkásnak több munkaórát kell teljesítenie. Sajnos, a magyar átlagpolgár felült a bornírt propagandának, és elkezdte lenézni a lengyeleket, mindazonáltal a hazánkba érkező lengyel árusoktól szívesen vásárolt – a piaci ár alatt – törülközőt, cigarettát vagy éppen vodkát.

Az idő múlásával (az MSZMP propagandája ellenére) azonban a magyar átlagpolgár is szép lassan szembesült a rendszer súlyos, mindenre kiterjedő morális és gazdasági válságával. Egyre nehezebben tudott magyarázatot adni a fennálló hatalom arra a kérdésre, hogy miért éppen a munkásság sztrájkol Lengyelországban? Miért éppen a munkástüntetéseket veri szét a ZOMO (motorizált lengyel rendőri egység), és miért gyilkolja meg brutális kegyetlenséggel Wojciech Jaruzelski tábornok titkosrendőrsége a fiatal katolikus papot, Jerzy Popiełuszkót . Kádár János pártfőtitkár szerint a gdański és – általában a lengyel – sztrájkokkal az a legnagyobb gond, hogy éppen egy munkás a vezetőjük, ti. Wałęsa. Éppen a rendszer neveltje, a fiatal munkás száll szembe a munkások által munkásoknak létrehozott hatalommal. Paradoxon, amire akkoriban nehéz volt helyes választ találni.

Az 1980-as évek közepére a helyzet Lengyelországban kissé normalizálódott, sikerült elkerülni – legalábbis Jaruzelski tábornok szerint – az 1981-es szovjet intervenciót, a gazdaságba sikerrel pumpáltak némi pénzt, és a Szolidaritással is sikerült (persze csak ideig-óráig) megállapodni.

Ám a Wojciech Jaruzelski által irányított államapparátus lassú elsorvadását mindez csak késleltetni tudta, megállítani nem. 1985–86-ban sikerült Magyarországra csempészni egy vasúti kocsi kupéjának falába rejtve a Popiełuszko atya életéről szóló emlékkiállítás darabjait, elérhetővé vált lengyel gyerekek üdültetése a Balatonnál, sőt a két ellenzék több alkalommal is eszmét cserélt egymással közös találkozóikon. A lengyel és a magyar kommunista hatalom tétlenül nézte mindezt, nem avatkozott be, nem tudott beavatkozni. Az erjedés, a szétesés állapota egyre gyorsult, a Szovjetunió, mint jó gazda nem tudta már minden esetben felemelni öklét és lesújtani a renitenskedőkre. Gorbacsov főtitkár peresztrojkája a nyitást hirdette meg, ám kénytelen volt szembenézni olyan leküzdhetetlen nehézségekkel, mint II. János Pálnak az egész világra kiterjedő, egyre nagyobb népszerűsége, a csernobili atomkatasztrófa, vagy az Afganisztán elleni elhúzódó, roppant költséges katonai akció.

Éppen ezért senkit nem ért meglepetésként az NDK összeomlása, a fal lebontása, vagy a romániai – magyarság által kirobbantott – forradalom. 1989 nyarán – hosszú ellenzéki egyeztetéseket megelőzően – választást tartottak Lengyelországban, ahol az ellenzék elsöprő többséggel került be a Szejmbe, annak ellenére, hogy Jaruzelski lett a köztársasági elnök, s csak a miniszterelnököt adta a Szolidaritás Tadeusz Mazowiecki személyében. A magyarországi események Nagy Imre és mártírtársai 1989 nyarán történt újratemetésével, Kádár júliusi halálával és az MSZMP októberi megszűnésével gyorsultak föl.

A két állam szabadon – gazdaságilag nem független területként – vágott bele a demokrácia és a liberális piacgazdaság hétköznapjaiba, a kommunizmus súlyos örökségét cipelve hátán, de továbbra is mint „dwa bratanki”, azaz „két jóbarát”.

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr195041326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vidéki 2013.01.25. 10:06:18

Érdekes a párhuzam a Lengyelország és Magyarország mult századi sorsa körött:

1. „A békés revízió két európai segítője a német birodalom és Olaszország lett, s ezzel egyértelművé vált Horthy – és az egész magyarság – számára, hogy az egyre jobban újrarendeződő Európa térképén kiknek az oldalára sodorja a történelem Magyarországot.”

2. „A történelem sodrása Lengyelországot – a versailles-i békékből kiindulva – a nagyhatalmi rendszerek másik oldalára helyezte, vagyis Varsó erőteljesen szimpatizált Londonnal és Párizzsal is, Berlin és Róma ellenében.”

Annyira erős volt ez a sodrás, hogy Lengyelország lett a „casus belli” , érte üzentek hadat ezek a hatalmak Németországnak.

Lengyelország, először szállt szembe a náci Németországgal, majd a Molotov-Ribbentropp paktum eredményeképpen területének majdnem fele még 1939-ben szovjet fennhatóság alá került.

Lengyelország elméletileg a háború győztese volt, mégis a katyny erdőkben lengyel katonatisztek és értelmiségiek tízezreit mészárolták le Sztálin elvtárs parancsára, akkoriban, amikor a Molotov-Ribbentropp paktum eredményeképpen még jóban voltak Hitlerrel.

A Nürnbergi törvényszék amely a háborús bűnökkel foglalkozott, mégis negligálta a katyni mészárlást.

Elméletileg Lengyelország szintén a hitlerellenes koalíció győztes államaihoz tartozott volna, mégis szovjet uralom alá került.

A II. világháború előtti területének nagy részéről le kellett mondania.

Kárpótlásként hatalmas német területekről telepítették ki a német lakosságot és a szovjetek által annektált területekről lengyeleket telepítettek oda.

Lengyelország területe a német területek annektálása után is alig haladta meg háború előtti területeinek felét.

Különböző szovjetek által megszállt országokból összesen 14 millió németet és hasonlóan sok lengyelt telepítettek ki szülőföldjéről.

Óriási hiba volt Horthy részéről, hogy belépett a háborúba, noha Teleki Pál érzékeltette vele a veszélyt és öngyilkosságával nyomatékot is adott mondanivalójának.

Persze ettől még sorsunkat nem kerülhettük volna el, mint ahogyan a „győztes Lengyelország” sem kerülhette el!

1939 telén a Szovjetúnió indított háborút Finnország ellen és nem fordítva, és Szovjetúnió rabolt területeket Finnországtól és nem fordítva.

1939-ben a szovjet hadsereg vonult be Észtországba, Lettországba és Litvániába és nem fordítva, és ezek után nekik kellett csatlakozni a Szovjetúnióhoz és nem fordítva, a Szovjetúniónak hozzájuk.

Altaïr 2013.01.26. 12:14:03

@Vidéki: Vaze, hogy ez akkor senkinek nem jutott eszébe! Hát egyszerűen nem kellett volna belépni a háborúba és akkor szépen ki is maradtunk volna az egészből!

Akkoriban kellett volna egy ilyen éleslátó politikus!

Bloodscalp 2013.01.27. 10:12:36

ez gondolom a békemenetelőknek készült, mert a fele mese.

Vidéki 2013.01.27. 15:23:36

@Altaïr:

Ahogy Móricka elképzeli:

"Hát egyszerűen nem kellett volna belépni a háborúba és akkor szépen ki is maradtunk volna az egészből!"

Észtország, Lettország, Litvánia és Finnország is így képzelték, mégsem maradtak ki!

Vidéki 2013.01.27. 15:27:57

@Altaïr:

Lengyelország sem "lépett be a háborúba"!

Altaïr 2013.02.02. 14:03:34

@Vidéki: Örülök, hogy sikerült bebizonyítanod saját véleményed tarthatatlanságát.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc