A család mint társadalom
A család egymással összefonódó függőségeket jelent. Csak akkor tudja szolgálni a céljait, ha a családtagok biztosan számolni tudnak vele. Azaz a családtagok kötelességei abszolútak és feloldhatatlanok. Ha a válást bármi okból engedélyeznék, a család nem lenne többé teljesen önfenntartó társadalom és az egymástól való függőség közössége. A válás lehetőségét gyakran a férjek és feleségek elbizonytalanítására használják fel, mondván, ne váljanak „túlságosan függővé” egymástól. Mivel intelligens lények vagyunk, a várt jövő már a jelenben is leképeződik az agyunkban. Ezért teljesen nonszensz azt mondani, hogy „teljesen a tied vagyok, de csak ma”, vagy „csak amíg jól boldogulunk egymással”. A teljes elköteleződés a teljes tudatunkat igénybe veszi, beleértve a jövőről való gondolkodásunkat és minden lehetőséget. A házasságban való elköteleződés borzasztó áldozatokat is megkívánhat, de ez az, ami miatt olyannyira megbecsült. Ugyanazért becsüljük meg a házastársakat, ami miatt a katonákat – elköteleződésük nagysága miatt. Ha a katonáknak engedélyeznék, hogy veszély idején meglépjenek, mit kellene bennük csodálnunk? Ugyancsak, ahogy a válás egyre inkább elfogadottá válik, a házasságot is szükségszerűen egyre inkább lenézik.
Azért, hogy tényleg egységként működjön, a családban kell lennie egy központi tekintélynek. Első ránézésre ez a központi tekintély természeténél fogva az anya. Az ő elsődleges feladata a gondozás, míg az apa elsődleges feladata a védelem, és világos, hogy a védelem a gondozás-nevelés biztosításért van, és nem fordítva. Mindebből arra következtethetnénk, hogy az feleségnek kellene irányítania a férjet. Ugyanakkor valamiért az összes ismert társadalom az ellenkező következtetést vonta le: a férj az, aki irányít. Hogy mindez miért alakult így, arra akkor kapunk választ, ha megnézzük, hogy az anya és az apa milyen módon szimbolizálják a tekintélyt. Az apának sajátos kötelessége az objektív, transzcendens morális törvény képviselete, és ennek a törvénynek a tekintélye felette van minden más megfontolásnak, még minden egyes családtag javánál is előbbre való. Ezért aztán az apa a végső tekintély.
A család akkor tud a tekintélyen alapuló kapcsolat lenni, ha a családtagok számíthatnak rá. Rendjén való és igazságos, ha a szélesebb társadalom az extrém szegénységben lévő vagy szerencsétlenséget elszenvedett családokat segíti. Ugyanakkor a kormánynak sosem szabadna olyan mélyen beavatkozni a családba (például megpróbálni kompenzálni a családot szüleik hibáiért), hogy a családtagok egymástól való függése puszta formalitássá váljon, eközben pedig az állami bürokráciától függjenek igazán. Az államnak nem szabadna olyan mélyen beavatkozni a gyermekek oktatásába sem, hogy az rombolja az apa tekintélyét. De van egy még alattomosabb veszélyforrás a családok függetlenségére nézve, ami az indusztriális kapitalizmusból és a kommercializmusból származik. Kiszolgáltatni a piacnak a családi viszonyokat talán nagyobb hiba, mint az államnak (hiszen végső soron az állam legalább megtestesít egyfajta tekintélyt). Fél évszázaddal ezelőtt a tipikus amerikai családban a feleség otthoni munkája legalább annyira hozzájárult a család jólétéhez, mint a férj keresete. A család jelentős mértékben önfenntartó és független volt. Egy évszázada az önfenntartó farmokon élő családok legtöbbje teljesen független volt. Ma viszont az amerikai családok fogyasztásának jelentős mértéke kínai gyáraktól függ. A gyerekeket a tévé és a bölcsőde neveli fel. A munkáltatóknak pedig, most, hogy a nők „felszabadultak” az otthoni kötelességek alól, nem kell akkora fizetést adniuk, hogy abból megéljen egy család. Inkább munkát adnak a férjnek és a feleségnek is, és a korábbi bér felét kapja meg mindkettőjük. A szeretteinktől való nemes függést felváltotta a szolgai függés a vállalatoktól és az államtól.
(…)
Gyermeki jámborság
A jámborság a mi szempontunkból az édesanyánk és édesapánk tisztelete, és ugyanolyan szükséges a családi élethez, mint a hűség. A gyermeki jámborság számos dologgal jár együtt. Legalapvetőbben azzal, hogy szívünkön viseljük szüleink jólétét, megvédjük őket a kritikus hangoktól és gondjukat viseljük öregkorukban. De a jámborság még ennél is többet követel. Engedelmeskedni kell szüleinknek (kivéve, ha ez sérti a természettörvényt). Még felnőttként is alkalmazkodnunk kell hozzájuk, ha ez lehetséges. De a jámborság még többet követel. Meg kell adnunk a tiszteletet a szüleinknek. Sosem beszélhetünk szüleinkről becsmérlően vagy könnyelműen. Sőt, még a velük kapcsolatos tiszteletlen gondolatokat is el kell hessegetnünk magunktól! Amint az életünket alakítjuk, abban figyelembe kell vennünk azt is, hogy ez milyen hatással van szüleink életére, és igyekeznünk kell figyelembe venni az ő érdeküket is. Csak ily módon tudjuk visszafizetni adósságunkat (ha egyáltalán vissza tudjuk) annak, aki életet adott nekünk.
Testvériség
A testvérek közötti kapcsolat felfedi a személyes függőség újabb csodálatos dimenzióját. A személytelen függés különféle úttörői, mint például republikánusok gyakran hivatkoznak az állampolgárok testvériségére, a világkormány hívei pedig úgy vélik, hogy javasolt zsarnokságuk megtestesítené az egész emberiség testvériségét. Azonban a kollektív testvériség (collective fraternity) ezen kezdeményezései félreértik a testvériség (brotherhood) szorosan vett jelentését, ami mindig két konkrét személy közti köteléket jelent. Fiútestvérek és nővérek közt a morális és tekintélyi összetevő, amely jellemzi a szülő-gyermek viszonyt, alárendelt vagy egyszerűen hiányzik. A függés jellege ezen esetben, amely jellemzi a kapcsolatot, az a bajtársak közti kölcsönös bizalom; a testvérek osztoznak a szüleik és családjuk iránti lojalitásban, és tudják, hogy számíthatnak egymásra szükség idején. Ez még mindig a személyes, nem pedig a közösségi felelősség formája. Ha a testvérem bajba kerül, személyes kötelességem, hogy segítsek neki. Nincs olyan kollektív szerv, amit „a testvériségnek” hívnának, s aminek tagja lenne minden vér szerinti testvér, akire vonatkozik ez a kötelesség, s így csak mint ezen szerv ügynöke lépnének fel. Akár együttműködik minden testvér, akár nem, a testvérünk megsegítésének kötelessége mindegyikünkre mint individuumokra vonatkozik. Az egyetlen testületi szerv, aminek a testvérek mint testvérek a tagjai, azok a kis- és nagycsaládok, és egyedül ezek azok, amelyek kollektíve tudnak cselekedni a családapa tekintélyén keresztül.
Mindez igaz a fiútestvérek, a lánytestvérek és a fiú- valamint lánytestvérek közti kapcsolatra is. A lánytestvér-fiútestvér kapcsolatok esetében a nemi szerepek is meghatározóak, legelsősorban is a vérfertőzés tilalma által. Ez a szabály nem gátolni, hanem védeni hivatott a testvérek közti intimitást. Ha egyszer nyilvánvaló alapelv, hogy a szexuális kapcsolat a testvérek közt kizárt, akkor sokkal szabadabban viszonyulhatnak a fizikai érintkezéshez. Ez a magyarázata a vérfertőzés tilalmának a szülők és gyermekeik közt is: egy olyan világ, ahol az apa nem tudja megölelni a lányát és puszit adni az arcára anélkül, hogy azt szexuális közeledésként értelmeznék, rémálom lenne. Mindebből látható, hogy miért félrevezető az állampolgárok vagy az emberiség testvériségéről beszélni. Ez az elképzelés a francia forradalmároknál bukkan fel először igazán komolyan, aminek az oka az volt, hogy gyűlölték a tekintélyt; olyan nemzet megteremtése lebegett a szemük előtt, ami a szülők nélküli családra hasonlít. De ilyesmi nem létezik – mint fent említettük, a „tesvérek” testülete teljesen más dolog, mint az igazi testvér-mivolt, testvériség. Ugyancsak teljes mértékben különbözik ettől az elképzeléstől az igazi állam, amiben fontos szerepet játszik a morális-tekintélyi összetevő. A kiterjesztett testvériség elképzelését ugyancsak szívesen használják a nacionalisták és az egyesült világköztársaság hívei, akiknek a fő vágya az, hogy csökkentsék a lojalitást az általuk preferáltnál – legyen az a nemzet vagy a világállam – kisebb közösségek iránt. Ezen esetekben az állampolgárok vagy a minden ember testvériségéhez való ragaszkodást alaptalanul használják fel, hogy a vérfertőzés tilalmával érveljenek a kisebb közösségek alakítása ellen.
(…)
Az első rész: A patriarchális család védelmében I.
A cikk a Throne and Altar blog posztjának fordítása.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
