Régi-új totalitárius álmok

megadjagabor I 2012.09.25. 06:03

eu-sinking-ship.jpg"Of all tyrannies, a tyranny exercised for the good of its victims may be the most oppressive. It may be better to live under robber barons than under omnipotent moral busybodies. The robber baron's cruelty may sometimes sleep, his cupidity may at some point be satiated; but those who torment us for our own good will torment us without end, for they do so with the approval of their own conscience."
(C. S. Lewis)

Idén Budapesten tartották a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját. Az emléknap kifejezés talán arra utalhatna, hogy itt pusztán a múlt borzalmairól van szó, ám mindennek – szerencsénkre – a jelenhez semmi köze nincs. Koránt sincs így. Egyrészt e rezsimek áldozatai és elkövetői is köztünk vannak; másrészt az a mindenkiben potenciálisan meglévő szellemi indíttatás, amely hozzájárult a totalitárius rezsimek létrehozásához, velünk marad, és sosem tűnik el teljesen.

A kommunizmussal kapcsolatosan gyakran merül fel, hogy az – szemben az alapvetően is gonosz szándékú nemzetiszocializmussal – alapvetően szép eszme volt, csak a gyakorlati megvalósítása terelte vakvágányra. Mert a valódi kommunizmusban mindenki egyenlő, boldog, nincs kényszerítő hatalom, kijön egymással a párduc és a gödölye. A megvalósult, de természetesen nem valódi kommunizmust persze koncentrációs táborok, kitelepítések jellemezték. Meg százmillió halott. A kommunizmus szép eszme-volta persze gyorsan cáfolható, ha valaki előveszi az alapító atyák egynémely írását, amelyek nagy része persze a MEM-ből – valami érthetetlen oknál fogva – kimaradt. Ám a kommunizmus mítosza és valósága nem cáfolja azt, hogy valóban létezik a puszta jó szándékból és világmegváltási vágyból származó totalitárius hit, amely mentes lehet Marx mindent elárasztó gyűlöletétől és Engels terror-és erőszak-kultuszától. És az ilyen benevolens totalitarizmus talán veszélyesebb is lehet, mint gyűlölettől átitatott testvérei.

Russell Kirk nem minden alap nélkül írta 1988-ban, hogy a minden létező viszonyunk átalakításához és persze létező szabadságaink csorbításához a demokrácia ideológiáját fogják felhasználni. Ez ugyan ma is fontos, ám hozzáadhatunk még egy elemet, ez pedig az emberi jogok ideológiája.

Mi a trükk?

Mind a demokratikus ideológiának, mind az emberi jogoknak lényegi vonása, hogy ezek vitathatatlanok: minden épeszű, és főként morálisan elfogadható emberi lény köteles elfogadni ezeket. Aki ugyanis nem demokrata, vagy nem híve az emberi jogoknak, morális szörnyeteg: náci, diktatórikus hajlamú, autokrata. Így létrejön egy olyan értékkészlet, amely feltétel nélküli beleegyezést követel mindenkitől és ezen ideológiai konformizmussal eleve kizárja annak lehetőségét, hogy ez az értékkészlet politikai viták tárgyává váljon – amely politikai vitákat egyébként retorikájukban mind a demokraták, mind az emberi jogok szószólói hallatlanul fontosnak tartanak. A fő előfeltevés az, hogy a demokrácia és az emberi jogok megelőzik a politikai vitákat: ezek morális jellegű kötelezettségek, nem politikai vagy másmilyen vita tárgyai. Épp ezért a mai politikai elitek anyanyelvükként beszélik mind a demokrácia, mind az emberi jogok nyelvét (a kettő közti konfliktusról ritkábban esik szó).     Kihasználva ezt a „széleskörű konszenzust”, a haladók ezen elveket kikényszerítő intézményeken keresztül igyekeznek átvinni olyan törvényeket, amelyekhez valószínűleg a választópolgárok legnagyobb része nem adná hozzájárulását. Kommentár nélkül marad persze a mozgalom erősen nem-demokratikus vonása: az állítólagosan törvényhozó népet ezekről nem kérdezik meg.

A liberálisok politikai episztemológiája azon alapszik, hogy lehetséges olyan racionálisan evidens elveket felfedezni, melyekhez nem szükségesek politikai előfeltevések, azaz racionálisan vitathatatlanok ezek az elvek. Míg a demokrácia esetében rezeg a léc, az emberi jogokkal kapcsolatban elhitették mindenkivel, hogy ilyen elvek tárháza. Osztozik rajta minden tiszteletreméltó politikai irányzat, jobb-és baloldali. Ez azonban elfedi azt, hogy az 1945-ben új erőre kapó emberi jogi ideológia alapvetően két, egymással ellentétes tendenciát jelenített meg. Az egyik a totalitárius rezsimek, és főként a holokauszt borzalma miatt az egyéneket és közösségeket védené az állami hatalommal szemben; a másik viszont a hatalmat terjesztené ki mindenki viszonyainak jobbítása érdekében. Az emberi jogi rezsim inkább utóbbit követi, és ezzel a „mindenki számára elfogadható” elvek mögött a radikális baloldal legkedvesebb ügyeit képviseli. Politikai előfeltevéseiket jogi nyelvbe csomagolják. Talán túlzónak tűnhet egyesek számára a „rezsim” kifejezés, pedig nem alaptalan: olyan nemzetközi, valójában senki által föl nem hatalmazott intézményekről van szó, akik az államok és azok polgárai beleegyezésének ki-és megkerülésével igyekeznek törvényezni. Ez a nemzetközi elit önmagát hatalmazza fel az univerzális ráció és mindenki által evidensen elfogadott értékek alapján. Az egyes államok tudnak rossz, sőt borzalmas törvényeket hozni, ám már csak fizikai adottságukból fakadóan is ennek komoly határai vannak. A nemzetközi rezsim viszont nem akar efféle határokról tudomást venni.

Nem arról van szó, hogy jelenleg nincsenek határok; arról azonban igen, hogy létezik szándék e határok eltörlésére. A felvilágosodás örökségét ápoló baloldali filozófus-celeb, Jürgen Habermas idén magyarul is megjelent könyvében az „emberi jogok realisztikus utópiájára” épülő „transznacionális demokráciáról” ír:

„A polgárok csak akkor élvezhetik az emberi méltóságukat védelmező jogokat, ha sikerül közösen létrehozniuk és fenntartaniuk egy emberi jogokra alapozott politikai rendet.” (…) „Egyrészt az emberi jogok csak valamely különös közösségben, elsősorban egy nemzetállamon belül tehetnek szert az alapjogok pozitív érvényességére. Másrészt univerzalisztikus, minden nemzeti határon túlnyúló érvényességigényük egyedül egy globálisan inkluzív közösségben válnék valóra. Ezt az ellentmondást csak egy demokratikusan konstituált világtársadalomban lehetne ésszerűen feloldani (…)”

A demokrácia transznacionalizálására azonban nem pusztán az emberjogi rezsim kiterjesztése és ellentmondás-mentessé (ti. a nemzeti törvényhozások az abszolút emberi jogok szemszögéből nyilvánvalóan hiányosan érvényesítik azokat) tétele miatt van szükség, hanem azért is, mert „(a) világtársadalom politikailag kormányzatlan és a nemzetállamok cselekvési mozgásterét szisztematikusan egyre jobban szűkítő komplexitásbeli növekedésének láttán magából a demokrácia normatív értelméből adódik a követelmény, hogy a cselekvési képességek kibővüljenek a nemzeti határokon túlra.” Ez pedig minden egyes aspektusra vonatkozik, így a konfliktusokra is: „Amilyen mértékben a háború törvényen kívül helyezése faktikusan a nemzetközi viszonyok jogi szabályozásához vezet, annyira éppenséggel fel kell adni az »igazságos« és az »igazságtalan« háborúk természetjogi vagy vallási megkülönböztetését a »törvényes« háborúk javára, melyek azután világrendőrségi intézkedések (!) formáját kell hogy öltsék.”

Még ha el is ismerjük, hogy egyre komplexebb viszonyok közt élünk, akkor sem következik szükségszerűen Habermas következtetése. Hayek és társai például amellett érveltek, hogy a komplex viszonyok éppen kevesebb, és nem több hatalmat igényelnek, hiszen az ismeretek és tudások eloszlása miatt egy centralizált rezsim nem képes megbirkózni a komplexitással.

Ahogy az emberi jogi ideológia nem politikáról, hanem jogról beszél, úgy Habermas is világpolgárságról, világtársadalomról és világparlamentről beszél (sőt, világrendőrségről), de semmiképp sem hatalomról. Ám egy ilyen „transznacionális demokrácia” épp annyira képzelhető el hatalom nélkül, mint bármely nemzetállami demokrácia. Már a jelenlegi európai bürokratikus elit is – saját nyelvükön megfogalmazva – „demokratikus deficittel küzd”, mégis azt kéne elfogadnunk, mint racionálisan evidens érvet, hogy hatalmának kiterjesztése ezt megszüntetné. Einheit heisst Freiheit.

Lehet „kompetenciákról” és világtársadalomról beszélni hatalom helyett, ez azonban csak a haladók absztrakcióiban felelhet meg az elképzelt valóságnak. Valójában Habermas utópikus álma a Kojéve és Fukuyama által is megálmodott „univerzális és homogén államot” hozná létre valóságba való átültetésekor, ahol alapvetően a rezsimmel szemben nincs helye vitának vagy ellenállásnak: hiszen annak nagyszerű, morális és racionális elveit ugyan melyik józan emberi lény volna képes elutasítani? A történelem ilyetén végét még az egyébként azt ünneplő Fukuyama is ambivalens módon fogadta. Az ebben a rezsimben élő ember az „utolsó ember”, konfliktusok, dilemmák, perplexusok nélkül.

Az univerzális és homogén állam zsarnoksága persze nem hasonlítana a korábbi totalitárius gyakorlathoz. Inkább olyan lenne, ahogy annak idején Tocqueville a demokratikus despotizmusról írt:

„Fölöttük pedig ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom, amely egymaga akar gondoskodni kedvteléseikről és őrködni sorsuk felett. Ez a hatalom kizárólagos, részletekbe hatoló, rendszeres, előrelátó és szelíd. (…) Készségesen munkálkodik a boldogságukért; ám ennek kizárólagos forrása és föltétlen ura ő akar lenni; gondoskodik biztonságukról,, előre látja és kielégíti szükségleteiket, megkönnyíti örömeik megszerzését, elintézi főbb ügyeiket, irányítja iparukat, szabályozza örökösödésüket, elosztja örökségüket; miért nem akarja mindjárt a gondolkodás zűrzavarától és az élet gyötrelmeitől is megszabadítani őket? (…) Ha már így szép sorjában a hatalmába kerített s kedvére átformált minden embert, az uralkodó az egész társadalomra ráteszi kezét; a felszínre bonyolult, aprólékos és egységes kis törvényekből sző hálót, amelyet még a legeredetibb elmék s még a legnagyobb lelkek sem tudnak felfejteni, hogy kiemelkedhessenek a tömegből; nem töri meg az akaraterőt, csak ellágyítja, meghajlítja és irányítja; ritkán kényszeríti cselekvésre az embereket, ám mindig ellenzi azt, amit tesznek; semmit nem rombol le, csak megakadályozza az új megszületését; nem zsarnokoskodik a nemzetek fölött, csak gúzsba köti, elnyomja, elgyengíti, megszürkíti, bárgyúvá teszi, s végül félénk, iparkodó nyájjá alacsonyítja mindegyiket, pásztoruk pedig a kormány lesz.”
    
A humanisták az emberiségért való absztrakt rajongásuk folyományaként épp emberi vonásainktól fosztanának meg minket: tökéletlenségünktől, mely ugyanakkor szabadságunk biztosítéka is. Kétségtelen, hogy e tökéletlen szabadság sokszor eredményez rosszat, konfliktusokat, viszályokat, borzalmakat. Ám ezek a borzalmak semmik ahhoz képest, amit az univerzális homogén állam okozna. Abban ugyanis semmi dinamizmus, mozgás, élet nincs – legyen az pozitív, vagy negatív – csak az unalom.

A totalitárius gondolat egyik legfőbb hajtóereje ugyanis az utópikus, az emberiség üdvözítésére irányuló akarat, mai formájában egy plasztikus megfogalmazás szerint „neojakobinus boldogságdiktatúra”. A mai európai szuverenitás-konfliktusban, ahogy – némiképp eltérő módon és mértékben – az Egyesült Államokban az államok és a központi kormányzat (valamint a bírák) közti vitákban, valamint néhány állam és a nemzetközi szervezetek közti ellentétekben is ezt, és nem apró technikai jellegű vitákat kell észrevennünk. A totalitárius utópiának ugyanis van csábereje, és ez az erő sosem fog teljesen eltűnni bizonyos rezsimek pusztulásával. A bábeli toronytól Zamjatyinig és Orwellig talán a legfontosabb, hogy e történeteknek a tanulságait észben tartsuk.

Talán épp az anti-utópiák világa lehet az, amely munícióval szolgál tökéletlen szabadságunk megvédéséhez a folyton megújuló univerzalisztikus totalitárius (rém)álmokkal szemben.

A cikk szerkesztett változata a Magyar Nemzet szeptember 6-i számában jelent meg.

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr614800931

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2012.09.25. 13:33:03

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

stoic79 · http://liberatorium.blog.hu 2012.09.25. 10:39:31

"A kommunizmussal kapcsolatosan gyakran merül fel, hogy az – szemben az alapvetően is gonosz szándékú nemzetiszocializmussal – alapvetően szép eszme volt, csak a gyakorlati megvalósítása terelte vakvágányra."

A kommunizmus és a nácizmus (náci = nemzeti szocialista) ugyanarról a tőről fakad, a szocializmusról:

mises.org/daily/1937

Leskelődő 2012.09.25. 10:40:38

[Technikai jellegű észrevétel:
a "hozzájárulását" link nem működik.]

dobray · http://mandiner.blog.hu/ 2012.09.25. 10:53:27

@Leskelődő: kösz, javítva.
@stoic79: valóban, erről sokszor írtunk már, és a szerző is egyetért Mises-szel.

VíziLó 2012.09.25. 11:40:46

Remek írás és sajnos nagyon igaz. Boldogult ifjúkoromban hittem az európai eszmében, de a létező EU gyakorlata egyre inkább a szerző által is felhozott kétségeimet erősíti. Az Európa Mozgalom egykori tagjaként ma eljutottam oda, hogy a választásokon az UKIP-re (UK Independence Party) szavazok. Jó lenne az EU-t konzervatív értékek alapján megreformálni, elsősorban a szubszidiaritás szempontjai szerint, de ez egyre kevésbé látszik megvalósíthatónak. Sajnos Magyarország geopolitikai, gazdasági és történelmi helyzete miatt nagy dilemma előtt áll, mert nem fordíthat olyan könnyen hátat az EU-nak mint Anglia, de maximálisan törekedni kell a szuverenitás fenntartására.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc