Szerencsés nemzet a magyar, mert a mindennapi folklórunk része a mai napig királyaink eleven, ha nem is mindig tudatos tisztelete. Gyermekeink este az ágyban hallgatják a igazságos Mátyás király meséit vagy éppen nézik a televízióban az ezeket feldolgozó remek rajzfilmeket, és kíváncsi kérdésükre szüleik elmondják, hogy a nagy magyar király valóban létezett, ahogyan az az erős birodalom is, ami a mesékben olyan vonzó nekik. Augusztus 20-án Szent István királyról hallanak, aki államot alapított, és a legnagyobb magyar államférfi volt egy közepes szónok szerint is. Károly Róbert királyunk országegyesítő tevékenysége ámulatba ejt sok középiskolást, akinek tevékenységét önkéntelenül összehasonlítják korunk percember politikusainak totojázásával.
Királyaink elválaszthatatlanok a magyar nemzet emlékezetétől, ahogyan a magyarok királysága is az. Királyaink, az őket szolgáló államférfiak, hősök, politikusok velünk élnek, elkísérnek minket az útjainkon ebben a világban. Szent királyaink – Szent István, Szent László, Boldog Salamon király, Szent Imre herceg és trónörökös és Boldog IV. Károly – pedig közbejárnak értünk és hazánkért a Mindenható előtt. Különösen nagy figyelmesség a Gondviseléstől, hogy ahogyan az első apostoli királyunk szent, úgy az ezeddig utolsó uralkodónk élete is az.
Írta: Pánczél Hegedűs János
Mégis: Boldog Károly király emlékezetével mostohán bánt a sors és nemzet is. Sokszor egyoldalúan vagy leginkább sehogyan sem emlékezünk meg róla, pedig hús-vér ember is volt, nemcsak a magyar történelem legendákban fennmaradt alakja. Boldog Károly király a nemzet tragédiájának kellős közepén volt apostoli királyunk, amikor az ország egy vesztes háború után elvesztette egy időre teljes nemzeti szuverenitását, és területi integritását is felszámolták a győztes hatalmak. Trianon igazságtalan hagyatéka nyomta rá a bélyegét egy életszentségben élő uralkodó regnálására, nagy formátumú és szép jövő elé tekintő királyra, aki őszintén szerette és tisztelte a magyarokat. Mikor trónra lépett, a magyarok abban reménykedtek, a helyi lapok arról tudósítottak, hogy legalább az ötvenes évek végéig trónon lesz a király, és egységben vezeti majd országait.
Jobb nép a világon nincs, mint a magyar! - mondta egyszer a megkoronázása előtt, amelyre valóságos beavatásként készült fel a mélyen vallásos uralkodó, áhítatos lélekkel és imával, virrasztással és böjttel. Miközben zajlott a világháború, Károly 1916. november 21-én foglalta el az elhunyt Ferenc József osztrák császári trónját. Trónra kerülésekor azonnal sürgetni kezdte a magyar koronázás mielőbbi megtartását is, így december 30-án, Budán Magyarország apostoli királyává koronázták. Utoljára kentek fel és koronáztak meg apostoli magyar királyt a Boldogasszony templomában, utoljára vágtatott fel az uralkodó a hatvanhárom vármegye földjéből összehordott dombra, hogy az ősi napvágás szent rítusával megerősítse fogadalmát: megvédi az országot minden ellenségtől. Különösen nagy jelentőségű volt ez akkor, amikor az ország ezer sebből vérzett. Károly lelkiismeretesen és körültekintően készült fel a magyar koronázásra, s nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a Szent Koronával koronázzák meg, amelynek közjogi súlyával és szakrális értékével is tökéletesen tisztában volt. Nem a dísz vagy az ünnepség érdekelte, hanem az Isten és a nemzet előtt vállalt kötelessége, amelytől ember meg nem foszthatta. Meg akarta tartani és beteljesíteni mindazt, amire esküt tett Budán az ország első emberei előtt – ma már tudjuk, nagyobbrészt nem rajta múlott, hogy mindez nem sikerült.
Tudjuk, de csak kevesen. Sokkal egyszerűbb bűnbakot képezni és azt mondani, gyengekezű volt, meglehet nem akarta kinevezni a Károlyi Mihályt (ezt a későbbi első vitéz, Habsburg-Lotaringiai József Ágost magyar királyi herceg tette meg, mint homo regius, a „király embere”, azaz helyettese) és erélyes katonai fellépést hirdetett a őszirózsás rebellió ellen a budapesti városparancsnoktól, de hiába, mert nem volt katona ekkor már, aki a királyt kövesse. Egy ország hagyta magára ekkor a királyát, Gödöllőről menekült a király családja, és Schönbrunnban csak egyetlen cseh nemes jelent meg egy puskával, hogy védje az uralkodót, meg a fiatal kadétok, akik nem tágítottak az uralkodó mellől. Kevés magyar király volt olyan magányos és kiebrudalt, mint Károly, aki saját maga járt vadászni Bécs mellett, hogy nagy létszámú családjának legyen mindennapi betevője az asztalon.
Mindez a forradalmak véres káoszában történt. Király, az ország nélkül. Ország, hatalom nélkül. Nemzet, terület nélkül. Nép, az állama nélkül. Ne gondoljuk, hogy ezek egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Ez a gyors bomlás anatómiája, amelyben egy nemzet egyre távolabb kerül saját sorsától és saját ezer éves megszentelt hagyományától, hogy Schlachta Margit szavaival éljünk.
Károly nem mondott le sem országáról, sem pedig a trónjáról, fontos és különleges, hogy hatalmát Istentől származónak tartotta, felelősséget pedig csak saját népe iránt érzett. Nem mondott le a trónjáról ezért sohasem, arra volt csak hajlandó, hogy visszavonuljon az államügyek intézésétől, de helyettest kijelölt már korábban, József Ágost herceg személyében. Kétszer tért vissza, hogy elfoglalja a trónt, de nem tehette meg. Az antant nyomása alatt a kormányzó sajnos elkövette élete egyik legnagyobb hibáját, egyetemistákkal és kormányhű fegyveresekkel felkent királya ellen vonult, és kitoloncoltatta őt az országból. Úgy érezte, hogy ezt kellett tennie, hogy az ország talpra álljon, és ne vonuljanak be a szomszéd országok erői.
Nem kell erre sem büszkének lennünk, sem pedig utólag szégyenkeznünk. A kormányzó ezzel kapcsolatosan rosszul cselekedett, rossz információkból rossz következtetéseket vont le, ma már tudjuk ezt is. Talán Károly is korán jött, de jogát a trónra nem vitatta senki sem, a kormányzó sem. A szégyenletes trónfosztó törvény is az antant nyomásának köszönhetően jött létre, amely ellen maga Apponyi Albert gróf, a trianoni békeküldöttség vezetője szólalt fel a felsőházban.
Károlyt Madeira szigetére száműzték, ahol családja körében, szegényen élt. A mostoha körülmények miatt spanyolnátha támadta meg. A fájdalmakat, a nélkülözést, a szégyent elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért, hogy azok megbékélve újra egymásra találjanak. Utolsó napjaiban a magyar trónörököst, Ottó herceget oktatta, a halálos ágyán is maga mellé rendelte, hogy megnézze, hogyan kell meghalnia egy igazi uralkodónak. Élete végéig kötelességének élt. Szentéletű volt, magyar király volt, és nem adatott neki életében túl sok elismerés.
IV. Károly panasz nélkül vállalta tengernyi szenvedését, és halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki neki vagy országainak rosszat tett. 1922. április 1-jén hunyt el. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg: „igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.” Ez elolvasva így 2012-ben mérhetetlenül több és nemesebb, mint amit az elmúlt évtizedekben vezetőinktől kaptunk. Amikor Boldog Károly királyra emlékezünk, akkor ezt ne csak úgy tegyük, mintha egy nemes, de élettelen ikont néznénk. Hanem sokkal inkább úgy, mint egy sürgető felhívást olvasnánk; hol vagyunk most és milyen messzire kerültünk saját magunktól az elmúlt évtizedekben? Kik és hová vezették a magyar nemzetet szentéletű uralkodók helyett a Kárpát-medencében? 125 éve, augusztus 17-én született Boldog Károly király.