A múltba révedni kár, téged már a szebb jövő vár. Most, hogy van Trianon-emléknap, lehet – tetszés szerint – gyászolni és ünnepelni. Gyászolni azonban volna mást is: a bevett történelemszemléletet. Józan, minden értelmiségi hóborttól és holdkórosságtól mentes emberek minden bizonnyal árkot röhögnének az önkényes világ-és történelemépítők köré. A józanság viszont nem erény, a holdkórosság divatos, azaz modern.
Bármit kívánnak is az értelmiségiek, a trianonozás is példa arra, hogy politikai vitáink jelentős része arról szól, mit gondolunk a történelmünkről, főleg a XX. századiról. Ha nem gondolunk semmit, annál jobb, hiszen az értelmiség épp azért van, hogy megmondja nekünk, mit is kell gondolnunk. Trianon és a „történelmi Magyarország” esetében pedig nagyvonalakban a következőt kell/illik gondolni: a „konstrukció” „működésképtelen” volt, hosszú távon bukásra volt ítélve, a szétesése „szükségszerű” volt, a magyar politikai elit pedig inkompetens. További bizonyításig. (Andrássykról, Deákokról, Tiszákról beszélünk. Szerencsénkre a mai európai politikai elit nem ilyen tehetségtelen politikusokból áll, működőképes rendszerüket zökkenőmentesen képesek menedzselni.) Bárcsak fel tudtuk volna adni a nagy magyar önérzetünket és engedni az erősebbnek okosabbnak! Mindezekről sok szó esik.
Arról már kevesebb, hogy mi van Woodrow Wilsonnal, a nagyszerű haladó elnökkel és a tizennégy pontjával, avval, hogy „biztonságossá” kellett tenni „a világot a demokrácia számára”. Hogy a nagyszerű elnök mindent felülíró monarchia-és katolikusgyűlölete hogyan módosította kedvenc, kőbe vésett doktrínáit az önrendelkezésről. Ausztria és Németország szerinte ugyan egy „faj” volt (igen, így), ám ez egy erős „pápista” centrumot képezett volna, ezért nem szabadott összevonni őket. Pedig a doktrínából ez következik, már ha eltekintünk attól, hogy sem a magyarokat, sem másokat nem kérdeztek meg arról, kívánnak-e így „önrendelkezni”.
Ugyancsak keveset lehet olvasni arról a George Davis Herronról, aki nagy hatással volt Wilsonra, és akinek köszönhető többek között az is, hogy az unconditional surrender humanista elve mentén 1917-ben nem jöhetett létre béke. Ahogy arról sem esik túl gyakran szó, hogy Herron egy óriási „keresztes hadjáratnak” látta a világháborút a „reakció” és a „haladás” erői között, és hogy gigantikus összeesküvést látott a színfalak mögött, amelyben a „nemzetközi pénztőke okkultizmusa” (igen, így, mindenki találja ki maga, mire gondolhatott) összeesküdött a Vatikánnal. A mélységesen tisztességes és igazságos módon eljáró nyugati szövetséges hatalmak propagandája ezt a nemes célkitűzést azzal az állítással fejelte meg, hogy a német és az osztrák hadsereg katonái vérszomjas, civilizálatlan barbárok, akik hobbiból belga kisbabák végtagjait csonkolják. Igaz ugyan nem volt, de mit tehet az ember, ha egyszer a pápizmussal és a reakcióval kell megvívni a végső harcot?
Az eredmény, majd az „igazságos rendezés” természetesen újfent a racionális gondolkodás és a demokratikus humanizmus bajnokait igazolták, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével óriási vákuumot hoztak létre Németországtól keletre, Németországot pedig sikerült olyan geopolitikai potenciálhoz juttatni, amit aztán a rövidbajuszra váltó Barbarossa kiaknázhatott. A legyőzött német komoly végelgyengülésében indított egy háborút. A művelet tehát sikerrel járt, hiszen, mint azt most már a tapasztalatok fényében bizton kimondhatjuk, ahol demokráciák vannak, ott nincsenek háborúk – szemben a reakciós korszakokkal, amelyekben egymást követték a totális, kompromisszumot, könyörületességet és méltányos megegyezést nem ismerő világégések.
Egy osztrák szerző nem véletlenül jegyezte meg, hogy ha Hitlernek lett volna humorérzéke, Wilsonnak szobrot állít a Barna Ház előtt.
***
Hogy a nacionalisták épp nem fogadták el e fenti „konstrukciót”, az bizonyíték arra, hogy helytelen is volt. (Azt most hagyjuk, hogy épp a „nacionalizmus” szokott az lenni, ami ellen a haladás kies hazánkban körömszakadtáig harcol. Az mindenesetre mulatságos, hogy a mai, őrjöngő nacionalizmusok ellen küzdő baloldaliak és liberálisok miként tartják igazoltnak az etnikai nacionalizmus elve alapján húzott határokat és egy multietnikus, többvallású birodalom szétesését. Mintha épp valami hasonló elérésén munkálkodnának. Sikerükben meglelték büntetésüket.) Hiszen ha bárki akaratával ellenkezik egy fennálló rend, akkor az már nem jó rend. A világépítők ezért tudják minden alkalommal felépíteni azokat a tökéletes rendszereket, amelyek senki akaratával nem ellenkeznek. A tökéletes rendszerekben ugyanis nincs legitim kényszer. Úgy tűnik azonban, hogy mind a monarchia, mind a Horthy-rendszer fölszámolásához szükség volt külföldi beavatkozásra, annyira tehát mégsem volt gyűlölt egyik sem, hogy állandó és mindent behálózó lázadás tárgya legyen. Hogy a monarchia megszűnt volna-e külföldi beavatkozás nélkül, azt már sosem tudjuk meg.
Hogy a Trianon előtti világ mennyire volt fenntartható, az persze vita tárgya lehet. Azt viszont józan ésszel nehéz elfogadni, hogy egy politikai rend faltól falig konszenzust igényelne. Hogy a monarchiában a nacionalistáknak, szocialistáknak és egyéb ideológiával fertőzött csoportosulásoknak nem tetszett a rendszer, az még nem feltétlenül elegendő indok annak felszámolására (ahogy nem is ezek sporadikus lázadása számolta fel, jegyezzük meg újra). Hogy meddig legitim egy politikai rend, az nem számszerűsíthető, hanem erősen intuitív kategória, így apodiktikus, definíció-szerű kijelentések mentén nehéz megállapítani. Ez ügyben egy skót filozófus eredeti szerződésről és passzív engedelmességről írott gondolatait tudjuk melegen ajánlani. Mindenesetre annyit megjegyezhetünk, hogy a régi rendbe visszavetíteni a modern ideológiai fogalmakat, és azokat számon kérni rajtuk anakronizmus, így a „participáció” hiánya miatt illegitim rendnek minősíteni is.
A függetlenség kérdése hasonlóan nehéz eset. Ha a nacionalizmusból indulunk ki, természetesen Magyarország nem volt független. Ugyanakkor módaladári magasságokban száll az a gondolat, hogy a „Habsburg-uralmat” fel lehet sorolni a török hódoltság és a szovjet megszállás mellett. De még a mai helyzettel összevetve is lennének problémáink, ha hajlandóak lennének összevetni azokat. Az „elnyomó Habsburgok” felesküdtek a magyar törvényekre; az uralkodó az áprilisi törvényeket is aláírta; a kiegyezés után önálló magyar kormány alakult, amely tagjainak beleszólásuk volt a birodalom döntéseibe. Ma pedig azon vitatkozunk, kell-e a jegybankelnöknek esküt tennie a magyar törvényekre, mert sokak szerint, ha igen, azzal megsértjük a Nemzeti Bank függetlenségét. Ez pedig csak egy példa a sok közül, amikor is felmerülhet a kérdés: melyik esetben is volt Magyarország önállóbb, szuverén, ha úgy tetszik, független? Ráadásul a monarchia nem követelt meg ideológiai konformizmust, mint teszi azt a mai bürokratikus elit. A sajnálatos helyzet az, hogy az ő konformizmus-elvárásukhoz képest Hobbes Leviatánja szabadelvű.
Az mindenesetre okoz nekünk vidám perceket, hogy a szorosabb, erősebb EU-centralizáció integráció és a magyarok európai gyámság alá helyezése mellett érvelők (hiszen a magyar, tudjuk, szolganép, önmagát kormányozni képtelen) nevezik magukat liberálisoknak, demokratáknak: gyakorlatilag a vilmosi-hitleri Mitteleuropa-val kapcsolatos Machtpolitik érveit hozzák rendre felszínre.
***
Összefoglalva: az egyik érvelés mögöttes feltevése az, hogy Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása tulajdonképpen „igazságos” volt, hiszen mindenki (legalább is nagyjából) azt kapta, ami neki jár. Tehát a szövetséges hatalmak afféle politikai mikulásként tevékenykedtek. Ez esetben azt az érvet kéne alátámasztani, hogy a nacionalizmus igazságigénye az igazságigény. A dolog pikantériája az, hogy mindezt állítólagos liberálisoknak kéne megtenniük. Hajrá. A pluralizmust fennen hangoztató értelmiségieknek azzal a szomorú valósággal kell szembenézniük, hogy nem csak az ő véleményük létezik, és ez szemmel láthatóan nehézségeket okoz nekik.
A másik felvetés szerint szó sincs semmiféle igazságigényről, a történelmet a győztesek írják, épp ezért az eredmény számít csak. Az, ki hág meg kit. A konzekvencionalisták számára a nehézséget viszont az okozza, hogy a világépítők világrendje élt összesen húsz évet a következő háborúig – főleg annak az ígéretnek a figyelembevételével, hogy ezt az ideológiai dzsihádot épp azért vívták, hogy örökre vége legyen a háborúnak. Továbbá, ha nincs erkölcsi vonzata egy háborúnak (ha a politikának nincs, a háborúnak ugyan miért lenne?), miért kérjük számon azt a magyar eliten, hogy kikkel szövetkeztek a második háború alatt? A gyengék önjelölt védelmezői minden ilyen esetben átszánkáznak a túloldalra, és azt mondják, hogy a háborúban vesztes gyenge, lúzer, ostoba, vagy mind együtt, ezért megérdemli vesztét.
Mindegy, mi az érvelés fő fonala, az eredmény minden esetben ugyanaz: bármi legyen is a magyar álláspont, az biztosan nem igaz. A dagonyázó magyarok itt pityeregnek Trianon miatt, ahelyett, hogy a) az erősebb kutya elve alapján elfogadnák a helyzetet (minden más helyzettel együtt), b) „Európa-konformabbak” lennének b1) mert az erősebb kutya, b2) mert dagonyáznak, és mit sem tudnak a nyugati világ magasztos elveiről.
***
Az első világháború és a békeszerződések egy olyan világot számoltak fel, amelyet a liberálisok egy jelentős része is afféle aranykorként szokott emlegetni: a dualizmusét. Egy olyan világét, amelyben nem számított sem az etnikum, sem a vallási hovatartozás, az egyetlen kívánalom a törvény tekintélyének tisztelete volt, amelyben a kultúra, a gazdaság, a tudomány virágzott. És szerintük e világ eltüntetése jogos, helyes volt, jobb volt (új)világépítésbe fogni, mint megtartani a kialakultat.
Az utána következő berendezkedések sikersorozata nyilván igazolta, mennyire „működésképtelen” volt a világháború előtti.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
