dobray
I 2012.05.21. 07:11
„Mint a szovjet polgárnak, akinek nincs más választása, mind a Lada, nekünk sincs más választásunk, mint a demokrácia.”
A demokrácia egy szekuláris vallás, amiből tabut csináltak, megkérdőjelezése kiíratkozás a „demokratikus politikai közösségből”. A közbeszéd úgy tartja, a demokrácia egyetlen alternatívája a diktatúra, ez azonban nem igaz – szögezi le Beyond democracy című kötetében két hollandiai szerző, Frank Karsten (a Stichting Meer Vrijheid, avagy Több Szabadságot Alapítvány alapítója) és Karel Beckman (a European Energy Review főszerkesztője és a Financieele Dagblad holland gazdasági lap munkatársa), akik libertárius szempontból bírálják korunk egyedül üdvözítőnek vélt politikai berendezkedését. Mint írják: a demokrácia bajaira rendszerint a még több demokráciát ajánlják gyógyírnak, ám szerintük épp ellenkezőleg: a megoldás a kevesebb demokrácia. Értelmezésükben a demokrácia egy totalitárius rendszer, amely megengedhetetlen módon korlátozza az ember szabad akaratát (például azzal, hogy adó formájában elveszi a pénzemet és olyasmire költi, amire én nem akarnám).
A szerzők megemlítik a demokráciát bíráló gondolkodókat Platóntól és Arisztotelésztől kezdve Tocqueville-ig. Rámutatnak: az első nagy liberális gondolkodók elszörnyedtek a demokráciától, mivel a többség uralmát a középszer uralmával azonosították. Rámutatnak arra is: a mai demokratikus kormányoknak soha nem látott hatalma van az emberek felett (bár én ezt inkább a technikai fejlődésnek tudnám be), és korábbi korokban nem látott mértékű adókat szednek be az újraelosztás miatt (ennyit a régi, állítólag kizsákmányoló korokról). Arra is felhívják a figyelmet, hogy a konszenzus igen korlátozott módon alkalmazható, mivel számos olyan kérdés van, amiben praktikusan lehetetlen konszenzust elérni valamely fél önfeladása nélkül (például: melegek házassága, abortusz), ahogy a kompromisszum sem lehetséges.
A kötet tizenhárom mítoszt taglal a demokráciával kapcsolatban. Egyik mítosz sem nagy felfedezés, minden kocsmában bírálják ezeket az állításokat. Így a kötet szerint nem (sem) igaz, hogy minden szavazat számít; hogy a demokráciában az emberek kormányoznak; hogy a többségnek igaza van; hogy a demokrácia politikailag semleges. Ritkábban kap bírálatot viszont az a meggyőződés, hogy a demokrácia jóléthez vezet (lásd a mostani válság, és a folyamatos túlköltekezések); hogy a demokrácia szükséges a jólét igazságos elosztásához és a szegények megsegítéséhez (hisz inkább a más adó formájában elvett pénzén való élősködést segíti az öngondoskodás és egymás megsegítése helyett); hogy a demokrácia szükséges a harmonikus együttéléshez; hogy a demokrácia nélkülözhetetlen a közösségi érzéshez; hogy a demokrácia kiegyensúlyozza a szabadságot és a toleranciát; hogy békét hoz és segít a korrupcióellenes harcban; hogy az emberek megkapják, amit akarnak egy demokráciában; hogy mind demokraták vagyunk; és hogy nincs jobb megoldás. Tulajdonképp a demokráciakritikával egyet is lehet érteni.
Kérdés, mindezek a problémák valóban a demokrácia inherens „alkatrészei”-e, és nem csupán egy bizonyos típusú demokráciát jellemeznek-e. Sejtésem szerint azonban tüzetesebb vizsgálat nélkül is leszögezhető: nem. Fel lehet persze mutatni egyfajta „érett”, „fejlett” demokráciát, ahol ezeket demokratikus elkötelezettségből kiküszöbölik, ez azonban téves érvelés: a korrupció léte vagy nem léte nem demokrácia kérdése, hanem politikai kultúráé, a „fejlett” demokráciákban pedig nem azért van a mienkénél (innen nézve legalábbis biztosan) „fejlettebb” politikai kultúra, mert hamarabb voltak demokráciák, vagy mert jobban csinálják a demokráciát, hanem azért működik jobban a mienkénél a demokráciájuk (ha jobban működik), mert már a demokrácia előtt is volt politikai kultúrájuk. Politikai kultúránk pedig nekünk is volt, 1918-ig biztosan, de talán még 1944-ig is, és épp a kommunizmus rombolta le. Nem a demokráciától lesz jó a politikai kultúra, hanem jó politikai kultúrára jobban lehet demokráciát is alapozni.
A megoldással sem marad adós a szerzőpáros: a „contractual society”, a „szerződéses társadalom” lebeg a szemük előtt, ahol a szubszidiaritás elve alapján a kisközösségek magukat kormányozzák. Meglepő módon vág egybe látszólag ez a felvetés a keresztény (tory anarchizmus, anarchopápizmus), a konzervatív (gondoljunk csak az anarcho-monarchista Tolkienre vagy Robert Nisbetre) valamint a zöld és anarchista elképzelésekkel. A libertárius szerzőpáros szerint az iskolában tanítsanak azt, amit szeretnének, a melegek éljenek melegközösségben, a keresztények keresztényben, a muzulmánok muzulmánban, a demokraták csináljanak maguknak demokráciát, és minden kisközösség kormányozza magát úgy, ahogy jónak látja. Gyakorlatilag a javaslat az: mindenki álljon össze azokkal, akikkel azonosak az elképzelései, és kormányozzák magukat a saját elképzeléseiknek megfelelően. Ez nincs ellentétben a nemzettel, nemzeti tudattal, hisz régen is, demokrácia nélkül és nemzetállam nélkül is létezett nemzeti tudat – mutat rá a kötet, és nehéz volna tagadni állítását.
A kisközösségek önkormányzását célul kitűző ideológiai, világnézeti áramlatok mégis különböznek egymástól: a zöldek valószínű ezt erős állami dotációval képzelik el, míg mondjuk az angolszász konzervatívok és a libertáriusok épp az állam távolmaradásával. Ha nincs vagy minimális a szociális rendszer, akkor az emberek úgyis kénytelenek közösségekbe szerveződni, egymásra hagyatkozni, egymást támogatni – akárcsak a tradicionális társadalmakban.
Karstenék leszögezik (de nem bizonyítják): elképzelésük nem utópia, én mégis szkeptikus vagyok a kisközösségek „szerződéses” módon való működésével szemben. Ugyanis nem tudunk mindent megválasztani: nem választjuk meg a családot, ahova születünk, sem az országot, és persze elköltözhetünk oda, ahova akarunk, összeállhatunk olyan emberekkel, akikkel egyetértünk, de az ilyen „közösségek” elszeparálását és önkormányzását nehéz volna megoldani akkor, amikor párszáz éve lezárult az „eredeti földfoglalás” korszaka. Ki fog nekiállni úgy átszervezni az életét, hogy sikerüljön ilyen módon önkormányzó kisközösségeket találnia? Kevesen. Ráadásul ki talál olyan közösséget, ami szinte mindenben megfelel az igényeinek? Így a gyakorlatban a kötetben megfogalmazott megoldás ugyan szép elmélet, ám csak korlátozottan lehetne megvalósítani a gyakorlatban. Hogy nézne ez például ki egy kétmilliós nagyvárosban? És mit szólnának a sokszínűség szószólói a sok egymás mellett elélő, homogén közösséghez? Jellemző a szerzők hurráoptimista elképzelésére, hogy a szerződéses társadalom előképének az internetet tekintik. Mindenesetre szerintük a klasszikus liberalizmus nagy gondolkodói már majdnem az övékéhez hasonló modellben gondolkodtak, a félig-meddig megvalósult libertárius álomként pedig Svájcot mutatják be.
A kötet tulajdonképp a többségi demokráciát bírálja, joggal lehetne állítani: a liberális demokrácia épp a többség zsarnokságának korlátozását jelenti a mindenféle kisebbségek jogainak védelmével, valamint a fékek és ellensúlyok beiktatásával, a hatalmi ágak szétválasztásával. Ilyen szempontból pedig a liberális demokrácia nem több, hanem éppen kevesebb a jakobinus abszolút többségi demokráciánál. Igen ám, de ettől még a liberális demokrácia is többségi, hiszen egyfajta önkorlátozástól és a többség döntésétől függ, hogy hajlandó-e magát korlátozni. Emellett nyilván fel lehetne hozni, hogy a fejlett demokráciában a politikusok nem populisták, vagy nem kellene hogy azok legyenek, csakhogy ez csupán olyan kívánalom, ami tőlünk nyugatra sincs így, másrészt ezzel az erővel azt is állíthatnánk: semmi baj nincs a diktatúrával, ha a diktátor jó fej és önkorlátoz.
A kötetnek semmi köze az Orbán-kormány tevékenységéhez, mégis nyilván mindenki azt várja, alkalmazzuk saját helyzetünkre a benne leírtakat. Orbánék abszolút többségi, a fülkeforradalomra alapozó demokráciafelfogása ugyanis mind a konzervatív, mind a libertárius ízlésnek túl jakobinus; bár hazánk nem szűnt meg liberális parlamenti demokrácia lenni. A bírálók azonban épp azt vetik Orbánék szemére, hogy kevesebb demokráciát csinálnak, a kötet alapján viszont épp hogy többet. Orbánéknak valószínűleg nem ez járt az eszében, amikor a kétharmadra alapoztak minden érvelést, de konzervatívként mondhatnánk azt is: kedves demokráciaféltő baloldaliak, imhol, megkaptátok a több demokráciát. Mindazonáltal ugyan egyes adóügyi és munkaügyi intézkedések a kötetben leírtak irányába hatnak, ha halványan is, más intézkedések és a központosítás épp az ellenkező irányba mutatnak. Így aztán a kötetben foglalt demokráciakritikát bajos volna a jelenlegi kormány és parlamenti többség stílusának és lépéseinek alátámasztására használni.
Mindez inkább az érvelési metódusok elfogadottságának kérdését veti fel: ma ha bírálunk, akkor azt úgy kell csomagolni, hogy féltsük a demokráciát, és a több demokrácia nevében fogalmazzuk meg kritikánkat. A kötet épp az ellenkezőjét teszi. Kár, hogy számos olyan állítását, amelyre minden egyszeri szavazó rájött már, hatalmas felfedezésként tálalja. A címből és a fülszövegből mélyebb, átfogóbb demokráciabírálatra számítottunk, de amikor kézhez kaptuk a könyvet, rájöttünk, hogy nem veretes, keményfedeles, súlyos tartalmú műről van szó, hanem inkább egy könnyen és gyorsan elolvasható, zsebre vágható, ismeretterjesztő, népszerűsítő kötetről. Sebaj, ilyenre is szükség van, a libertárius szemléletű demokráciakritika pedig meghökkentő alapállásával szabhatja keresztbe intellektuális törésvonalainkat.
Frank Karsten-Karel Beckman: Beyond democracy. Why democracy does not lead to solidarity, prosperity and liberty but to social conflict, runaway spending and tyrannical government. 2012.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
