Érdekes vitába keveredtem a napokban a Facebookon, amely az egyházi iskolák számából kiindulva jutott el talán kissé lerágott, klasszikus kérdésekig – illetve állításokig. A liberális álláspontot képviselők azt állították: az értéksemleges oktatás nem értékmentes, hiszen az a dolga, hogy bemutasson minden értéket, világnézetet, amelyekből a diák szabadon, autonóm módon választhat anélkül, hogy bármelyiket ráerőltetnék. Ugyanis „minden eszme egyenlő”: attól még, hogy nekünk az egyik jobban tetszik, másnak tetszhet jobban másik. De valóban így van-e?
Én a magam részéről azt gondoltam, hogy ilyen szemellenzős állásponttal már senki nem azonosul, a relativista, önellentmondásos posztmodernnek pedig leáldozóban van. De úgy látszik, tévedtem. Mindenesetre vitapartnereim azt állították, az egyházi iskola nem „objektív kívülállóként” tekint a diákokra, akiknek fel kell ajánlani a szabad döntést a „világnézeti piacon” – ez volna az önállóságra nevelés ugyanis. Az állami iskola azonban „objektív kívülálló” kell(ene) hogy legyen: nem értékmentes, hanem „értéksemleges”.
Sőt, már a szülőnek is hagynia kellene öt és hét éves gyermekét, hogy maga döntse el, mit miről mit gondol, milyen „világnézetet” követ, hiszen így lesz „autonóm személyiség”, akit nem befolyásol a „hatalom” és a „tekintély”. A fejlődéslélektan és a józan tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a gyereknek arra van szüksége: apa és anya mondja meg, mi a jó és mi a rossz, segítsen eltájékozódni a világban – enélkül a gyereknek ősbizalom-hiánya lesz, és nem önálló, hanem sodródó, bizonytalan személyiség fejlődik ki belőle. Az észérvek alapján a világnézetek közt válogató kisgyerek elképzelése pedig teljesen abszurd. Régen tudjuk, hogy a gyermek nem „kis felnőtt”, ráadásul filozófiaoktatás is azért van csak – már ahol van – gimnázium negyedikben, mert ekkora lesz olyan mértékű a fiatalok absztrakciós szintje, képessége, hogy fel tudja fogni a tananyagot. Egyébiránt: megnézném azt a szülőt, aki azt mondja mondjuk a szcientológiát „felfedező” 14 éves gyerekének: menj csak fiam, próbált ki, aztán ha tetszik, maradj!
De visszatérve az iskolához: „értékmentesség” mint olyan nem létezik, akaratlanul mindenki közvetít bizonyos nézeteket, attitűdöt. Az „értéksemleges” pedig akkor is „értékmenteset” jelent, ha a cél a „választás a piacon”. Emellett az iskola értéket közvetít, sőt kényszerít rá diákjaira, amikor kötelezővé teszi a március 15-i vagy épp október 23-i ünnepségen való részvételt; de már akkor is, amikor kötelező az oktatás, amikor a tanár számon kér, osztályoz és fegyelmez. Mindezzel semmilyen ellentétben nincs az, hogy mondjuk történelem órán végigvegyük az magyarság eredetével kapcsolatos nézeteket, pro és kontra érvekkel, valamint hogy bemutassuk a mindenféle eszméket.
Érdekes, ahogy ez a posztmodern nézet össze próbálja egyeztetni a relativizmust az objektivizmussal: minden világnézet egyenlő, ezért az autonóm egyének felnövése érdekében csak az „objektív kívülállás” a lehetséges álláspontja az állami iskolának. Csakhogy objektív kívülállás nem létezik: aki kívül áll valamin, az belül áll máson, légüres, világnézetmentes tér nem létezik. Erre persze az szokott lenni a válasz, hogy „lehet világnézetünk, de a tanár ne erőltesse rá a sajátját másra”, meg mi se. Ez azonban éppen azt bizonyítja, hogy szigorúan vett értelemben nem létezik értéksemlegesség és értékmentesség.
Olyan sem létezik, hogy nem erőltetünk rá másokra egy „világnézetet”. Persze itt az a gikszer, hogy a semlegesség szószólói nem látják a szoros kapcsolatot világnézet és gyakorlat között. Kiindulópontjuk az, hogy „tarts tiszteletben mindenkit és minden eszmét, és gondolj, amit akarsz”. Csakhogy a mindenki és minden eszme tiszteletben tartása már önmagában egy nézetből következik.
Hozhatnánk itt a hóhér példáját, azaz az állam legitim és legális erőszakmonopóliumát: aki gyilkol meg lop, arra az állam rákényszeríti a saját nézetét, miszerint a gyilkolás és lopás rossz dolog, amit büntetni kell. A bíró nem fogja azt mondani: minden világnézet, minden életmód egyenlő, így a bűnözői világnézet és életmód is legitim, tartsuk tiszteletben, mivel követője szabad, autonóm módon választotta ezt a világnézeti piacon. A gyilkos jó esetben rövid úton börtönben találja magát, ha akarja, ha nem. Emellett aki szerint a gyilkolás és lopás rossz dolog, vajon egyenlőnek fogja-e gondolni ezen nézeteit azon nézetekkel, amelyek szerint mindez nem engedhető meg?
Klasszikus kérdést idézve: vajon az az eszme, hogy minden eszme egyenlő, egyenlő-e azzal az eszmével, hogy az eszmék nem egyenlőek? És ez nem csak egy gyakorlatban jelentőségét vesztő teoretikus felvetés: ha jól sejtem, minden világnézet igazabbnak tartja magát a többinél. A „minden eszme egyenlő” vallói és orwellien egyenlőbbnek gondolják ezen nézetüket azokénál, akik ennek az ellenkezőjét gondolják. A „minden eszme egyenlő” tehát önellentmondás és hazugság. „Minden eszme egyenlő, csak tartsuk tiszteletben egymást” – hangzik időnként a válasz, igen ám, de mi van azokkal az eszmékkel, amelyek szerint ne tartsuk tiszteletben egymást? Attól kezdve pedig, hogy a kijelentést módosítjuk úgy: „bizonyos eszmék egyenlőek”, tulajdonképp teljes mértékben érvényét veszti az érvelés. Ekkor ugyanis belép az, amit a posztmodernek ki akartak küszöbölni: valakinek valami alapján dönteni kell, hogy melyik eszme „nem egyenlő”.
Egyenlő-e a kommunizmus eszméje, amely szerint proletárdiktatúrára van szükség, és amelynek képviselői kinyírtak százmillió embert (ez a gyilkolászás, ne legyen kétségünk, a kommunizmus eszméjének inherens része, nélküle nem lehet megvalósítani a kommunizmust, tehát az az elképzelés, hogy „a kommunizmus szép eszme, csak rosszul valósították meg”, egyszerűen hamis), azon eszmékkel, amelyek szerint „ne ölj”? Egyenlő-e egy emberáldozati kultuszt gyakorló
vallás más vallásokkal?
És ha minden eszme egyenlő, akkor ennek vallója mégis miért teszi le voksát valamelyik mellett? Mi alapján választ? Hogy melyik kényelmesebb? Prakticizmus? De hiszen ez a szempont is világnézet kérdése! Hogyha minden eszme egyenlő, akkor a hősök helyett a köpönyegforgatókat és opportunistákat kellene ünnepelnünk?
A „minden eszme egyenlő” hirdetői ugyanis általában hirdetik minden életmód egyenlőségét is. Hogy az őserdei, északi sarki, nagyvárosi, falusi és más életmódok egyenlőek-e, azt nem tudom, de hogy ugyanolyan erényesen és ugyanúgy értékesen lehet élni bármelyik szerint, az természetes. A köztük lévő választás lehetősége eléggé limitált, ritkán fog egy New York-i leköltözni az Amazonas mellé. Az alkalmazotti és a vállalkozói életmód is lehet ugyanolyan értékes. A hedonista és a bűnözői azonban már aligha. Mire mutat ez rá?
Az értékek, igazságok nem homogén dolgok. Az a vélemény, hogy „a spenót finom” nincs ellentétben azzal a véleménnyel, hogy „a spenót pocsék” – kivéve, ha ugyanaz a személy állítja egy időben, ami szinte lehetetlen. Az a kijelentés viszont, hogy „Isten van”, nyilvánvalóan ellentétben van azzal, hogy „Isten nincs”, bárki mondja is bármikor. Vagy az egyik igaz, vagy a másik (megismerhetőségtől függetlenül is – és ugyanez a logikai helyzet akkor is, ha háromváltozós az egyenlet, és bevesszük mondjuk a politeizmust – csak három kijelentés közül csak az egyik lehet igaz). Ha pedig az egyik igaz, a másik hamis, akkor a hamis nem egyenlő érétkű az igazzal.
Persze a „minden eszme egyenlő” hirdetői éppen azért gondolják ezt, mert minden eszme magasabb rendűnek tartja magát a többinél – amennyiben magasabb „igazságértéket” vindikál magának. Posztmodern, homlokra csapásos megvilágosodás: „mindenki azt mondja, neki van igaza, „értékesebb” nézeteket vall – akkor tehát „senkinek nincs igaza”, azaz „minden eszme egyenlő”. Welcome, világbéke! Ha minden eszme egyenlő, akkor nem kell háborúzni, összecsapni, megoldódott az emberi együttélés és konfliktusok nagy problémája! Mekkora humanitás! Mindenki éljen, ahogy akar! Ja, hogy egyesek bűnözői életmódot választanak? „Élni és élni hagyni.” De aki nem vallja ezt, az mégsem „egyenlő”, tehát vannak „egyenlőbbek”. Kimondatlan feltételezés: igazság és így erkölcsi rendszer nem létezik, vagy megismerhetetlen (vagy megpróbálják az erkölcsöt elválasztani az igazság kívánalmától, ami eléggé lehetetlen vállalkozás).
Ilyen alapon – túl azon, hogy teoretikusan is problematikus – nem létezhet politikai közösség. Ekkor a materialista, jóléti, hedonista, utilitarista, prakticista világnézet lesz az uralkodó, és csak az anyagi lét tart össze meg az élvezetek egy politikai közösséget (ez is egy világnézet). Válságos időkben viszont nem marad semmi. Ez a jóléti legkisebb közös többszörös elég gyenge összetartó erő.
A csupán a nézetek, érdekek és eszmék közti versengés játékszabályait megállapító demokratikus rendszerek régi problémája: mit kezdjen a játékszabályokat el nem fogadókkal a pluralitás jegyében – persze minden pluralitásnak van határa, és minden rendszer megkövetel egy minimumlojalitást, ez azonban megint a minden eszme egyenlős önellentmondását mutatja. Emellett viszont minek szavazunk pártokra, minek van lefektetett játékszabályok által korlátozott, mederbe terelt, egymást tisztelő verseny a politikai piacon, és miért szavazunk pártokra, ha úgyis minden eszme egyenlő, tehát mindegy, hogy ki kerül hatalomra? Elmélet és gyakorlat, igazság, vallás, kultúra, erkölcs életmód azért összefügg, összefonódik (ezzel nem állítottam, hogy aki nem vallásos, az nem lehet erkölcsös. Lehet, erről szól például a természetjog.)
Még valami: jól megkaptam a magamét, hogy akkor szerintem, mivel vannak alacsonyabb rendű és felsőbbrendű eszmék, így aztán vannak alacsonyabb rendű emberek és felsőbbrendű emberek az alapján, hogy milyen eszmét vallanak a magukénak (klasszikus liberális pisztolygolyó: „akkor szerinted az ateisták értéktelenebbek??!!!”)? Egyáltalán nem, a kettő között ugyanis nincs ilyen közvetlen összefüggés. Az eszmék igazságértékének kérdése nem olyan egyenlőtlenség, amelyet a rasszisták feltételeznek biológiai alapon az emberek közt. Egyrészt nem csak a világnézete határozza meg az embert, másrészt viszont kihatással van rá. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy habár minden ember és emberi élet ugyanannyira értékes, minden embernek, mint személynek, ugyanolyan méltósága van, a gyakorlatban azonban nehéz szinte lehetetlen minden szempontból ilyen módon megítélni mindezt. „Életművek” és életmódok közt tehát igenis van különbség: egyesek életét követendőbbnek, értékesebbnek tartjuk másokénál. Ki merné állítani, hogy Hitler vagy Sztálin életműve ugyanolyan értéket hordoz, mint Teréz anyáé, vagy akár bármelyik hétköznapi anyukájé, apukájé?
Mindenesetre: a toleranciából és békességből, mások személyének és nézeteinek tiszteletben tartásából nem következik, hogy „minden eszme egyenlő”, az eszmék egyenlőtlenségének elfogadásából pedig nem következik az, hogy kirekesztenénk a más nézeteken lévőket, vagy hogy „alacsonyabb rendűeknek” tartanánk őket. Mások személyének tiszteletben tartása független az eszmék egyenlőségétől (mondjuk azért létezik ugye a zsarnokölés tana). Ez az árukapcsolás abszurdum.
Ugyancsak abszurdum az a felkiáltás, hogy aki egyes eszméket vagy a maga vallását „magasabb rendűnek” (értds: teljesebb igazság birtokosának) tartja, hogy merészel olyat kijelenteni, hogy őnála van az igazság? Miért is azonosulnánk valamivel, amiről nem gondoljuk, hogy igaz? A liberálisok és az eszmék egyenlőségének, az anything goes-nak a hirdetői is azt állítják, hogy náluk van az igazság. Emellett ha minden eszme egyenlő, akkor párbeszédre és
érvelésre sincs szükség, hiszen minek?
ps.: természetesen érdemes elválasztani egymástól eszme, világnézet, életmód fogalmát, ám akik az eszmék egyenlőségét hangsúlyozzák, általában eszméket, világnézeteket értenek alatta, és hangoztatni szokták az életmódok egyenlőségét is.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!