dobray
I 2011.11.03. 07:14
A kommunista pártállami vezetők nyugdíjainak csökkentése a Galamus szerzője szerint a rendszerváltás presztízsének lerombolása: „Orbán Viktor – a rendszerváltás lényegének meggyalázásához érkezett el, kizárólag a maga hatalommániájának érvényesítése érdekében”. Orbánék csak a szélsőjobbnak akarnak kedvezni hatalmi érdekeik mentén. „Eközben mindazok, akik szólhatnának, mert itt éltek, vagy mert egyszerűen tudnak és szoktak is olvasni, nem fognak szólni, mert mintha itt mindenki Orbánnak és a szélsőjobbnak akarna megfelelnie”, mivel ha nem, rájuk sütik, hogy komcsik.
Lévai Júlia szerint a rendszerváltó pártok (az MDF és az SZDSZ) szisztémákkal és nem emberekkel akartak leszámolni, a kárpótlás mindenkit kárpótolt, Wittner Mária pedig nem képvisel senkit. Továbbá elemezgeti, hogy akkor mostan miért is nem volt totális diktatúra Kádár alatt Magyarországon.
„Hogy működhettek amatőr színházak, táncházak, rocker-klubok, sikeres iskolák, egyetemek, hogy épülhettek új templomok, hogy jöhetett be nyugati irodalom, szociológia, Bécsből a hűtőszekrény, gyógyszergyártáshoz az alapanyag, búzaföldre a korszerű gép, hogy szálltak le nyugati repülők Ferihegyen, ha valóban totális volt a diktatúra?” „Rocker-klubok”, ugye. Lévai szerint 56-osok a hatvanas évek közepéig ültek börtönbe, utána csak katonai szolgálatmegtagadók.
Hát akkor: Lénárt Ödön piarista szerzetest „1948. június 17-én letartóztatják, majd 6 év börtönre elítélik. Raboskodott a Gyűjtőfogházban és a váci börtönben. 1953 augusztusában szabadul amnesztiával. 1961 februárjában államellenes bűncselekmény miatt letartóztatják és 7 év 6 hónapi börtönbüntetésre ítélik. 1963-ban szabadul amnesztiával. 1966 áprilisában letartóztatják és államellenes összeesküvés vádjával elítélik 8 év börtönre. A bíróság a korábbi ítéleteket összevonja és 19 év börtönbüntetést állapít meg. 1977 júniusában VI. Pál pápa közbenjárására szabadul, mint utolsó a bebörtönzött papok közül.”
Ez azért már jócskán benne van a Kádár-rendszerben, nem? És jóval túlhaladja a hatvanas évek közepét. Lévai kérdezze körbe azokat, akik a nyolcvanas években egyházi kisközösségek nyári táboraiba mentek, hogy milyen konspirációs körülmények közt kellett szervezkedniük, kit mikor s hogy követtek az ügynökök, a „sikeres egyetemekre” pedig hanyadszorra vették fel azokat, akik egyházi iskolából érkeztek! Érdekes lenne utána nézni, hogy a felépült templomok mennyi alkudozás után épülhettek fel (és vajon mennyi és milyen templomok épültek volna, ha nincs Kádár-rendszer)! A repülőgépek pedig Rákosi alatt is jöttek-mentek. Természetesen a történelemből nem lehet kitörölni, és sokan akkor élték a gyerekkorukat, szép emlékeket őriznek Zánkáról, de ez kábé olyasmi, mint hogy én is szép időszakként tartom számon egyetemi éveimet, de nem azért, mert szoci kormány volt, hanem annak ellenére. Hát, valóban, ugye „puha diktatúrának” meg „gulyáskommunizmusnak” szoktuk nevezni a korszakot, de ez attól még diktatúra volt, dögivel. Meg kellene köszönnie annak, akit megfigyeltek, zaklattak, hátráltattak, hogy csak ennyit tettek vele, és nem vitték el az Andrássy út 60-ba? De rendes Lenin bácsi, hogy visszaadta a gyerekeknek a labdát, holott közéjük is lövethetett volna?
Nem lehet, hogy Lévai Júlia a szembesávban autózik? „Vigyázat, egy őrült szembe megy a forgalommal!” „Egy?? Sok!” Az egykori pártállami vezetők nyugdíjának csökkentését (adóztatásról csökkentésre váltottak ugyanis) az MSZP kivételével minden parlamenti párt támogatja (az MSZP nem jelent meg az egyeztetésen – persze ez galamusos interpretációban annyit tesz, hogy a többiek „félnek”). Ezek szerint pedig nem csupán a „szélsőjobb” igényeinek hatalmi megfontolásokon alapuló kielégítéséről van szó.
Nem hiszem, hogy Wittner Máriának – akinek számos megnyilvánulásával nehezen azonosulok, és nehéz személyiségnek tartom, de azt hiszem, mindez megbocsátható neki, tudván, hogy a meghurcolás mindenkit megvisel – bárkit is hivatalosan képviselnie kellene törvényjavaslatával. Tulajdonképpen a törvényjavaslatot akárki beterjeszthette volna (persze Wittner ebben is jelkép). Egyébiránt: a „jóvátételt” 56-os szervezetek kezdeményezték. Szóval Wittner mégis csak képvisel valakit. És már 1991-ben is volt egy törvény (a XII.), ami az ’56-os forradalom leverésében részt vevők nyugdíját és a pártszolgálatért adott „kommunista nyugdíjakat” megnyirbálta – összesen 87 emberét.
A mostani csökkentés részleteit illetően még vita van, az érintettek körét és a pontos módozatot tekintve is. Biztosan lehet vitázni arról is, hogy egyáltalán van-e gyakorlati értelme ennek az egésznek. Mindazonáltal azt, hogy a volt pártállami vezetők nem érdemelnek magas nyugdíjat, szerintem ép erkölcsi érzékkel könnyen be lehet látni. Valószínű egy részük börtönt érdemelne (már aki él még), sokukat pedig jó lett volna eltiltani a közéleti szerepléstől még a rendszerváltáskor (igen, ismerem a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat történetét). Mindez okozott volna némi katarzist. Hogy késő van-e mindehhez? Lehet. Ez ugye régi vita és lerágott (de még mindig szopogatott) csont. De ha legalább a nyugdíjcsökkentés megvalósul – figyelem –, nem lesz európai példák nélküli.
A Magyar Nemzet hétvégi magazinjának összefoglalója szerint (Elvonókúra Kelet-Európában) az 1991-es cseh lusztrációs törvény szerint a kommunista párt, a munkásőrség vezető beosztású tagja volt, és aki az államvédelem, vagy a katonai elhárítás tisztje, munkatársa volt, sem az államigazgatásban, sem a hadseregben és a rendőrségben nem tölthet be magasabb tisztséget (gondolom, meghatározták a pontos listát). Novemberben pedig megtörténik a magyar tervhez hasonló nyugdíjcsökkentés. Lengyelországban 2005-2007 közt is napirenden volt a nyugdíjcsökkentés ötlete, azt végül, némi huzavona után Donald Tusk Polgári Platformja vitte sikerre (bár az érintettek egy része rokkantnyugdíjassá nyilváníttatta magát, így kikerülve a dolgot). Szlovákiában nem volt ilyen intézkedés, Romániában többször próbálkoztak, de végül kudarcot vallott, Bulgáriában valószínű az új kormány fogja megvalósítani.
Persze lehet, hogy a gyakorlatban végül megvalósíthatatlannak bizonyul a nyugdíjcsökkentés, például a mérték és az érintetti kör megállapítása körüli problémák miatt. Ugyanakkor valamiképp a csehek és lengyelek ezekben is dűlőre tudtak jutni. Viszont akár megvalósítható, akár nem, magát az ötletet szerintem nehéz volna igazságtalannak minősíteni.
A nyugdíjkérdésről el kell választanunk az ’56-os forradalom megtorlásában részt vevők jogi felelősségre vonását lehetővé tevő törvény tervezetét (lex Biszku), amely sokkal fontosabb az előzőnél (és előterjesztését minden párt, az MSZP is támogatta). Ha van olyan javaslat, amit nehéz erkölcsileg kétségbe vonni, akkor az ez. Hogy aztán mennyien vannak, akik ellen még pert lehet indítani, és hogy az sikeres lesz-e, ez más kérdés. Az is kérdés, hogy miért kellene csak az 1956-os megtorlások felelőseire korlátozni a jogi vagy legalábbis politikai felelősségre vonást – kár lenne attól eltekinteni, hogy a diktatúra nem csak úgy volt, hanem működtetői is voltak, akik önként segítették fenntartani.
Jogos Gulyás Gergely kérdése is: elfogadhatónak tartanánk-e, hogy büntetőeljárás folyik egy közkatona ellen a kommunizmusban elkövetett bűnök miatt, miközben Szálasi helyettese egy rózsadombi villában élvezi nyugdíját?
Kétlem, hogy a rendszerváltásnak az lett volna az érdeme, hogy senki ellen nem lépett fel. Érdeme volt, hogy vértelen volt, de a jogi felelősségre vonás teljesen megalapozott lett volna, ennek elmaradása pedig erős erkölcsi deficitet hagyott hátra maga után. A jogi felelősségre vonás nem bosszúállás, épp az utóbbi elkerülésének kiváló eszköze. Sem a nyugdíjcsökkentésnek, sem a megtorlók felelősségre vonásának nincs semmi köze a Kádár-rendszer „méltányolható elemeihez” és ahhoz, hogy totális volt-e vagy nem az „átkos” diktatúrája. Emellett nyilvánvaló képtelenség, hogy ugyanazok oktassák ki a társadalmat demokráciából vagy szabad piacból, akik évekig sőt évtizedekig a proletárdiktatúráról és tervgazdaságról beszéltek.
A Kádár-rendszer mentegetése, minimális, negatív hatásaival és diktatúra-mivoltával sehogy sem összehasonlítható, inkább csak szelepnek szánt, megtűrt „pozitív vonásait” emlegetni pedig egyszerűen undorító. Nem hiszem, hogy ezekért az „engedményekért” hálával tartoznánk Kádáréknak. Ráadásul ezekért az engedményekért Magyarország már előre fizetett, 1956-ban. A forradalom emléke, a rezsim 33 éve alatt végig létező ellenzéki mozgalmak illetve a külgazdasági realitások állandó nyomás alatt tartották a pártállam képviselőit, akik ezért engedményekre kényszerültek. Az elmaradt felelősségre vonás (nem pedig bosszú) pedig éppen nem érdeme a rendszerváltásnak, hanem fogyatékossága, ami miatt egyre nehezebbé válik bármiféle gyakorlati föllépés, mint azt a fenti két javaslat gyakorlati megvalósításának problémái is mutatják.
A nyugdíjak csökkentése és a jogi felelősségre vonás legalább elvi lehetősége, ha esetleg az elfogadott törvényeknek gyakorlati következménye nem is lesz sok a nehézségek miatt, rámutat arra, hogy mi járna azoknak, akikre vonatkozik. Hogy legalább magukban elmotyogjanak annyit: ez alapján engem felelősségre kellene vonni. És hogy lássa az ország, hogy egy diktatúra nem marad annyiban – ha annyiban hagyjuk, mondván, hogy „hagyjuk őket békén”, ezt tekintve a rendszerváltás tisztaságának, akkor az demoralizál. Lehet, hogy szimbolikus törvényeknél többet nem tehetünk, de ez is több, mint a semmi. Mindez nem a rendszerváltás elárulása, hanem inkább kései, részleges kiegészítése.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
