Temető

Szilvay Gergely I 2011.11.02. 08:01

Örül az ember, ha ilyen helyen találják meg szerettei a végső nyugodalmat. Évszázados kis temető, néhány tucatnyi lélek testének örök otthona a Cserhát keleti lejtőjén, a mátraszőlősi egyház mellett. Az altemplomban mindig friss virág van „a grófék” tábláján. Talán az alapító Kacsics nemzetség leszármazottjai voltak ezek a grófék. Ma az egykori alapítás jelképesen is rajtuk nyugszik, meg a velük jó barátságban levő patrónuson, mert a községnek nem nagyon telik rá.

Ha valaki egy-egy sír után érdeklődik — mindig van kitől —, ilyesfélén szól az eligazítás: „a kis bokortól jobbra még két sír, és onnan balra még három”. Gondnokot, sírásót hiába keresnénk: mindenki maga intézi az ügyeit, vagy rábízza valakire. A nógrádi világban mindig akad ember munka nélkül. A régmúlt idők kereszteletlen gyermekei a temető szélén nyugosznak. Mindenszentek és a háborúkban veszett fiak és legények emlékére pedig a bejáratnál álló kereszt alatt lehet gyertyát gyújtani. Emészti is magát a régiek romjain néhány, hogy a kereszthez oda se lehet férkőzni.

Régi temetőkben mindig megcsodáltam a száz, százötven éves, moha borította sírköveket, és próbáltam megfejteni a kopott feliratokat. Akadtam így már hajóskapitányra is. De az itteni sírok között nem bújócskáznak az évszázadok, inkább elprédálják az egykor erre felé használatos fakereszteket. A műkővel viszont már nehezebb dolguk lesz. Sok egykori halom helyén tekintélyes bokor hirdeti az élet diadalát. De a márványba, műkőbe nem lehet bokrot ültetni. A művirág fásult kényelme pedig még nem ment ki a divatból. Némely síron fakuló fénykép, máshol csupán a halálozási évet kell fölvésetni a név alá. Sokakat a férjük, feleségük hívogatja így. Emlékezz ember, porból vagy és porrá leszel!

A temetésre nem kell hónapokat várni, de talán még napokat sem. A ravatalozóban se félóránként siratnak új halottat. A siratásnak, temetésnek megvan a maga rendje. Az özvegy köteles elhunyt férje koporsójára vetni magát, a gyerekeknek is sírniuk illik. Ha nem, hát a szóbeszéd megindul itt, az ófaluban és estig meg sem áll a falu összes határáig. Köszönés nélkül beesik az ablakokon, kopogás nélkül besurran a kulcslyukakon, mikor az öregek hazafelé tartanak a szertartásról: „a lánya meg se siratta!” Régen talán még csizmát is húzott és másnapra átgyalogolt a hegyen, hogy Garáb mérvadó személyiségei is levonják a maguk következtetéseit a család belső állapotára vonatkozólag. De ma már nem húzza föl lyukas csizmáját a szóbeszéd, mert ahogy Szőlősnek, Garábnak is megvan a maga baja, és hazafelé üres lenne a tarisznya.   

Ha pedig a földi vándorok leendő helyét kutatjuk, elég fölnézni a domboldalon, oda, ahol a búza lengedezik. Az emlékezésnek van merre terjeszkednie. 

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!



A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr943338131

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása