Nemzet és radikalizmus

Szilvay Gergely I 2011.10.17. 07:38

Az alcím tanúsága szerint „egy új pártcsalád felemelkedéséről” szól a Századvég kiadó új kötete, amely ugyan még a könyvhétre jelent meg, de múlt héten mutatták be. Az európai radikális jobboldali pártokat bemutató könyv – amelyet fiatal kutatók írtak, és Lánczi András szerkesztett – első fejezete a tipizálási és szóhasználati problémákba avat be minket: egyáltalán beszélhetünk-e egységes pártcsaládról? A sok különbség ellenére a válasz az igen, ugyanakkor a szerzők kerülik a szélsőséges és a fasiszta meghatározást, és következetesen radikális pártokról beszélnek, szélsőségesnek azt tekintve, aki nem hajlandó elfogadni a demokratikus berendezkedés kereteit, fasisztának pedig egy speciális ideológia követőit, ami nem egyenlő az idegengyűlölettel, hanem szervesen hozzátartozik például a korporatív állammodell.

Természetesen vizsgálják a szerzők az európai felemelkedés történetét, mikéntjét, okait, a keleti és nyugati győztes stratégiákat. A hasonló pártprofilok mögött különböző társadalmi bázisok bontakoznak ki. A nyugati győztes stratégia a kilencvenes években a piacpárti gazdaságpolitika (ezt a mai magyar közbeszédben bizton „neoliberálisnak” minősítenék), bevándorlásellenesség és szociokultúrális konzervativizmus jellemezte. A nyugati pártok többsége imigyen Izrael-barát. A radikális jobboldali pártok gazdaságpolitikájában az előző másfél évtizedben azonban „baloldali” fordulat következett be, és ahol megmaradt a jobboldali-piacpárti gazdaságpolitika, ott is vegyültek szociális elemek a programba, néha ellentmondásos módon (például a „neoliberális” norvég Haladáspárt, ami mégis a nyugdíjemeléssel kampányol, stb). Az országba érkező idegeneket többnyire nem faji-etnikai alapon, hanem mint a szociális kedvezményekért érkező versenytársakat ábrázolják.

Közép-Európában a győztes stratégia a kisebbségellenesség, a baloldali gazdaságpolitika és a szociokulturális konzervativizmus. Erős állam, szociális védőháló (Jobbik, Nagy-Románia Párt, Szlovák Nemzeti Párt, Ataka). A közép-európai radikális jobboldali pártok sokszor saját országuk szociáldemokrata pártjait (ha van ilyen) is balról előzik gazdaságpolitikai elképzeléseikkel. A szerb párt viszont piacbarátabb. Egész Európában minden radikális jobbos pártra jellemző a politikai elittel szembeni önmeghatározás (kivéve talán a sok évtizede hatalomban lévő Svájci Néppártot, és a kormányzó pártokat kívülről támogató Dán Néppártot).

A külpolitikai orientáció már igen különbözik, vannak a régi nemzeti nagyságot visszakívánó pártok (a brit BNP, a francia Nemzeti Front), regionális nacionalizmust építők (Flamand Érdek vagy az olasz Északi Liga, Amerika- és Izrael-barátok, de Amerika-ellenesek is, valamint semlegesek (Svájci Néppárt). A közép-európai pártok programjaiból hiányoznak a nyugat-barát elemek, és euroszkeptikusok, bár csak a szerb párt kemény EU-ellenes, azaz ellenzi a belépést nyíltan, a többiek csupán az integráció mélyítése ellen vannak vagy lazítanák is azt. A nyugati radikális jobboldali pártokra a puha euroszkepticizmus jellemző, csak a BNP nyílt kilépés-párti.

A társadalmi bázis tekintetében egyetlen egy közös pont van: mindegyik európai radikális pártra nagyobb számban szavaznak férfiak, másféle összeurópai tendencia azonban sehogysem állapítható meg. Különösen nem igaz az a felvetés, hogy a fiatalok természetszerűleg radikálisabbak lázadó mivoltukból fakadóan: a Jobbik és az osztrák FPÖ valóban nagyon népszerű a fiatalok közt, a BNP és a Nagy-Románia Párt viszont például kifejezetten alulreprezentált körükben, de a Dán Néppárt, a Szerb Radikális Párt, az Ataka, a Flamand Érdek, vagy az Északi Liga támogatóinak átlagéletkora sem fiatalokra vall.

A legtöbb párt elsősorban vidéken és a kistelepüléseken erős, és a nagyvárosokban gyenge, de azért sok kivétel van, az összefüggés nem olyan erős (az FPÖ és a PRM például kivételek), a Jobbikot leszámítva pedig a közép- és kele-európai pártok ott a leggyengébbek, ahol erős kisebbségi jelenlét van – ez egyfelől érthető, hiszen a kisebbségek nem fognak rájuk szavazni, ugyanakkor ezeken a helyeken lehetne erős bázist is kiépíteni, mivel hol legyen erős a kisebbségellenesség, ha nem ott, ahol élnek.

 Utóbbi több esetben működik viszont nyugaton: a Flamand Érdek Antwerpenben erős, ahol sok a bevándorló, az FPÖ erős Bécsben, a radikális jobboldali pártok egyik prototípusa, a Nemzeti Front Párizs és Marseille környékén, ahogy a BNP is Anglia bevándorlók által lakott részein erős. Érdekes, hogy ugyan a radikális jobboldali pártok többsége hangsúlyozza a keresztény erkölcsöt és értékeket, szavazóik közt nem kiemelkedő a vallásosok száma, csak Svájcban, Szlovákiában és Szerbiában. Ilyen a Jobbik is: (retorikában legalábbis) vallásos elit, de szekulárisabb szavazói összetétel.

Elterjedt gondolat, hogy ezekre az alakulatokra a modernizáció vesztesei, az alulképzettek, perifériára szorultak, lecsúszottak szavaznak. Vagy épp (Seymour Martin Lipset) azok (alsó-középosztály), akik anyagi helyzetük alapján nem oda sorolódnak, ahova identitásuk köti őket. Ilyen összefüggés azonban nem igazán létezik, sokfelé a középosztály és a jómódúak jelentős része is ezekhez a pártokhoz fordult, és csak Belgiumban felülreprezentáltak a lecsúszók a radikális jobbos szavazók közt. Az alacsonyabb iskolai végzettségűek nagyobb valószínűséggel szavaznak ugyan ide, ám az összefüggés egyáltalán nem lineáris, és ugyanez a helyzet azzal, hogy a társadalom felső rétegei kisebb, az alsók nagyobb eséllyel szavaznak radikális pártokra. Európai összehasonlításban pedig épp a Jobbik szimpatizánsai a legmagasabb társadalmi státuszúak és legkedvezőbb vagyoni helyzetűek. A vizsgált pártokra jellemző az erős szervezeti kultúra és az alternatív médiavilág, legtöbbjük vezérpárt, erős vezetővel.

A kötet bemutatja a vizsgált pártok történetét, felemelkedését, felépítését, programját, a pártrendszerben elfoglalt helyét, szavazóit, szubkultúráját, sajtóját. A sort a francia Nemzeti Front nyitja („agrárius protesztpártból a jóléti nacionalizmusig”), majd következik az osztrák Szabadságpárt (FPÖ), a Dán Néppárt („az adóellenes neoliberalizmustól az idegenellenes nemzeti konzervativizmusig”), a Flamand Érdek, a Svájci Néppárt, a norvég Haladás Párt („a XXI. Század munkáspártja?”), a olasz Északi Liga, a Brit Nemzeti Párt, a Jobbik, a Szlovák Nemzeti Párt, a Nagy-Románia Párt, a bolgár Ataka és végül a Szerb Radikális Párt.

És hogy ha már alacsony színvonalúnak véljük a magyar politikai kultúrát, emeljünk ki egy szappanoperába illő momentumot az olasz politikai életből, a regionalista Északi Ligával kapcsolatban, ami rendszerint a jobbközép koalíció tagja, ám együttműködése Berlusconival és különösen Gianfranco Finivel nem épp felhőtlen. Az egy dolog, hogy 1994-ben Berlusconi őrültnek nevezte Bossit, akivel sosem ül többé egy asztalhoz, Bossi pedig lemaffiózózta Berlusconit, akinek „Mussolinit meghazudtoló médiamonopóliuma van”, ezután viszont kibékültek, és 1999-ben már „áldották a pillanatot, amikor egyesítik kettőjük népét”.

Fini azonban az Alleanza Nazionale vezetőjeként az egységes olasz identitás és nemzet támogatója, aki élesen szemben áll a Bossi-féle föderalizmussal és az ő Padániájával. Így kettejük viszonyába kódolva van az ellentét: Bossi egyszer középső ujjával mutatott be a himnusz alatt Fininek, és gyakran fasisztának nevezi őt. „Fini egy fasiszta, egy súlytalan politikus, egy félresikerült titkár, egy őskövület. Nem izgatom magam egy olyan senki miatt, mint ő… Az AN egy büdös disznóól… Fini meg egy hülye.” Vajon mi lehet Fini ellenvéleménye? „Bossival soha többet nem találkozom, még egy kávét sem innék meg vele. A baloldal az ellenfelünk, de Bossi az ellenségünk. Bossi? Tudom, hogy van szíve, mert infarktusa volt. Azt várom, hogy agyvérzése legyen, hogy megtudjam, agya is van-e.” 2001-ben aztán újra egy koalícióban találták magukat, amikor Bossi már becsületes embernek titulálta Finit.

Hát, ehhez képest a mi parlamentünk elegáns angol urak délutáni teaháza. Mindenesetre a kötet hasznos, sőt közélettel foglalkozók, politikusok de még inkább újságírók számára kötelező olvasmány, hiánypótló, átfogó mű, amire már régen szükség volt, és aminek megjelentével különösen kínossá válnak az alaptalan megfeleltetések és fasisztázó szólamok. Tessék olvasni, tolle, lege.  

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!

 


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr93306997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csehszlovák Kém · http://www.dotoho.blog.hu 2011.10.17. 11:38:08

Recenzió alapján ez egy szélsőjobb, nacionalista mozgalmakat népszerűsítő ponyvaregény, amely kerüli a szókimondást, a jelenségek megnevezését.

Csehszlovák Kém · http://www.dotoho.blog.hu 2011.10.17. 12:14:14

@dobray: "Nemzet és radikalizmus" vs. fsp.nolblog.hu/archives/2011/10/16/Hitler_Magyarorszagon/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201110

Tévedtem. A "szélsőjobb" és "nacionalista" jelzők mellé illik még egy harmadik is: szegény "náci" gyermekeink.

Petrus Augustinus · http://monarchista.blogspot.com 2011.10.18. 14:36:26

Érdekesnek tűnik, Szilvay ajánlását pedig komolyan lehet venni.

Lord_Valdez · http://liberatorium.blog.hu/ 2011.10.21. 15:56:43

Érdekes dolog lehet össze hasonlítani őket, de ha ennyi a különbség, akkor mi alapján ragaszkodunk ahhoz, hogy ez egy család?

Szilvay Gergely 2011.10.23. 11:39:21

@Lord_Valdez: ez nekem is kérdés, de a könyv azt mondja, pár szempont alapján szerinte tipizálhatóak. Végülis ettől még jó tájékoztató jellegű a kötet.

Otido · http://monarchista.blogspot.com/ 2011.10.25. 01:58:42

"ez egyfelől érthető, hiszen a kisebbségek nem fognak rájuk szavazni, ugyanakkor ezeken a helyeken lehetne erős bázist is kiépíteni, mivel hol legyen erős a kisebbségellenesség, ha nem ott, ahol élnek."

Ha ezt a tétel axiómának szeretnénk beállítani, akkor tegyük hozzá, hogy a kisebbségek léte nem feltétele - néha egyenesen akadálya - a kisebbségellenesség ideológiájának.
Lásd: SNP. A népszerűsége azokban a térségekben a legmagasabb, ahol a legalacsonyabb a magyar kisebbség aránya és a velük szembeni ellenérzések legendáriumi, előítéleti, történelem oktatási jellegűek inkább, inkább a politikai mítosz kategóriája, mint élettapasztalaton, vagy ellenséges érzületen alapuló valódi politikai profil.

Ha az író az axiómát kizárólag a Jobbikra alkalmazza, akkor viszont megítélésem szerint pontatlan a meghatározás és helyesebb lenne nem a kisebbség-, hanem cigányellenesség fogalmát használni. Mert ebben az esetben a "kisebbségi" létet - bár milyen "kisebbség" az, amely nem rendelkezik (egységes) kisebbségi nyelvvel, kisebbségi kultúrával és kisebbségi társadalmi struktúrákkal, stabil és öröklődő vagy állandónak tekinthető vezető réteggel (de ez már nem ide tartozó részletkérdés) - így az magyarországi ellentétet szociális és kriminális elemek is árnyalják vagy mondhatjuk színesítik.

Nem rossz elemzés ez, ne hallgasson a huhogókra. Sőt, jó! Két mondatban, meg egyébként sem lehet és illik kritikát mondani. Érdemes a problémáról és az írásról is beszélni. Már csak azért is, mert a jelenség a következő évtizedek meghatározója problémaköre lesz. Nálunk és más nemezeteknél is. Ez a század amúgy is a nemzetek évszázada lesz. Köszönettel olvastam gondolatait.

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc