Tévedés azt gondolni, hogy a gyönge értelem színe előtt a hitnek nagyobb meggyőző ereje van; épp ellenkezőleg, az a veszély fenyegeti, hogy mítosszá, illetve babonává torzul. Ugyanígy az ész, mely előtt nem áll érett hit, nem kap fölszólítást arra, hogy szemét a lét újdonságára és radikális voltára irányítsa. Éppen ezért ne tűnjék fölöslegesnek határozott és sürgető fölhívásom, hogy vissza kell állítani a hit és a filozófia szoros kapcsolatát, mely képessé teszi őket arra, hogy kölcsönösen tiszteletben tartva a másik autonómiáját, természetüknek megfelelően járják a maguk útját. A hit nyitottsága legyen összhangban az ész merészségével.
(...) 27. Senki, sem a filozófus, sem az egyszerű ember nem képes megkerülni e kérdéseket. A rájuk adott válaszoktól függ a keresés legnagyobb része: lehetséges-e egyetemes és abszolút igazság elérése, vagy sem? Önmagában minden igazság, még egy részigazság is, ha valóban igazság, egyetemesnek mutatkozik. Ami igaz, annak mindenki számára és mindig igaznak kell lennie. De ezen az egyetemességen túl az ember még keres valami abszolút valóságot, ami képes választ adni a kérdéseire és értelmet adni mindennek: egy végső létezőt, ami minden dolog alapja. Hogy más szavakkal éljünk, az ember végső magyarázatot keres, valami legfőbb értéket, amin túl további kérdés vagy érv nincs és nem is lehet. Vélemények elbűvölhetik az embert, de meg nem nyugtatják. Mindenki számára elérkezik a pillanat, amikor akár elfogadja, akár nem, szükségessé válik számára, hogy saját létezését egy abszolút igazság támassza meg, mely bizonyosságot ad s többé kétségbe nem vonható.
Az évszázadok során valami ilyen igazságot próbáltak fölfedezni és kifejezni a filozófusok, amikor tanítást vagy iskolát hívtak életre. A filozófiai tanításokon túl vannak más kifejezési formák is, melyekkel az ember próbálja megformálni a maga "filozófiáját": a személyes meggyőződések és tapasztalatok, családi vagy kulturális hagyományok, vagy életprogramok, melyekben egy mester tekintélyére hagyatkozik. Mindezekben a jelenségekben az az eleven vágy szólal meg, hogy az ember el akar jutni az igazság bizonyosságához és abszolút értékéhez. (...)
28. Az igazság keresése és ezt be kell ismernünk! nem mindig ilyen nyilvánvalóan és következetesen mutatkozik meg. Az ész természetes korlátai és a szív állhatatlansága bárki keresését elhomályosíthatja és gyakran megzavarhatja. Különféle személyes érdekek elnyomhatják az igazságot. Az is előfordulhat, hogy az ember, alighogy elkezdi megismerni az igazságot, elkerüli, mert fél a követelményeitől. Ennek ellenére, még ha fut is előle, az igazság befolyásolja létezését. Soha nem alapozhatja ugyanis életét kétségre, bizonytalanságra vagy hazugságra; az ilyen életet állandóan szorongás és félelem fenyegetné. Így is meg lehet tehát határozni az embert: igazságkereső lény.
29. Nem gondolhatjuk azt, hogy ez az emberi természetben ennyire mélyen gyökerező keresés teljesen haszontalan és hiábavaló. Maga a képesség az igazság keresésére és a kérdezésre már önmagában az első választ jelenti. Az ember nem kezdené el annak keresését, amiről semmit sem tud, vagy teljesen elérhetetlennek tudja. Csak a válasz reménye tudja elindítani első lépteit. (...)
32. Amikor valaki hisz, hitét a más személyek által elért ismeretekbe veti. Ebben föl kell ismerni a jellegzetes feszültséget: egyrészt a hívő bizalomból fakadó megismerés tökéletlen megismerési módnak látszik, melyet lassanként, személyesen szerzett belátással (evidentia) tökéletesíteni kell; másrészt a hívő bizalom gyakran gazdagabbnak mutatkozik a puszta belátásnál, mert személyek közötti kapcsolatot foglal magában, és nemcsak a személyes megismerő képességeket, hanem azt a mélyreható képességet is mozgósítja, mellyel az ember más személyekre bízza magát, amikor szorosabb és bensőségesebb kapcsolatra lép velük.
Hangsúlyoznunk kell, hogy az ilyen emberi kapcsolatokban nyert igazságok elsősorban nem a cselekmények vagy a filozófia rendjéhez tartoznak. Sokkal inkább a személy sajátos igazságát keresik így: kicsoda ő és mit mutat meg legbensejéből? Az emberi tökéletesség ugyanis nemcsak az igazság elvont ismeretének elsajátításában áll, hanem a másik iránti odaadás és hűség eleven kapcsolatában is. Ebben a hűségben, mellyel az ember tudatosan átadja magát, megtalálja a lélek teljes bizonyosságát és biztonságát. Ugyanakkor a hívő bizalom által szerzett megismerés, mely a személyek közötti megbecsülésre támaszkodik, csak akkor lehetséges, ha kapcsolatban van az igazsággal: a hívő ember arra az igazságra bízza rá magát, amit a másik közöl vele. (…)
Nem feledhetjük, hogy a kutatás közben az ész rászorul a bizalomteljes dialógus és a hiteles barátság támogatására is. A gyanakvás és a bizalmatlanság légköre, ami az elméleti kutatást olykor körülveszi, figyelmen kívül hagyja az ókori filozófusok tanítását, mely szerint a barátság a helyes filozofálás legjobb környezete.
Az eddig mondottakból láthatjuk, hogy az ember olyan kutatási utat jár, mely emberileg befejezhetetlen: kutatja az igazságot és keres egy személyt, akire rábízhatja magát. A keresztény hit elébe jön, hogy fölajánlja neki annak konkrét lehetőségét, hogy szemlélhesse e keresés beteljesedését. Mivel nem hiszékenységről van szó, a keresztény hit bevezeti az embert a kegyelem rendjébe, hogy részesedhessen Krisztus misztériumában, melynek erejéből lehetővé válik számára a Szentháromság egy Isten igaz és megfelelő megismerése. Így Jézus Krisztusban, aki maga az igazság, a hit fölismeri az emberi közösséget megszólító végső meghívást arra, hogy beteljesülhet, amit heves vágyaként tapasztal. (...)
49. Az Egyház nem tanít saját filozófiát, és egyik filozófiát sem részesíti előnyben a többi rovására. E tartózkodás mélyebb indoka az, hogy a filozófiának akkor is a maga módján és saját törvényei szerint kell dolgoznia, ha kapcsolatba lép a teológiával; különben semmi biztosíték sem volna arra, hogy az igazságra irányul és az ész által ellenőrzendő folyamatban törekszik az igazságra. Nem sokat segítene az olyan filozófia, amely nem az ész irányításával, saját elvei és sajátos módszere szerint járna el.
Az autonómia, melynek a filozófia örvend, abban gyökerezik, hogy az ész lényege szerint az igazságra irányul és önmagában rendelkezik az igazság eléréséhez szükséges eszközökkel. A filozófiának, mely tudatában van ilyen "lényegi adottságoknak", tisztelnie kell a kinyilatkoztatott igazság igényeit és evidenciáit is. (…)
81. Meg kell állapítanunk, hogy mai helyzetünk egyik legfontosabb összetevője "a dolgok értelmének krízise". Úgy megsokasodtak a gyakran tudományos színezetű nézetek az életről és a világról, hogy valóban átéljük, hogyan hatalmasodik el a tudás töredékessége. Éppen ettől válik nehézzé és gyakran hiábavalóvá a dolgok értelmének keresése. Még drámaibb, hogy az adatok és tények e kavargásában melyek között élünk, s úgy látszik, ezek alkotják a lét tulajdonképpeni folyamatát nem kevesen megkérdezik, hogy egyáltalán van-e még értelme a dolgok értelmét keresni. A válaszra törekvő elméletek többsége, illetve a világ és az emberi élet különböző látás- és értelmezési módjai csak fölerősítik e radikális kétkedést, ami könnyen szkepticizmusba, közömbösségbe vagy a nihilizmus különböző megnyilvánulásaiba torkollik.
Ennek következtében az emberi szellemet kétértelmű gondolkodás keríti hatalmába, mely arra készteti, hogy még inkább önmagába, immanenciája korlátai közé zárkózzon és semmiféle kapcsolata ne legyen a transzcendenssel. A filozófiát, mely többé nem teszi föl a lét értelmének kérdését, az a nagy veszély fenyegeti, hogy puszta eszközzé fokozza le az észt és kiöli belőle az igazság szenvedélyes keresésének készségét.
A filozófiának, hogy összhangban legyen Isten Igéjével, mindenekelőtt meg kell szereznie a bölcsesség jelleget, ami nem más, mint az élet végső és átfogó értelmének keresése. Ez az első követelmény, ha a dolgokat helyesen mérlegeljük, nagyon hasznos indítást ad magának a filozófiának arra, hogy alkalmazkodjék a természetéhez. Ha ezt teszi, nemcsak döntő kritikai fórum lesz, mely a tudomány különböző részeinek alapjait és korlátait jelöli ki, hanem az emberi tudás és cselekvés legfelső fóruma is lesz, mert arra rendeli őket, hogy végső céljuk és végső értelmük felé törekedjenek. E bölcsességi jelleg ma annál inkább elengedhetetlen, mert az emberiség rendkívül megnövekedett technikai hatalma megköveteli a végső értékek megújított és nagyon pontos ismeretét. Ha e technikai eszközöket egy, a puszta hasznosságot felülmúló célra rendeltség nem vezérli, nagyon hamar embertelenné, sőt az emberi nemet elpusztító erővé válhatnak.
Isten Igéje kinyilatkoztatja az ember végső célját, és a világban végzett tevékenységének egyetemes értelmet ad. Ezért készteti Isten Igéje a filozófiát, hogy kutassa ezen értelem természetes alapját, ami minden személy természetszerű vallásossága. Bármely filozófia, mely tagadni kívánná, hogy e végső és egyetemes értelem megtalálható, nemcsak alkalmatlan, hanem téves filozófia is volna.
82. E bölcsességre kötelezett szerepet képtelen volna egy olyan filozófia vállalni, mely nem volna önmagában valós és igaz tudás; azaz olyan filozófia, mely a valóságnak nemcsak egy-egy esetleges funkcionális, formális vagy utilitarista szempontjára, hanem a valóság teljes és végső igazságára, tehát a megismerés tárgyi lényegére irányul. Ezért érvényes a másik követelmény: bizonyítani kell, hogy az ember képes elérni az igazság megismerését; amely megismerés az objektív igazságot azon adaequatio rei et intellectus, `a dolog és az értelem megfelelése' által éri el, melyről a skolasztikus tudósok beszéltek. E követelményt, ami a hitnek sajátja, a II. Vatikáni Zsinat kifejezetten megerősítette: "Az értelem nem korlátozódik pusztán a jelenségekre, hanem az érthető valóságot igaz bizonyossággal meg tudja ragadni, noha a bűn következményeként részben elhomályosult és meggyöngült."
Egy gyökerében fenomenologikus vagy relativista filozófia alig volna alkalmas arra, hogy ezt a segítséget megadja, amikor az Isten Igéjében rejlő teljesség mélyebb megismeréséről van szó. A Szentírás ugyanis mindig föltételezi, hogy az ember még ha vétkes is a hazugságban és a kétértelmű beszédben képes megismerni és megragadni a tiszta és egyszerű igazságot. A Szent Könyvekben, s főleg az Újszövetségben vannak teljesen ontológiai jellegű szövegek és kijelentések. A sugalmazott szerzők ugyanis tudtak igaz kijelentéseket tenni, tudniillik olyanokat, melyek tárgyi valóságot fejeznek ki. Nem állítható, hogy a katolikus hagyomány bármi módon tévedett volna, amikor Szent János és Szent Pál bizonyos kitételeit úgy fogadta, mint Krisztus lényegéről szóló megállapításokat. Ezért a teológiának, amikor e kijelentések megértéséhez és magyarázatához fog, szüksége van annak a filozófiának a szolgálatára, mely nem tagadja az objektíven igaz, természetesen mindig tökéletesítendő megismerés lehetőségét. Ez érvényes az erkölcsi lelkiismeret ítéletére is, melyről a Szentírás föltételezi, hogy tud objektíven igaz lenni.
83. A két előbbi követelmény magával hozza a harmadikat is: valóban metafizikai természetű filozófiára van szükség, mely képes arra, hogy fölülmúlja az érzéki adottságokat, hogy igazságkeresése közben eljusson valami abszolút, végső és alapvető megismerésre. Olyan követelmény ez, mely burkoltan már benne van mind a bölcsesség jellegű, mind az analitikus megismerésekben; kiváltképpen az erkölcsi jóra vonatkozó ismeretek követelménye, melynek végső alapja a legnagyobb jó, maga Isten. A metafizikáról nem úgy kívánok szólni, mint sajátos iskoláról vagy különleges történeti irányzatról. Csak azt akarom megerősíteni, hogy a valóság és az igazság fölülmúlja a tényeket és az érzékelhető jelenségeket; meg akarom védeni az ember képességét, mellyel e transzcendens és metafizikai dimenziót valóban és biztonsággal, ámbár tökéletlenül és analóg módon megismeri. Így tehát a metafizika tudományát nem kell az antropológia ellenlábasának tekinteni, hiszen épp a metafizika alapozza meg a személy szellemi természetéből adódó méltóságát. S épp a személy jelenti a kiváltságos helyet, ahol az ember találkozik a létezés aktusával és ennek következtében a metafizikai reflexióval.
Valahányszor az ember fölfedez egy utalást az abszolútra és a transzcendensre, rés nyílik előtte a valóság metafizikai dimenziójára: az igazságban, a szépségben, az erkölcsi jóban, a többi személyben, a létben és Istenben. A nagy kihívás, ami az évezred végén vár ránk, abban áll, hogy sikerül-e végrehajtanunk a szükséges és sürgető átmenetet a jelenségtől az alaphoz. Ezért nem állhatunk meg a puszta tapasztalatnál; még ha néhányszor a tapasztalat ki is fejezi és meg is mutatja az ember belső természetét és szellemiségét, a spekulatív mérlegelésnek kell elérnie a szellemi szubsztanciát és annak alapját. Egy olyan filozófiai gondolkodás, mely mellőzné e metafizikai nyitottságot, teljesen alkalmatlan volna arra, hogy a kinyilatkoztatás megértésében közvetítő szerepet játszhasson.
Isten Igéje ugyanis folyvást arra utal, ami meghaladja az emberi tapasztalatot, sőt az emberi gondolkodást is; de ez a "misztérium" nem tudna föltárulkozni, és a teológia sem tudná bizonyos fokig érthetővé tenni, ha az emberi megismerést az érzéki tapasztalatok korlátai megkötnék. A metafizika ezért bizonyos értelemben közvetítő a teológiai kutatásban. Ha a teológiát megfosztanák a metafizikai távlattól, nem léphetne túl a vallásos tapasztalat vizsgálatán, és lehetetlen volna az is, hogy az intellectus fidei, a `hívő megértés' megfelelő módon kifejezze a kinyilatkoztatott igazság egyetemes és transzcendens értékét.
Azért hangsúlyozom annyira a metafizikai összetevőt, mert meg vagyok róla győződve, hogy ezen az úton kell járnunk, hogy a mai filozófiát nagy részben érintő krízist legyőzhessük és a társadalmunkban elterjedt téves magatartásformákat kiigazítsuk. (…)
Úgy vélem, mindazok, akik ma filozófusként meg akarnak felelni a követelményeknek, melyeket Isten Igéje az emberi gondolkodással szemben támaszt, érvelésüket e posztulátumok alapján és azzal a nagy hagyománnyal összefüggésben kell kidolgozniuk, mely az ókori filozófusokkal kezdődött, s az egyházatyákon és a skolasztika tudósain keresztül érkezik el az újabb gondolkodás megértéséhez és a jelenkor fő gyümölcseihez. Ha a filozófus használni tudja e hagyományt és engedi, hogy az irányítsa, nem lehet hűtlen a filozófiai kutatások autonómiájának őrzésében sem.
Ebben az értelemben még fontosabb, hogy jelenlegi helyzetünkben néhány filozófus kezdeményezze a hagyomány igen nagy fontosságának fölfedezését a helyes gondolkodás számára. A hagyományra való hivatkozás ugyanis nem egyszerű emlékezés a múltra; sokkal inkább az egész emberiséghez tartozó kulturális örökség elismerése. Sőt, azt mondhatjuk, hogy mi magunk a hagyományhoz tartozunk, és nem rendelkezhetünk vele kényünk-kedvünk szerint. Épp e hagyományba gyökerezettség teszi lehetővé ma, hogy kialakítsunk egy eredeti, új és jövőbe mutató gondolkodást. Ez fokozott mértékben érvényes a teológiára is. Nemcsak azért, mert ősforrása az Egyház élő hagyománya, hanem mert ezáltal képesnek kell lennie arra, hogy visszanyerje mind az elmúlt századokat átható mély teológiai hagyományt, mind a megszakítatlan filozófiai hagyományt is, mely igaz bölcsességével le tudta győzni a tér és idő korlátait. (...)
(II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű, a hit és az ész kapcsolatának természetéről szóló enciklikájából.)
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
