Állítólagos bűntetteinket illetőleg a tábor több mint ezer lakója különböző csoportokba oszlott. A nagyobb csoportokhoz tartoztak a szociáldemokraták – többnyire régi szakszervezeti emberek, sztrájkvezérek, akik nem tudták megszokni, hogy a munkásság helyett az állam érdekeit kell szolgálniok; régi vezérkari tisztek – akik 1944-ben átálltak az oroszokhoz, és azt képzelték, hogy önálló magyar hadsereget szervezhetnek; különböző pártokhoz tartozó funkcionáriusok, akiket 1945-ben kommunista vezetők késztettek, hogy a helyi kisgazda vagy szociáldemokrata szervezeteket megalapítsák, s akiket három év múlva kommunistaellenes pártok szervezése címén csuktak le; kulákok, akiket el akartak tüntetni, hogy elvehessék földjüket, és szegényparasztok, akiket kulákokká neveztek ki, hogy eltüntessék őket, úgynevezett rossz munkások, akiket azért vittek el, hogy munkatársaikat megijesszék, és a nagyobb gyárak legjobb dolgozói, akiket azért vittek el, hogy a munkások még jobban megijedjenek.
Akadtak kisebb csoportok, mint például a magyar tengerjáró hajók szinte egész tisztikara: csupa kém; szerb anyanyelvű iparosok és parasztok. Pécs városából és a jugoszláv határvidékről, akik részt vettek a Rákosiék által rendezett Tito-banketteken, a kocsmárost is beleértve, akitől a helyiséget bérelték: ezek egytől egyig imperialista ügynököknek minősültek, és vagy harminc battonyai, a község jegyzőjétől a község kanászáig: veszedelmes összeesküvők! Battonya tanítója tagja volt egy antikommunista mozgalomnak, melyet Kard és Keresztnek hívtak. A mozgalom anyagi megalapozására 50 fillér értékű, karddal és kereszttel jelzett bélyegeket tukmált tanítványai szüleire, akik – noha fogalmuk sem volt, mit vásárolnak – megvették, mert nem akartak ellentétbe kerülni a tanítóval. Egy éjjel az ÁVO bekerítette a falut, házkutatást tartott Battonya egyik végétől a másikig. Akinél a karddal és kereszttel jelzett bélyeget megtalálták, azt elvitték; de aki bevallotta, hogy bélyeggyűjteménye van, azt mindjárt rakták a tolonckocsiba.
Voltak kategórián kívül álló, egyéni történetek, mint a kasszafúró Vojacsek Tónié, vagy az állatorvos Fazekas Gyuláé. Fazekas Gyula paksi állatorvost bevitték az ÁVÓ-ra, és állítólagos barátairól kérdezgették, akiknek soha még nevét sem hallotta. Ezt állhatatosan hangoztatta, mire három hétig verték. Ekkor egy százados lépett a kínzókamrába és kijelentette: sajnálatos módon összetévesztették egy másik Fazekas Gyulával. Be kell látnia, hogy ilyen állapotban nem engedhetik ki az utcára. Igaz? És elküldte Recskre.
Egy Macza nevű drabális paraszt az idegenlégióban leszolgálta idejét, kocsmát nyitott Oranban és alaposan megszedte magát. 1947-ben elhatározta: hazajön, földet vásárol magának meg a szüleinek. Elővigyázatosságból a párizsi magyar követségen érdeklődött, nem lesz-e bántódása? A főtanácsos, „vörös hajú, bolondos úriember” – Macza leírásából kénytelen voltam Havas Bandira ismerni – váltig biztatta, s megmagyarázta, milyen boldog lesz Magyarországon. A határon letartóztatták mint „veszedelmes imperialista ügynököt”, és elszedték tízmillió frankját. Három évig tartották a kistarcsai izolátorban: sem szülei, sem Oranban maradt felesége nem tudja, mi van vele.
Ajtai – a répaorrú fiatalember, akivel egy vagonban érkeztem Recskre, és aki a váltók kattogásából állapította meg, merre járunk – vasutas volt Hatvanban. 1949-ben Szolnokon tüntetést rendeztek Mindszenty kardinális kiszabadítása érdekében. Ajtait, vasutas testvérével együtt, néhány órával a tüntetés után tartóztatták le a hatvani állomáson. Mindkettőjüket azzal vádolták, hogy részt vettek a tüntetésben. Az Ajtaiak erre megmutatták menetlevelüket: akkor érkeztek tizennégy órás vasúti szolgálatról az ország másik feléből. – Akkor a maguk kurva feleségei vettek részt a tüntetésben – mondta az ávós. – Nőtlenek vagyunk mindketten. – Sebaj – felelte a hadnagy. – Azok is maradnak.
Koch Hugó mérnököt – akit személyesen is jól ismert – Rákosi a Meinl-féle, államosított teaüzletek vezérigazgatójává nevezte ki. Egy napon Koch, Galba nevezetű sofőrjével a gödöllői országúton hajtott; Magyarország leghíresebb kanyarodóját, a hajtűkanyart vették, amikor velük szemben három szabálytalanul hajtó, óriási autó fékezett csikorogva; az elsővel majdnem összeütköztek. Az elsőből kiszállt néhány ávós. A második számú autóból kiszállt Rákosi Mátyás. Amikor felismerte Kochot, megölelte, bocsánatot kért kísérői miatt, akik rosszul hajtottak, kézcsókját küldte Koch feleségének, és visszaült kocsijába. Elindult az első autó, a második Rákosival, a harmadikból pedig kiszálltak az ávósok, és vasra verték Kochot meg Galbát. Nem az ÁVÓ-ra, hanem a törvényszékre vitték őket, ahol Rákosi élete ellen tervezett merénylettel vádolták mindkettőjüket. Kochnak megengedték, hogy ügyvédet fogadjon. Az ügyvéd beszélt védencével, felment Rákosihoz az Akadémia utcai pártházba. Rákosi vérveres lett a dühtől, amikor meghallotta, mi történt. Megköszönte az ügyvédnek a felvilágosítást, s megígérte, hogy védence két órán belül szabad lesz. Öt perccel később, amikor az ügyvéd boldog mosollyal kilépett a pártház kapuján, ávós autóba gyömöszölték, és Kistarcsára vitték. Ezek után Koch egy Rigó nevű, kövér, vörös képű bíró elé került, úgy, hogy az utolsó pillanatban rendeltek ügyvédet melléje. Az ügyvéd kijelentette a tárgyaláson, hogy ilyen gazemberre, mint védence, aki Rákosi ellen merényletre bujtotta fel alávaló sofőrjét, nem kíván mást, csak kötelet, méghozzá jó szorosat. A bíró ennek ellenére, a vádlott legnagyobb elképedésére, felmentette. Amikor tárgyalás után – virággal kezében – sofőrjével együtt kilépett a törvényszék kapuján, az ávósok mindkettőjüket lefogták. Kistarcsán találkoztak első ügyvédjükkel, aki ott is maradt, míg Koch és Galba Recskre került. A szomszédos barakkban aludtak, egymás mellett. Rigó, a kövér, vörös képű bíró, aki felmentette őket, az Északkeleti Betörés mellett aludt, közvetlenül alattam.
Szarka Gábor, Magyarország kereskedelmi attaséja Ankarában, rendkívüli ügyességet és agilitást fejtett ki posztján. Elmúlt nyáron hazahívták, éppen nagyobb üzletkötés után. Török barátai figyelmeztették: sikkassza el a pénzt, és maradjon Törökországban. Szarka hazajött. Legnagyobb örömére nemhogy baja nem történt, de magas kormánykitüntetést kapott, négy hétre luxusszállóban nyaraltatták államköltségen, majd visszaküldték posztjára. Szeged mellett, a határon, leszállították a vonatról. Ávós hadnagy elé vezették, aki hazaáruló csirkefogónak és büdös disszidensnek nevezte, mire Szarka újra és újra előhúzta diplomáciai passzusát és megbízólevelét. – Ha még egyszer erre hivatkozik, megétetem magával – ordította az ávós. – Két óráig tartott, amíg nyeltem – fejezte be Szarka előadását. – Sose tudtam, milyen nehéz egy útlevelet megenni.
Cseri Jancsit, egy húszéves parasztfiút, a kocsmában tartóztatta le az ÁVO. Barátai, akikkel mulatni ment, régi katonanótákat énekeltek, mint például „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetűt, meg hasonlókat. De mindezt Cseri nem tudta, mert tökrészegen hevert az asztal alatt. Társait a helyi rendőrségen felpofozták, s aztán elengedték, őt pedig felküldték a budapesti ÁVÓ-ra. Cseri zsebében őrizte internálási végzését, mely így szólt: „Kocsmában mulatozott barátaival, akik demokráciaellenes nótákat énekeltek. Bár bebizonyosodott, hogy Cseri részegsége miatt a dalolásban nem vett részt, feltehető, hogy józan állapotban velük énekelt volna. Fentiek alapján úgy kellett határoznom, hogy Cseri Jánost a magyar állam biztonsága érdekében hat hónapra internálom. Károlyi Márton alezredes s.k.” Alatta a dátum, 1948. december: éppen két esztendeje volt.
Mauthner Gyula az ország legnagyobb gyárában, a csepeli WM-ben dolgozott, és a helyi ÁVO besúgójaként működött. Elmúlt nyáron az államvédelmi hatóság megbízta: írja össze, névvel és lakcímmel, az üzemben dolgozó volt szociáldemokrata tisztviselők és munkások közül azokat, akik antikommunista érzelmeikről ismeretesek. Mauthner, pártállásra való tekintet nélkül összeírta huszonnégy haragosát, és a lista alá odakanyarította saját nevét. A csepeli ÁVÓ-n a feljelentést borítékba tették, és továbbították a budapesti központnak. Harmadnap késő éjjel rabszállító autó állt meg háza előtt; amikor belökték, látta, hogy a többi huszonnégy ott szorong. Vele együtt kerültek Recskre; a huszonnégyek éjjelente Mauthnert pokrócba csavarták, úgy püfölték, míg egy éjjel Mauthner töredelmesen bevallott mindent. A vasöntők szánalomra gerjedtek iránta, és azontúl nem bántották.
Bánfalvi Titusz ügyvédet – egy hórihorgas, piros képű, szeplős, dühös és rigolyás férfiút – 1948-ban internálták különböző fasiszta bűncselekmények miatt, amelyeket soha el nem követett. Remek könyvtárát, értékes műkincseit elkobozták, feleségét és gyermekeit kidobták a lakásból. Kommunista ügyvéd barátai minden követ megmozgattak érdekében, így szabályos törvényszéki tárgyalást tartottak állítólagos bűncselekményei ügyében, és több mint száz tanú kihallgatása után felmentették, majd pedig a szovjet követség közbenjárásával kiszabadították Tarcsáról. Bánfalvi szabadulása első hetében kinyomozta, kik lopták el könyveit, kik osztoztak meg műkincsein, melyik ávós vette el lakását. Beadvánnyal fordult a Legfelsőbb Bírósághoz, melyben lakása, kincsei, könyvei visszaadását kérte, és kártalanítást a 32 havi internálásért, valamint kivert fogai pótlását. Másnap két detektív jött érte, kik lefüggönyözött autóba ültették. Mihelyt a kocsi elindult, rúgni és pofozni kezdték. Egy óra múlva, a gödöllői állomáson félholtan dobták be abba a tehervonatba, amely Recskre hozta. Bánfalvi, a többi rabbal ellentétben, állandóan sérelmeit panaszolta. Esténként felállt szalmazsákján – a felső sorban aludt, a barakk sarkában –, és hangosan, jogi kifejezésekkel és a büntető törvénykönyv paragrafusaira hivatkozva magyarázta az őt ért méltatlanságokat. – És mit tennél, Titusz, ha még egyszer szabad ember lennél? – kérdezték szomszédai. – Peadphánnyal phordulnék a legphelső pírósághoz – üvöltötte fogatlan szájával. Maradék fogait ugyanis szabadsága egyetlen hetében mind kihúzatta, de annyi ideje nem maradt, hogy a protézist átvegye.
Dobrai Márton meggyőződéses kommunista, magas állású banktisztviselő és pártfunkcionárius volt. A Rajk-per idején egy este két detektív jelent meg a lakásán. Házkutatást tartottak. Idegen valutát kerestek: borotvával hasogatták fel karszékei és pamlagai huzatát, de nem találtak semmit. „Ne örüljön még, azért bevisszük” – mondták. Villája előtt autó sem várta: villamoson vezették, mint egy zsebtolvajt. Amikor a Széna téren átszálltak egyik villamosról a másikra, a roppant tömegben Dobrai megszökött kísérői elől. Egyik barátjánál aludt, majd nekivágott az osztrák határnak. Elfogták, beszállították az Andrássy út 60.-ba, ahol néhány napig verték. Aztán megkérdezték: mi oka volt néki, a kitűnő állású tisztviselőnek és pártfunkcionáriusnak, akinek autója, villája volt, disszidálást próbálni? Hát nem volt jó dolga? Dobrai elmagyarázta, hogy jogtalan letartóztatása miatt tette ezt; miután semmit sem követett el, és mégis le akarták fogni, egyszerűen nem maradt más kiútja, minthogy nekimenjen a határnak. Kihallgatói személyleírást kértek a két detektívről, akik a házkutatást tartották nála, majd összeröhögtek. A detektívek áldetektívek voltak.
Vásárosnamény mellett lakó két gazdag ember, Kóré és Kerek, halálosan gyűlölték egymást. Ráadásul szomszédok voltak. Egy este a helybeli ÁVO vezetője, kit mindketten ismertek, beállított Kóréhoz. Leültették az asztalhoz, Kóréné kisüstit hozott, ittak, beszélgettek. Végül az ávós hadnagy megkérdezte a házigazdát: van-e krumpliverme? Már hogyne volna. Láthatnám? Kimentek a kert végébe. A hadnagy zseblámpájával rávilágított a verem ajtajára, és rászólt Kóréra, kit addig magázott: szóval krumplivermet tartasz, rohadt kulák? – és már vitte a rabomobilba, mely a ház előtt állt. Aztán bement Kerekékhez, hol ugyanilyen kellemesen ittak, és beszélgettek az asztalnál, amíg csak az ávós megkérdezte: aztán mondja, Kerek uram, van magának krumpliverme? – Az nincs, mondta Kerek; nem termelek burgonyát. – Mi az, szabotálsz, fasiszta csirkefogó parasztja? Még krumplivermed sincs? – és vitte a meseautóba. Benn a kocsiban a két haragos szóba elegyedett, elmondták egymásnak a történteket, és „engem akarsz bolondítani, te lókötő” kiáltással összeverekedtek. Csak Recsken békültek meg egymással.
A vörhenybajszú, norvég tengerészkapitány külsejű Wittipp Ferenc a Gamma finommechanikai gyárban dolgozott mint mérnök. Egy vasárnap délután, mikor az Andrássy úton sétálgatott, a túloldalról, az ÁVO épületéből kijött egy detektív, és bevitte. „Nagyszerű, magáért még ki sem kell mennünk.” Mikor megmondták neki, miféle szabotázsakcióval vádolják, megkönnyebbülten mosolygott. A Szovjetunió ágyúirányzékokat rendelt gyárától. Wittipp alaposan megnézte a szovjet hadügyminisztérium küldte rajzokat, és megállapította, hogy a rajzba tervezési hiba csúszott; ilyen irányzékkal nem lehet célba találni. Kijavította a hibát, erről értesítette feletteseit a gyárban, valamint a moszkvai minisztériumot, mely hálálkodó választ küldött, és tudtára adta, hogy magas szovjet kitüntetésre terjesztették fel. Kihallgatója, mikor Wittipp elmondta mindezt, megelégedetten bólintott. Ez a szabotázs. Avagy talán Wittipp nem tudta, hogy ezeket az ágyúkat a Szovjetunió a magyar hadseregnek készült szállítani? Wittipp nyilván összeköttetésben áll a magyar hadseregbe befészkelt ellenforradalmi elemekkel, kik meg akarják támadni a Szovjetuniót. Ezért volt néki oly fontos, hogy az ágyúk jól lőjenek. „A magának juttatott kitüntetésre való tekintettel”, folytatta kihallgatója, és az érdemrendre bökött, mely ott feküdt asztalán, „csak internáljuk, mikor az állami nyakravalót is kiérdemelné.”
Sárospataki György professzor, növénykórtanász – sűrű, fekete bajszú, zömök és derék ember, kivel Kistarcsán egy cellába kerültem – egy bukaresti biológiai kongresszuson vett részt, mint Magyarország képviselője. A csehszlovák delegátus arról beszélt, hogy a felvidéki gyümölcsöskertekben hihetetlen módon elszaporodott a pajzstetű, és ezért a magyarok a felelősek, mert a háború esztendeiben, mikor Dél-Szlovákia Magyarországhoz tartozott, elhanyagolták a gyümölcsösök védelmét, és kárpótlást követelt. Sárospataki a csehszlovák mezőgazdasági minisztérium jóval előbbről keltezett hivatalos jelentéseiből bizonyította be, hogy a pajzstetű már a 30-as évek elején elszaporodott a Felvidéken. Kár a múlt hibáit felhánytorgatni, mert hiszen a hosszú határ mentén mindkét fél gyümölcsösei egyformán szenvednek, ha nem közös erővel próbáljuk elhárítani a bajt. Ezután Sárospataki és a csehszlovák összeölelkeztek, és a kongresszus állva megtapsolta őket. Másnap délután Biharkeresztesnél, a magyar-román határon letartóztatták, amiért sovinizmusával nemzetközi botrányt okozott.
Még vagy ötven hasonló történetet gyűjtöttem össze. Megszégyenítőek és felháborítóak voltak. Irracionálisak is, mert hiszen mi szükség volt vádra és beismerésre, mikor sokunkat – mint például a tábor kétszáz, őslakó szociáldemokratáját, de másokat is – úgy hozták be, hogy ki sem hallgatták őket, mi több, soha egy szót nem szóltak hozzájuk? És lehetséges-e, hogy az ÁVO tisztjei ezeket az idiotikus vádakat elhiszik? És miért kínoztak meg majdnem mindenkit, hogy száz és száz oldalas vallomásunkat aláírjuk, mikor szinte senki nem került közülünk bíróság elé, látott ügyvédet és vallomás nélkül is azt tehetik velünk, amit akarnak? És végül: miért gyűjtöm én ilyen mániákusan ezeket a történeteket? Erre a kérdésre tudtam a választ. Bármily kilátástalan volt helyzetünk, mégis reméltem, hogy egy nap kiszabadulok, és eljutok Nyugatra. Ott megírom Recsk történetét, amit nem akarnak majd elhinni. Ezekkel a történetekkel talán hatni tudok bamba olvasóimra. Mert a tizediknél-tizenkettediknél talán mégis belátják, hogy nem találtam ki őket. Ezekhez Boccaccio, Poe és Dosztojevszkij egyesült fantáziájára lenne szükségem. Azt reméltem, hogy ezek a történetek könyvem hitelességének legfőbb bizonyítékai lesznek. Aminek nem örültem, inkább elszontyolodtam rajta, mert hiszen a könyveket nem hitelességükért, hanem művészi értékükért becsülöm.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!