A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának tisztségét a törvényhozás 2007 december elsejei hatállyal hozta létre, a rákövetkező év május 26-án pedig meg is választotta az első biztost. A tisztség létrehozását nem előzte meg különösebb vita, sem a parlamentben, sem azon kívül. Jómagam erősen elleneztem, s érveimre Schiffer András válaszolt is, de nagyobb polémia nem keveredett belőle. Azért érdemes most visszatérni a témára, mert a benne jelentős tekintéllyel bíró Sólyom László a minap úgy nyilatkozott, hogy kívánatosnak tartaná, ha a leendő alkotmányban a számára kedves, s a szóban forgó biztosi tisztség ideológiai alapját is jelentő szempontok és elvek – fenntartható fejlődés, a jövő nemzedékek iránti felelősség – megjelenne. Tavaly december 15-én a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács (mert a biztosi tisztségen kívül bizony ilyen is van) ülésére meghívót kaptam, s ott röviden elmondtam, hogy miért nem tartom továbbra sem jó iránynak, ha ezeket a fölöttébb homályos tartalmú fogalmakat a kiérleltnek és kipróbáltnak bizonyult alkotmányos alapgondolatokhoz hozzácsapjuk.
Balázs Zoltán írása
Az akkori gondolatmenetemből a rövidség kedvéért itt kihagyom az említett fogalmakkal szemben tehető ellenvetéseket, s azt igyekszem bizonyítani, hogy a használatuk mögött érzékelhető morális és politikai aggodalmak kezelésére a meglévő illetve megszokott alkotmányos eszközök, elsősorban az egyéni jogok sáncai, megfelelőek és elegendőek.
Melyik jogokra gondolhatunk? Első pillantásra kiemelkedik ezek közül az élethez fűződő alapjog; másodjára pedig a tematikailag a legközvetlenebbül érdekeltnek látszó, az egészséges környezethez fűződő jog. Ez tűnik a legközvetlenebbül alkalmazhatónak is, noha éppen az alkalmazhatósággal kapcsolatban jelentős problémák jelentkezhetnek. Álláspontom szerint viszont a legerősebb kapcsolatot biztosító, ráadásul a két fogalom – a meg nem születettek érdekét figyelembe venni igyekvő „nemzedékek közötti igazságosság” és a „fenntartható fejlődés” fogalmát – is kellő koherenciával összekötni képes jog a tulajdonhoz fűződő jog. Miért és hogyan? A továbbiakban erre a két kérdésre igyekszem röviden válaszolni.
A nemzedékek elkülönítése társadalmi szinten fölöttébb problémás. Bár a társadalom korfája változik, bármely tetszés szerinti időpontban több nemzedékre bontható. Egy-egy ilyen bontás szociológiai okokkal indokolható és politikai célokra fölhasználható, de morális értelemben a kollektív alanyiság merő fikció. Ezzel szemben az egyének, főként a családok szintjén a nemzedéki megkülönböztetésnek van vagy lehet valódi morális, tehát felelősségi viszonyokat meghatározó tartalma. Ezt a tartalmat a fölhalmozás és megtakarítás, az életkörülmények megtervezése, az időhorizontok összeegyeztetése adja, amelyhez pedig a keretet a megszerzett vagy létrehozott értékek, s az azokat megtestesítő tulajdon biztosítja. Az államnak illetve az állam cselekvési keretét kijelölő alkotmánynak ennélfogva a valódi, empirikusan létező, de kollektív cselekvőkké össze nem álló nemzedékek közötti interakciók szabályozásában van kulcsszerepe. Konkrétan például az örökösödési jogra lehet gondolni, amely közvetlenül kötődik a tulajdonhoz fűződő joghoz. Csak utalásszerűen említem meg, hogy milyen horderejű – pozitív és negatív – gazdasági és társadalmi változásokat volt képes indukálni a hitbizomány eltörlése illetve az egyenlő örökrész-szabály a közvetlen leszármazottak között. Az örökhagyás mellett a nyugdíjrendszer is ilyen szabályozási kérdés (mellékesen jegyzem meg, hogy rendkívül furcsa, hogy a „jövő nemzedékek országgyűlési biztosa” nevét meghazudtolva legalábbis tudtommal egyszer sem szólalt meg a nyugdíjakról folytatott heves vitában).
A tulajdon illetve a tulajdonlás védelme azért központi fontosságú, mert azokat az embereket is képes a hosszabb távú gondolkodás és általában a másokról való gondoskodás felé terelni, akik hajlamosabbak volnának a rövidtávú, illetve felelősség-áthárító magatartásra, elsősorban természetesen az állam felé. Egy környezetszennyező tevékenységgel szembeni föllépés konkrét tulajdonlást vagy tulajdonhasználatot korlátozó érdeksérelemre tekintettel megfelelően működő bírói hatalommal valószínűleg hatékonyabb és elrettentőbb, mint a hatósági, homályosabb, lobbiktól jobban befolyásolt, véletlenszerűen rögzített mérőszámokkal operáló hatósági eljárás. Még a már működő magyar országgyűlési biztos valódi fegyvere is a bíróság, nem a végrehajtó hatalom.
A tulajdonhoz kapcsolható az emberi innovációs képességek kibontakoztatása is. Egyrészt a sikerből adódó jövedelemnövekmény és annak tulajdonná változtatása személyes ösztönzőerő, másrészt – tőke formájában – mint mások sikerének kulcsfontosságú katalizátora a korábbi korszakokban is döntő faktora volt az új nyersanyagok és energiahordozók kifejlesztésének, az új technológiák elterjesztésének. A „szűkös erőforrások” tézise valószínűleg egyszerre triviális igazság és mítosz. Ami véges, az valóban elfogyhat; de ez inkább a konkrét tárgyak és dolgok világára igaz, az elvont kategóriákban kifejezett „energiára” és „anyagra” vagy „erőforrásra” már aligha. Az innováció mindeddig újabb és újabb erőforrásokat fedezett föl vagy tett hasznosíthatóvá. S ennek egyik alapfeltétele éppen az volt, hogy a jelent és a jelen cselekvőit a tulajdon révén érdekeltté tette a jövőben.
A tulajdon társadalmi, de még inkább politikai intézmény, viszonyrendszer, amelyhez jogot, jogokat rendelünk. A tulajdonjog általában véve védendő, de – szemben például az élethez vagy a tiszta környezethez való joggal – szinte minden konkrét esetben be van ágyazva konkrét jogok és kötelességek, felelősségi és cselekvési viszonyok szövedékébe, jelentése és alkalmazása korlátozott és értelmezett. Ez a legnagyobb előnye is. Használat, birtoklás, korlátolt felelősség, elmaradt haszon, jövőbeli érdek, érdekmúlás, forgalomképesség – egy sereg bonyolult, de mindig értelmezhető fogalom veszi körbe a tulajdont és ad neki kézzelfogható karaktert. Pontosan ezért van kulcsszerepben a bírósági rendszer a még meg nem születettek érdekeinek védelme szempontjából is. Leszármazottainknak akkor tudjuk a tőlünk telhető legnagyobb biztonságot adni, ha létrehozott értékeinket a maguk sokszínűségében és egymásra vonatkoztatottságaikban is biztonságban tudhatjuk. A hosszú távú gondolkodást ezzel, s nem hivatalokkal lehet valódi társadalmi erővé alakítani.
A köztulajdonra ugyanez érvényes. A köztulajdon alanya jogi értelemben az állam illetve az önkormányzatok. Tekintettel arra, hogy környezetvédelmi szempontból kiemelt jelentősége van az olyan természeti tulajdonnak, mint a folyók, erdők, természetvédelmi területek, stb., az ezekre vonatkozó tulajdonosi szemlélet megerősítése döntő fontosságú. A hatályos alkotmány ebben a tekintetben érdekes és nem föltétlenül szerencsés megközelítést alkalmaz. Eszerint ugyanis „Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.” Ez a megfogalmazás azért problematikus, mert bár a szándék világos és támogatható is, mégis azt sugallja, hogy a két tulajdonforma természeténél fogva eltérő. Holott nem így van: a köztulajdon is „magántulajdon,” van gazdája, felelőse, használója, birtokosa és így tovább. Az látszik szerencsésebbnek, ha az alkotmány a mindenkori kormányzat – a végrehajtó hatalom – tulajdonosi, helyesebben vagyonkezelői felelősségét nevesítené. Ugyanez vonatkozik az önkormányzatokra is, amelyek tulajdonosi pozíciói és felelőssége sajnos nem nevezhető mindenütt egyenletesen jónak illetve magas színvonalúnak.
Összegezve az elmondottakat: a magam részéről úgy látom, hogy a nemzedékek közötti elosztás kérdése és a fenntartható fejlődés gondolatköre igen sok ideológiai és vitatható filozófiai, közgazdasági, szociológiai, sőt, pszichológiai konnotációval terhelt. Ezért ezek alkotmányos megjelenítése leginkább ideológiai lobbiérdekeket tükröz vagy ilyen gyanút kelt. Nem vonva kétségbe azonban, hogy a hosszú távú gondolkodás megerősítése, a jövő és a múlt felelősségi viszonyainak összekötése, a környezet védelme ésszerű, jogos és morálisan is indokolt törekvés, ami ráadásul éppen a tartósságot és stabilitást szolgáló alkotmány keretei közé illik, meg kell keresni a jóval nagyobb konszenzust biztosítani képes politikaelméleti alkotmányos alapokat. Ezeket a magam részéről nem az élethez vagy az emberi méltósághoz, sem a környezethez fűződő jogokban, hanem a tulajdon intézményében és jogában látom. A tulajdon egyrészt konzerváló, tehát a gondoskodásra, felelősségre nevelő viszony; másrészt innovációra és fejlesztésre ösztönöz, így a szűkös erőforrásokat folyton újakkal fölváltani képes technológiák egyik forrása. Végül különös figyelmet érdemelnének a végrehajtó hatalom, a kormányzat és az önkormányzatok mint a köztulajdon kezelői, s ezt a figyelmet akár az alkotmány is rögzíthetné.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
