Gyakorlatilag a rendszerváltás óta rendezetlen kérdés Szlovákiában a kisebbségi nyelvhasználat kérdése. A parlamenti képviselők minden ciklusban megpróbálnak javítani a helyzeten, időnként születik is valamilyen kompromisszumos megoldás, amelyek közös jellemzője, hogy távol állnak a kérdés megfelelő rendezésétől. Mi hát a baj? Talán valamit rosszul csinálnak? Hogy lesz itt ebből egyszer jó nyelvhasználati törvény? A Körkép elemzése Fiala János tollából.
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához több támpontot ad az elmúlt húsz év tanulsága. Megszoktuk, hogy a nyelvtörvények a szlovák kisebbségpolitikának mindig neuralgikus pontjai voltak és lesznek, ami azt jelenti, hogy a szlovák pártok érzékenyen reagálnak minden felvetésre. A „politikai akarat” a jó irányba való elmozdulásra ezért igencsak korlátozott. Ilyen helyzetben talán pont az a célravezető taktika, mondhatnák egyesek, hogy mindig csak kis előrelépésre teszünk javaslatot, ami nem lépi túl a szlovák „nemzeti demokraták” tűrésküszöbét. Ezzel nem is lenne baj, a taktikát természetesen mindig az aktuális lehetőségekhez kell igazítani.
Kérdések, melyek fontosak
Szerintem viszont nem ártott volna szakmai szempontból a hosszútávú elképzelésekkel is foglalkozni. Milyen nyelvhasználati szabályozást szeretnénk valójában elérni? Mik azok a pozitív nemzetközi példák, amikre építeni lehet? Egyáltalán, mire van igénye a szlovákiai magyar választóknak? Mire van szüksége ezen a téren a nyelvtörvényeket megsínylő pedagógusnak, polgármesternek, rendőrnek, újságírónak, önkéntes színjátszónak, hivataljáró mezei választópolgárnak? Mindenki szebbet, jobbat szeretne, az biztos, de mégis milyet, hogy nézzen ki a „jó” szabályozás? Ezekre a kérdésekre az elmúlt húsz év alatt bőven kellett volna, hogy választ kapjunk, de úgy tűnik, a felvidéki magyarok politikai képviselete még a kérdésfeltevésekig sem jutott el, mivel mindig az aktuális helyzettől függően fogalmazta meg az elvárásait. Legjobb tudomásom szerint idáig nem készült olyan szakmai anyag, ami ezeket a szempontokat megvizsgálva tett volna javaslatot a nyelvhasználat hosszú távú rendezésére.
Miért van egyáltalán szükség egy ilyen komplex javaslatra, ha a törvények sorsa úgyis ad hoc politikai csatározások és zsarolások véletlenszerű kimenetelétől függ?
Az első szempont gondolom a fentiek tükrében nyilvánvaló: nem egészen egyértelmű, hogy a választópolgárok, adott esetben a szlovákiai magyar közösség mit is szeretne, és ezt jó lenne időben tisztázni. Az, hogy hányan szavaznak egyik vagy másik pártra, egyáltalán nem ad választ arra a kérdésre, hogy például a magyar nyelvű helyi és regionális tévéadók milyen nyelvhasználati szabályozásnak örülnének, vagy a hivatalok miben látják a magyar nyelvű ügyintézés gyakorlati megvalósításának akadályait. A választók száma esetleg arra enged következtetni, hogy a polgárok melyik párttól várják ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását, de attól még a kérdések megmaradnak.
Van mire hivatkozni
A másik fontos szempont a javaslatok szakmai alátámasztása. Sok olyan nemzetközi jogi norma van ugyanis, amire hivatkozhatunk, és még több pozitív példa más európai országok gyakorlatában, amiből meríteni lehetne. Ezeket vétek lenne nem felhasználni, ugyanakkor komoly munka és idő kell a feldolgozásukhoz. Meglepő módon ugyanis ezek egyáltalán nem közismertek. Nem sok ember van az országban, beleértve a jogalkotásért felelős minisztériumok gárdáját, akik tudják, nyelvhasználati téren ténylegesen milyen kötelezettségeket rónak Szlovákiára a ratifikált nemzetközi szerződések. Még kevesebben vannak, akik átlátják az alacsonyabb szintű normák (ajánlások) által teremtett jogi helyzetet. Itt több száz oldalnyi jogi dokumentumról beszélünk; akinek ez nem kifejezetten munkaköri feladata vagy kutatási területe, az a legritkább kivételtől eltekintve nem olvasta őket, még ha szívesen nyilatkozik is róluk miniszterként vagy parlamenti képviselőként. És nagyon-nagyon kevesen vannak azok, akik olvasták mondjuk a finnországi, dél-tiroli vagy a szerbiai, koszovói nyelvhasználati törvényt, hogy azokból érveket és ötleteket merítsenek.
Végül a harmadik fontos szempont, ami miatt egy komplex javaslatnak el kell készülnie, a szlovák partnerek és társadalom meggyőzése. Meggyőződésem, hogy hosszú távon csak úgy lehet rendezni a nyelvhasználat ügyét (és tulajdonképpen bármilyen kisebbségi kérdést), ha a párbeszédbe a többségi társadalom képviselőit is bevonjuk. Természetesen sokan vannak, akik zsigerből magyarellenesek, és talán még többen, akiket nem érdekel a téma, de nagyon széles azoknak a csoportja is, akik egyszerűen nem megfelelő tájékozottságuk miatt elleneznek a kisebbségeknek szóló bármilyen „engedményt”. Gondolom, nem kell példákat mondanom, mindenki találkozott már olyan kijelentéssel, hogy „a magyarok nem tudnak szlovákul”, „Dél-Szlovákiában csak magyarul lehet beszélni”, és hasonló nézetekkel. Lehet haragudni az ezeket hangoztatókra, de talán még fontosabb lenne meggyőzni őket. Nagy részük ugyanis tényleg nem tudja, hogyan kerültek a magyarok Szlovákiába, miért és mikor beszélnek magyarul, hogyan élnek együtt a szlovákokkal, miben sérülnek a nyelvi jogaik, és mit is szeretnének valójában Szlovákia szétverésén és Trianon visszacsinálásán kívül.
Kapkodás helyett érveket
A félreinformáltság krónikus, és az egyszerű választópolgárok körében ugyanúgy elterjedt, mint a véleményformáló médiákban vagy a parlamenti képviselők között. Ami érthető módon befolyásolja a kérdéshez való hozzáállásukat. Lehet bármennyire liberális demokrata egy képviselő, ha őszintén azt hiszi, hogy Komáromban lassan kihalnak a szlovákok, mert az utcán csak magyarul lehet beszélni, nyilván kevésbé lesz megértő a kisebbségi jogok további bővítésével szemben. A meggyőzés és a téveszmék eloszlatása tehát fontos feladat a parlamentben és azon kívül is, ezt viszont nem lehet egy komoly szakmai anyag nélkül megtenni. Hogyan tudnánk elmagyarázni, milyen nyelvhasználati szabályozást szeretnénk hosszú távon, ha mi magunk sem tudjuk? És hogyan tudjuk mindezt demográfiai, szociológiai és jogi érvekkel alátámasztani, ha ezeket nem dolgoztuk ki? Mindezek nélkül a parlamenti „párbeszéd” csak kapkodás, amiből a szlovák képviselők annyit tudnak leszűrni, hogy a magyarok az aktuális politikai helyzet függvényében mindig mást akarnak, néha többet, néha kevesebbet, de konzisztens álláspontjuk, az nincs. Vagy azért, mert nem is tudják, mit szeretnének, csak találgatnak, vagy pedig azért, mert nagyon is tudják, csak nem akarják elárulni. Egyik jobb, mint a másik, lehet választani.
Mi legyen?
A következtetésem tehát az, hogy egy komplex, szakmailag előkészített és társadalmi egyeztetésen átesett, hosszú távú javaslat létfontosságú a politikai érdekérvényesítés sikeréhez. E nélkül nehezen tudják képviselőink meggyőzni a parlamenti partnereket a követeléseink jogosságáról és ésszerűségéről. Ha pedig még csak meg sem tudjuk fogalmazni az igényeinket, akkor mihez keresünk a szlovák politikusoknál politikai akaratot? Biankócsekket nem fognak aláírni, pláne nekünk nem – ők is szeretnék pontosan látni, miről szól ez az egész, hova tart, és min alapszik. Egy szakmai anyag nagy előnye az is, hogy szakmai vitát lehet folytatni róla, az így tisztázott kérdések pedig csökkentik a politikai viták intenzitását. Egy politikus simán letagadja az égről a csillagokat, egy magára valamit is adó bármilyen nemzetiségű szociológus viszont nem juthat arra a következtetésre, hogy Dél-Szlovákiában tömegesen asszimilálódnak a szlovákok. Ahogy egy magára valamit is adó jogász sem mondhatná szakmai vita keretében, hogy a nyelvtörvény nem ellentétes a nemzetközi joggal.
Mivel ilyen komplex javaslat idáig nem született, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala tavaly magára vállalta ennek kidolgozását (lásd a koncepcióhoz és a normaszöveghez a Körkép linkjeit). Lehet szidni, lehet keresni a hibáit, lehetőleg nem a kocsmában, hanem az anyagban szereplő email-címen, hogy az észrevételeket figyelembe tudjuk venni az újabb verziók írásakor. Természetesen nem egy végleges dokumentumról van szó, hanem inkább egy folyamat kezdetéről, a javaslat nyilván módosulni fog a politikai, jogi, demográfiai (lásd: népszámlálás) helyzet változásával, a szlovmagy civil szektor és társadalom aktivitásának függvényében. Magával a javaslat tartalmával most nem foglalkozom, ez egy külön téma, ami talán megér majd egy külön posztot.
Irány a jövő
Ez a javaslat, és bármilyen hasonló jellegű törvényjavaslat nem rövid távra készült. Nem hiszem, hogy a mostani koalíció meggyőzhető a teljes támogatásáról. Természetesen az ő munkájukat is befolyásolja, a mostani kormányjavaslat is át fog belőle venni dolgokat, ezért az is jobb lesz, mint nélküle lett volna. Lényegesebb azonban, hogy a javaslatra építve megkezdhetjük a szlovák partnerek és közvélemény felvilágosítását a nyelvi jogok jelenlegi szlovákiai helyzetével kapcsolatban. Legfontosabb célja pedig, hogy irányt adjon minden jövőbeni szlovmagy érdekérvényesítési törekvésnek és politikai alkunak. Bármelyik magyar párt(ok) is fog(nak) a jövőben kormányalakítási tárgyalásokat folytatni, ez az anyag remélhetőleg a kezükben lesz, hogy konkrét követeléseket fogalmazhassanak meg már a kormányprogram írásakor. Ezt mi, civilek, azzal tudjuk segíteni, hogy a javaslatot szakmai és társadalmi szempontból a lehető legmagasabb színvonalon dolgozzuk ki, és érdemi felvilágosító munkát és szakmai vitát folytatunk vele kapcsolatban mind a közvélemény, mind a magyar és szlovák pártok felé. A politikai akarat is befolyásolható, a szakmai viták ugyanis sok nézeteltérést képesek eloszlatni. Ha pedig parlamenti képviselőink jó alkupozícióba kerülnek, fontos, hogy ezt maximálisan ki tudják használni. Így tudjuk elérni, hogy idővel, két-három-négy-öt választási ciklus után az elképzeléseink maradéktalanul megvalósuljanak. A komplex javaslat ehhez természetesen önmagában nem elég, de nélküle szinte lehetetlen.
Fiala János a Harvard Law School doktorandusz hallgatója és a Fórum Intézet jogi munkacsoportjának tagja.
Csatlakozz a Körkép Facebook-oldalához!
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
