dobray
I 2010.12.07. 07:03
Várhatóan alkotmányos védelmet kap a magzati élet az új alaptörvényben, így aztán megint felmerült a sajtóban az abortusz betiltásának kérdése. Gulyás Gergely, az Országgyűlés alkotmány-előkészítő eseti bizottságának egyik fideszes alelnöke a Hírszerzőnek úgy nyilatkozott: „A mai Magyarországon nem lehet betiltani az abortuszt, ám azzal, hogy az új alkotmányban megjelenne a magzat fogalma is, egészen más fajta értékmeghatározás mellett tenné le a voksát a kormány”. Majd hozzátette: „Nem lesz szó abortusztilalomról, mert ez a mai Magyarországon irreális. Betiltani nem lehet, és a kellő tájékoztatás után a döntésszabadságot meg kell hagyni”. Mint mondta, a magzatnak is jár a védelem, ha nem is a feltétlen és nem is abszolút. Szerintem a magzatnak feltétlen és abszolút védelem jár, de hogy a hatályos abortusztörvény szigorításra szorul, az biztos.
Mielőtt bárki nekem támadna, hogy miért ír a témáról férfi, és mi, férfiak csak ne szóljunk bele: az abortuszért miatt azt hiszem, az esetek túlnyomó többségében bizony a férfi(aka)t illeti a felelősség túlnyomó része, éppen felelőtlenségükből fakadóan. Semmi indokot nem látok rá, hogy az abortusz mellett döntő nőt ítéljük el. Ő valószínűleg végső kétségbeesésében döntött az abortusz mellett, számára a terhesség tényleg teher, legalábbis lelkileg bizonyosan. Így az abortuszért a felelősséget minimum vele megosztva, és nagyobb részben azok viselik, akik rábeszélték, nem álltak mellé, kihátráltak mögüle. Könnyű azt mondani, hogy vetesd el - és az érzéketlenség netovábbja. Nemhiába vannak többen a nők (tapasztalataim szerint) az abortuszellenes tüntetéseken. Az abortuszt női jognak, az abortuszellenességet nőellenességnek beállítók ráadásul gyakran elfeledkeznek arról, hogy az abortusz könnyen okoz maradandó testi-lelki károsodást.
Milyen kérdéseket kell megvizsgálni ezügyben? Egyrészt: emberi személy-e a megfogant magzat? Mikor kezdődik az emberi élet? Már rögtön a fogantatástól, vagy kicsit később, esetleg a születéskor? Lehet-e egyértelmű határt húzni ez ügyben? A megfogant élet csupán az emberlét lehetőségét hordozza magában, vagy ténylegesen emberi lény? Attól a ponttól kezdve pedig, hogy embernek tartjuk – legyen az a megfoganás pillanata vagy egy később időpont – abortálhatjuk, azaz: meggyilkolhatjuk-e olyan érvekkel, hogy az anyának joga van eldönteni, mit kezd az életével; van-e jogunk elvenni a magzat életét azért, mert rossznak ítéljük a várható életkilátásait, „jobb neki, ha meghal, mert úgysem akarták őt”, jobb-e, ha meg sem születik? És feltehetjük azt a kérdést is, hogy az anyát miként érinti az abortusz: „megéri-e” a posztabortusz-szindróma? Mivel remélhetőleg senki nincs, aki azt gondolná, hogy az abortusz jó dolog, ezért a végső kérdést úgy tehetjük fel: az abortusz lehet-e kisebbik rossz, vagy inkább ez a nagyobbik rossz? És ki a felelős az abortuszért?
Személy-e a magzat?
Ha a megfogant élet nem ember, vagy csupán az emberség lehetőségét rejti magában, akkor nincs vita, az abortusz vállalható kellemetlenség. Ha azonban ember, ráadásul a legkiszolgáltatottabb állapotban van ezen a világon, felmerül a kérdés: jogában áll-e az anyának a saját komfortérzete és életminőségének féltése miatt megölni a méhében hordott gyermeket? Tekinthetjük-e a gyermeket hívatlan vendégnek, kis betolakodónak?
Újra és újra fölvetődik a kérdés, hogy ki is az embrió valójában, lehetnek-e egyáltalán jogai, és milyen mértékű a társadalom felelőssége a magzati élettel szemben. Az alapkérdés tehát az embrió önazonossága (identitása) és jogállása. (…) Az embriológia természettudományos eszközökkel vizsgálja az emberi egyedfejlődést (ontogenezist), ugyanakkor a „személy” filozófiai (és teológiai) jellegű fogalom. A személy jelenléte vagy hiánya így természettudományosan nem igazolható és nem is cáfolható.
Az emberi méltóság alapja nem az értelem és a szabad akarat gyakorlásának aktuális képessége, hanem az emberi fajhoz tartozás ténye. Az emberi méltóság tehát létünkben gyökerezik, azaz ontológiai természetű. Az emberi méltóság nem ragadható meg a maga teljességében kizárólag a természettudományos ismeretek segítségével.
Mivel a személy léte nem ragadható meg a természettudományos kutatás eszközeivel, ezért a magzat identitásának kérdése az egyediség, az individualitás területére tevődött át. Ott kell fokozottabb védelemben részesítenünk az emberi életet, ahol az már kialakult egyed, azaz individuum. Közismert, hogy az egypetéjű ikrek kialakulásának lehetősége a magzati fejlődés első két hetében lehetséges, ezért számos szerző ezt az időszakot meghatározatlan individualitású, azaz egyediségű szakasznak nevezi, és kisebb védelmet rendel hozzá. Ha nincs kialakult egyediség, akkor nem lehet jelen lélek sem, állapítják meg mások, hiszen a lélek oszthatatlan.
A megtermékenyítést követően diploiddá vált humán genom, bár látszólag kis mértékben, de jelentőségében lényegesen különbözik az összes ma élő főemlősétől, ezen belül is az emberszabású majmokétól. Fokozottabb mértékben igaz ez a többi emlőssel és az alacsonyabb rendű gerincesekkel való összehasonlításban. Minden egyes ember genomja jellemző az egyénre, ezért lehet alkalmas személy meghatározására, ahogyan azt az igazságügyi orvostani gyakorlatban fel is használják. Ebből következik, hogy minden egyes ember fejlődésének legkorábbi szakaszától egészen a haláláig önálló individuum. Ez kezdetben csak molekuláris szinten, a genom szintjén, a későbbiekben már a szervezet szintjén, azaz anatómiailag is megnyilvánul. (…)
Több biológus véleménye szerint nincs értelme meghatározatlan egyediségű (individualitású) emberi lényről beszélni az egyedfejlődés első napjaiban sem. Véleményük szerint a viszonylag kis százalékban bekövetkező egypetéjű ikerterhességek jelenségéből nem következik az, hogy a megtermékenyítés eseményét követő körülbelül kéthetes időszakban ne beszélhetnénk már emberi egyedről, azaz individuumról. Az esetleges ikertestvérek kialakulása egy már meglévő egyedből ivartalan szaporodással (sejtcsoport-elkülönüléssel) jön létre, és nem egy meghatározatlan egyediségű (individualitású) emberi létezőből, puszta sejtcsoportból alakul ki hirtelen két vagy több egypetéjű ikertestvér.
Az embriológiai megfontolások világossá teszik, hogy nincs az emberi egyedfejlődésben olyan szakasz, amely a magzathoz, mint emberi lényhez való viszonyulást alapjaiban megváltoztatná. A személyi lét jelenléte vagy hiánya az embriológia számára elérhetetlen, mert a róla történő reflexió nem tartozik vizsgálatának tárgyához. Minden fejlődésnek indult emberi zigóta tehát potenciálisan egy későbbi, öntudattal és szabad akarattal rendelkező ember. (…)Az ember pedig soha nem tehető puszta tárgy vagy eszköz értékűvé; élete annak kezdetén sem szolgáltatható ki egy másik ember vagy akár a társadalom céljaira. (…)
Azok, akik a beágyazódást tekintik az egyedi, illetve a személyes lét kezdetének, a kapcsolatra, a relációra helyezik a hangsúlyt. Igaz, hogy a reláció az emberlét nélkülözhetetlen eleme, de ugyanúgy igaz az is, hogy a reláció lételméletileg (ontológiailag) nem megalkotja (konstituálja) a személyt, hanem előfeltételezi azt. Az alany, a szubjektum valósága az, ami a relációt lehetővé teszi. Nem létezik reláció fiziológiai (élettani), pszichológiai vagy szociális értelemben, ha nincs egy létező, amely a másikhoz viszonyulna.
Mások a központi idegrendszer kialakulása kezdeteinek, így az öröm és fájdalomérző képesség, illetve funkció megjelenésének tulajdonítanak nagy szerepet az egyedi és a személyes lét kritériumainak meghatározásánál. A szenzitív funkciók megléte azonban előfeltételezi egy olyan szubjektum létezését, amely érzékel. A szubjektum léte az, ami lehetővé teszi bizonyos funkciók meglétét, és nem a funkciók megléte az, ami a szubjektumot létrehozza, azaz konstituálja. Hasonló megfontolásokat tehetünk azzal a véleménnyel kapcsolatban, amely a személyes élet kezdetét az agykéreg kialakulására (az embrionális fejlődés harmadik hónapja) teszi. A magzat tevékenysége éppen forrás és ok az agy tevékenysége számára.
Az előbbiek funkcionalista, aktualista elméletek, amelyek a személy létét bizonyos konszenzus alapján egy meghatározott képesség tényleges működéséhez, illetve meglétéhez kötik. Ha igaz volna, hogy a személy és funkció egybeesik, akkor számos felnőtt individuum (időleges kóma, eszméletlen állapot, erősen ittas állapot, altatás vagy akár az alvás) sem lenne személy. A személy témájával, ami a keresztény, illetve metafizikai ihletésű filozófiák kiemelt jelentőségű tárgyát képezi, mostanában egyre inkább empirista-funkcionális beállítottságú filozófusok foglalkoznak. Ezzel szemben a bioetikában a személy fogalmát gyanúval és távolságtartással kezdik szemlélni azok, akik azt eredetileg megfogalmazták. A félreérthetőség veszélyétől való félelmükben szívesen elfelejtik, vagy elhanyagolják a személyre való hivatkozást. Az emberi lét jogainak és méltóságának védelme nem szorul rá a személy fogalmának kifejtésére, tematizálására, a fogalom azonban kulturális tradíciónk része, és alaposabb megértése az emberi méltóság mélyebb befogadását segíti.
Az emberi lét személyi dimenziójának elismerése azt jelenti, hogy valami többet mondunk annak pusztán tapasztalati (empirikus) konstatálásánál. Az emberi létnek mint személyes létnek a meghatározása filozófiai antropológiai szinten fejti ki az emberi lét sajátos tulajdonságait, és magyarázatot nyújt az emberi lét sokdimenziós (élettani, pszichológiai, lelki) jellegére, amely nem redukálható le a kísérleti (experimentális) tudományok vizsgálatainak szintjére. A nem teljes kifejlődés (manifesztáció) nem módosítja a lételméleti (ontológiai) állapotot.
(Az élet kultúrájáért – az MKPK körlevele, 2003)
Tegyük ehhez hozzá: a szombati Magyar Nemzetnek a magzat jogállását vizsgáló cikkében is arra hívják fel a figyelmet: mind az orvosi szakma, mind a nemzetközi jog a fogantatástól számítja az életet, és jogalanynak tekinti a magzatot. Czeizel Endre is rámutat: a megtermékenyüléstől már együtt van mindaz a genetikai információ, ami a teljes ember működéséhez szükséges, már igazolhatók az egyedi biológiai adottságok.
Ha pedig valaki mégis úgy gondolja, hogy a fogantatás után még nem beszélhetünk emberről, az sem tud megállapítani egyértelmű határvonalat a nem emberi lét és az emberré válás közt. Egyértelműen le nem határolható átmenetről beszélnek. Olyanok is akadnak, akik szerint az emberi életet onnan kell számítani, amikortól kezdve egyetértés van afelől, hogy a magzat már ember. Kérdés, kinek a véleménye számít, mert például Barack Obama amerikai elnök a „partial-birth abortion” híve, azaz annak, amikor a magzatot még szülés közben is megölhetik egy injekcióval, mivel „még nem született meg teljesen”. Agyrém.
Az ilyen konszenzusra épülő spekulációk arra jók, hogy a távoli jövőbe katapultálják az emberi élet kezdetének megállapítását, és addig is szabadon végezhető legyen az abortusz. De ha nincs konszenzus az emberi élet kezdetéről, akkor sokkal inkább egy másik megoldást kellene választani: a „tutiorista” módszert, azaz azt, hogy biztosra megyünk: ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy a megfogant élet, a magzati lét bármelyik stádiumban ember-e, akkor a biztosabbik megoldást választjuk, és azt mondjuk: hátha ember, tehát nem abortálhatjuk.
Azzal a gondolattal szemben pedig, hogy a magzat nem tűnik embernek, az csak „emberkezdet”, vagy „olyan, mint egy ember”, „magában hordozza az emberlét lehetőségét”, a libertárius Edward Feser úgy érvel: bárki mondhatná, hogy az asztal nem úgy tűnik, mint egymás körül keringő atomok sokasága – de ettől még az asztal az, egy asztal így néz ki, és pontosan így néz ki az, amikor az atomok asztal formájában keringenek egymás körül. Azaz az érv, hogy a magzat nem úgy néz ki, mint egy ember, téves: egy ember pont így néz ki, amikor egy hetes, egy hónapos, stb. (Edward Feser, 2004: Self-Ownership, Abortion, and the Rights of Children: Toward a more Conservative Libertarianism. In: Journal of Libertarian Studies, Vol. 18, No. 3, pp. 91-114.)
Az élet kezdete körüli viták azért alakulhattak ki, mert bár a keresztény nyugat a fogantatást tekintette az élet kezdetének (ahogy más kultúrák is), azonban mégis a születés napjának megünneplése terjedt el – gondolom azért, mert ez egyértelmű időpont. És ez olyan látszatot kelthetett később, hogy az élet a születéssel kezdődik.
„Nem tudok neki mindent megadni”: önzés
Hogy egy nem kívánt terhesség csökkentheti egy nő vagy egy pár komfortérzetét, azt elfogadom. Azonban mindenki tisztában vele, hogy ha lefekszik valakivel, akkor abból gyerek lehet. Még akkor is, ha védekezik, ugyanis tudvalevőleg nincs (talán az ondóvezeték elkötését leszámítva) száz százalékos biztonságú védekezés, így az sem érv, hogy „de hát védekeztünk!” Az abortusz nem alapvető emberi jog.
Az ember méltósága nem abból fakad, hogy őt akarták-e, másrészt nem függ az életminőségtől sem. Ha egy magzatot abortálhatunk azzal a jelszóval, hogy úgysem akarták a szülei, és milyen élete lenne így, vagy hogy nem tudjuk neki biztosítani, amit szeretnénk, akkor akár bármikor meggyilkolhatnánk másokat is, ha az aktuális statisztikai adatok szerint a jövőben várhatóan rosszabbra fordul az életük. A várhatóan rossz élet felemlegetése egyrészt determinizmus: miért is ne fordulhatna bármikor jobbra bárkinek az élete? És ugyan tudjuk, hogy a szegénység kritériuma kortól, tértől, társadalomtól függően változhat, azért mégis cinikus, amikor a korábban sosemvolt komfortban élő nyugati civilizációban azzal érvelnek jellemzően középosztálybeli és afölötti életszínvonalon élő emberek, hogy „nem tudnék minden megadni” a gyereknek. Mintha az életnek csak akkor lenne értelme, ha gondtalan és „nagy a jólét”. Azt jelentené mindez, hogy érdemesebb volt mai szemmel nézve kevésbé komfortos korokban megfoganni?
Emellett ezen érvelés mögött ott lapul az önzés is: ugyanis a gyerek az őt elutasító szülők komfortérzetét is csökkenti. Etetni kell, ellátni a szükségleteit, de nem csak a pénzt viszi, hanem az időt és az energiánkat is: fel kell nevelni, azaz útjában áll – és él – a saját gondtalan életünknek. Joga van-e az anyának elvetetni a magzatot, illetve bárki másnak rávenni erre egy kismamát azért, mert a terhesség csökkenti a szabadságát? Nincs, mivel ezzel ő nem csupán csökkenti a magzat szabadságát, hanem elveszi az életét. Emellett ha valaki tényleg nem tud mit kezdeni gyermekével, örökbe is adhatja.
Az abortusz legális volta tehát mélységesen ellenkezik az emberi szabadságot előtérbe helyező, és az erőszakot visszaszorítani igyekvő európai törvénykezéssel. Az abortusz esetén ugyanis az „erősebb győz” joga érvényesül. Egy magzat teljes mértékben ki van szolgáltatva édesanyjának, mondjuk, hogy tulajdonképp a „teljes ráhagyatkozás” állapotában van, ráadásul teljesen ártatlan. Az abortusz így nem állítható párhuzamba sem a halálbüntetéssel, sem a háborúval. Ráadásul számos országban, így Magyarországon is a magzat jogalany – például örökölhet.
Legális, illegális
Jelenleg, az abortusztörvény 2000. évi módosítása óta, amikor az Alkotmánybíróság a súlyos válsághelyzetet definiáltatta újra a törvényhozással, ez esetben lehet abortuszt kérni. Az új szabályozás szerint „súlyos válsághelyzet az, amely testi, vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz”. Ez azonban még így is meglehetősen gumiszabály. Persze érvelhetünk úgy, hogy jó-jó, az abortusz gyilkosság, ám nem inkább mégis a megelőzésre és a felvilágosításra kellene-e helyezni a hangsúlyt, hogy ne jusson el valaki idáig, ahelyett, hogy törvényben tiltjuk meg az abortuszt? A megelőzés, a felvilágosítás és a krízisben lévő kismama megsegítése és az ezzel kapcsolatos intézményrendszer természetesen fontos dolog, de vajon megelőzzük-e ily módon például a szimpla gyilkosságokat? Nem. Ha pedig a gyilkosság a törvény hatálya alá tartozó bűntett, akkor az abortusz is az, mint minősített gyilkosság.
Mondhatjuk-e, hogy nem érdemes betiltani az abortuszt, mert akkor jóval veszélyesebb illegális megoldásokhoz és a külföldi lehetőségekhez fordulnak majd az elkeseredett nők és párok, és inkább felügyelje és tartsa mederben mindezt az állam? Nem. Az állam a maga területén felelős az élet védelméért. Ha valaki külföldre megy abortáltatni a gyermekét, ez az ő felelőssége (és mindenki másnak, akinek ebben a döntésben része van, például a másik államnak), azonban az abortusz legalitásáért-illegalitásáért az állam a felelős. Attól még, hogy Hollandiában kvázi legálisan lehet füvezni, nem puhítjuk fel a saját drogtörvényünket (bár nyilván sokan szeretnék). Nem szokása egy államnak sem állandóan más országok lazább törvényeihez igazodnia. Illegális abortusz: a gyilkosoknak sem osztogat az állam mondjuk „biztonságosabb” fegyvert, és a kokainfogyasztást sem monopolizálja az állam azzal a jelszóval, hogy így legalább steril, egészséges körülmények között szívhatnák fel a csíkot a kokósok, esetleg van mellettük orvos is. Ez nem mederbe terelné a kokózást, hanem azt az érzetet kelthetné, hogy hejj, nem is rossz dolog, ráadásul az állam a saját pénzén vigyáz rám, amikor felszippantom a z anyagot. Az abortusznak is illegálisnak kellene lennie, végrehajtóira pedig le kellene csapnia az igazságszolgáltatásnak.
Az abortusz, mint írtam, sosem egy ember felelőssége, és még az sem biztos, hogy a legnagyobb felelősség a nőé. Természetesen nem hiszem, hogy az abortuszon átesett nőre kellene lesújtania a törvénynek, és megbélyegezni sem szeretném őt. Akire ilyenkor le kellene sújtania a törvénynek, az az abortuszt elvégző orvos (vagy más személy), másrészt a további bűnrészesek, mindenekelőtt valószínűleg a gyermek apja, illetve más ismerősök, rokonok. Az sem biztos, hogy a kirótt büntetésnek feltétlenül börtönnek kellene lennie. Függetlenül a büntethetőségtől illetve a büntetés mibenlététől, messzemenően hangsúlyozzuk még egyszer az apa felelősségét (illetve felelőtlenségét). Nem lévén sem orvos, sem jogász, sem pszichológus, hogy pontosan kit kéne és milyen esetben büntetni az abortuszért, nem érzem feladatomnak meghatározni, de a bűnrészesség fogalma itt is teljes mértékben használható megítélésem szerint.
Az abortuszon átesett nőnek pedig minden testi-lelki segítséget meg kell adni felépüléséhez: pszichológiai, pszichiáteri segítség, családterápia, stb., továbbá, ha kívánja, lehetővé kell számára tenni, hogy (ha lehetséges), eltemethesse gyermekét (ez jelenleg az elvetélt nők esetében sem igazán lehetséges, ami nagyban hátráltatja a magzat elvesztésének feldolgozását, az egészséges gyászt).
A lengyel abortusztörvény akkor teremt lehetőséget az abortuszra, ha veszélyben van az anya vagy a születendő gyermek egészsége, ha a terhesség bűncselekmény következménye, illetve ha az anya kiskorú. Már az hatalmas előrelépés volna, ha itthon is ezen esetekre korlátoznák az abortusz lehetőségét.
A kiskorúságot azonban országról országra máshogy határozzák meg, és korról korra is változik a jelentése. Pár évszázada például simán felnőttnek számított valaki, aki 15 éves. Valószínű, hogy aki ivarérett, az ki is tudja hordani a gyermekét, aki még ezen esetben is ember, aki ártatlan megfoganásában. Nem érv az abortusz ellen az, hogy az anya nincs teljesen szülői képességeinek birtokában, hiszen sosem tudunk felkészülni teljesen egy gyermek érkezésére, akit örökbe is lehet adni, de a kiskorú szülei is felnevelhetik. Így aztán az anya kiskorúsága sem igazán jó érv az abortusz mellett.
Az anya egészségi állapotának megőrzése érdekében elkövetett abortusz ugyancsak azt a kérdést veti fel, hogy saját jólétünk miatt kiolthatjuk-e egy védtelen és ártatlan ember életét. Az anya életének veszélyeztetettsége esetén azonban a közvetett művi abortusz (azaz amikor nem a magzat életének kioltása az elsődleges cél, hanem az anya életének megmentése) teljes mértékben vállalható (például a méhen kívüli terhesség megszüntetése, amely ez esetben indirekt abortusznak minősül - duplex effectus). Egyébként is, ha az anya élete veszélyben van, a magzat élete is veszélyben is van. (Hogy az anya egészségének és életének veszélyeztetettsége közt hol a határ, ezt nyilván az orvosok hivatottak eldönteni.)
A nácizmus nyomában?
A magzat egészségére vonatkozó megfontolások érhetőek: mindenki egészséges gyermeket szeretne, és úgy látjuk, az egészséges élet az igazi élet. A gyermek egészségének veszélyeztetettsége majdnem ugyanaz, mint amikor valakit a várható rossz életkilátásai miatt abortálnak. Csak utóbbi a külső körülményekre, előbbi a „belső” állapotra hivatkozik. Az magzat „veleszületett” betegségére való hivatkozás tényleg lehet önzetlen gondolat. Azonban ez kvázi nácizmus, azaz nem fogadja el a nem „ária”, nem tökéletes, nem egészséges életet. Az egészségében károsodott magzat abortálása az eugenika, a fajnemesítés nyomdokain halad. Semmiféle nyomorúság nem szünteti meg az emberi élet értékét, még akkor sem, ha az a magzat várhatóan súlyos testi vagy szellemi károsodással jön a világra. Az ilyen indokokkal való érvelés a nácizmusban mutatta meg logikus végkövetkezményeit.
Zsigerből nácizmusellenes korunk és társadalmunk tulajdonképp náci érvekkel utasítja el a nem tökéletesnek vélt magzat életét. Mintha csak akkor lehetne teljes életet élni, ha makkegészségesek vagyunk és nagy jólét vesz körül minket. Ráadásul nem garantálja semmi, hogy későbbi élete folyamán nem éri olyan baleset vagy betegség az embert, ami alapján magzat korában abortálták volna. Vajon a különböző fogyatékkal élő embertársaink jogait és életminőségét nagyon helyesen igen fontosnak tartó társadalom és véleményformáló körök miért nem tartják mindezt ugyanilyen fontosnak a magzati korban is?
Andrea Bocelli, a híres vak énekes egyszer készített egy videót az abortusz ellen, amint elmeséli, hogy az orvos azt ajánlotta édesanyjának, vetesse el gyermekét, mert nagy valószínűséggel fogyatékkal születik majd. A felvételen az énekes megköszöni édesanyjának, hogy jól döntött:
Erőszak
Talán a legneuralgikusabb pont az erőszak következtében fellépő terhesség kérdése. Aki ilyen esetben sem pártolja az abortuszt, azt lelketlenséggel, szívtelenséggel, az együttérzés hiányával vádolják meg. Azonban ahogy a korábban idézett libertárius Edward Feser is felhívja rá a figyelmet: a gyermek ekkor sem tehet arról, hogy milyen körülmények közt fogant meg, ő teljességgel ártatlan az erőszaktételben. Nem biztos, hogy nyerő rajta megbosszulni az elkövető tettét. Teljes mértékben értem, hogy ilyenkor egyáltalán nem könnyű elfogadni egy gyermeket, hiszen az olyan valakitől származik és arra emlékeztet, aki valószínűleg életre szóló traumát okozott nekünk, a terhesség nem szeretetkapcsolat következménye.
Azonban a gyermek legalább ennyire az anya gyermeke is – sőt, mivel egy gyermek általában sokkal inkább kötődik az anyjához, mint az apjához, sokkal intimebb vele a kapcsolata, ezért a magzat talán inkább tartozik az anyához, mint az erőszaktevőhöz. Természetesen minden orvosi, pszichológiai és anyagi segítséget meg kell adni az áldozatnak, az erőszaktevőnek pedig az a minimum, hogy eltartási kötelezettsége van (mint amúgy mindenkinek, akire rábizonyítják, hogy egy gyermek tőle származik), vagy ahogy Feser javasolja, az ilyen bűnelkövetőknek egy, az áldozataikat segítő közös alapot kellene finanszírozniuk életük végéig, ez a legminimumabb minimum a büntetésükben.
Mindemellett meg kell említenünk azt is, hogy az abortusz is fenyegeti az anya testi-lelki épségét, egészségét. Könnyen vezethet terméketlenséghez, és szinte biztos, hogy egész életre szóló traumát okoz. Azok pedig, akik szerint a kiskorúak esetében azért kell engedélyezni a művi terhességmegszakítást (micsoda eufemizmus), mert a terhesség az egészségüket fenyegeti, nem gondolnak bele, hogy az abortusz is legalább ugyanolyan mértékben fenyegeti az egészségüket, hacsak nem jobban. Miért bízzunk jobban egy durva mesterséges beavatkozásban, mint a természetes biológiában?
A Mandiner nemrég írt egy blogról, aminek egy bejegyzése hat magzatot mentett meg az abortusztól. Az abortuszon gondolkodó nők, akik kétségbeesetten kerestek támaszt és vigaszt, mind krízisben voltak, mégis a gyermekük mellett döntöttek. Egyikük egyik utolsó kommentje is azt igazolta, hogy az abortusz a nagyobbik rossz:
Sziasztok!
Szerintem ne döntsön senki sem az abortusz mellett.Nekem is el kellett döntenem hogy abortusz vagy a gyerekeim felnevelése, de én szerencsére mellettük döntöttem,10 hónapos iker fiaim vannak,de a mai napig áldom Istent, hogy akkor a végzetes nap előtt ráleltem erre az oldalra, mert segítettek jó döntést hozni. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm!
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
