Tépett darabokból kirakott főpapi portré – az 1970-es évek végén külföldi könyvcsomag érkezett az egyik egyházi kiadóhoz, amelyben több tucat, az egykori hercegprímást , Mindszenty Józsefet ábrázoló kép is rejtőzött. A kisméretű portrék rövid időn belül vezetői utasításra széttépve a szemetesbe kerültek, ám az egyik munkatárs néhány megrongált darabot titokban megmentett, és a szétszaggatott részeket lapra ragasztva újra összeillesztette. A bíboros tépések mentén összeálló arcképe így ismét egységet formázott, és illegális keretek között néhány család otthoni Bibliájában kapott helyet.
Grósz András írása
Ez a szimbolikus jelentőséget hordozó és a kommunista diktatúra mindennapjaira olyannyira jellemző epizód ötlött fel bennem Koltay Gábor legújabb dokumentumfilmje kapcsán, amelynek középpontjában Mindszenty József egykori esztergomi érsek személye és életútja áll. Az alkotás döntően a kronologikus sorrendet követve, gazdag archív film- és képanyagot felhasználva, valamint az alkotók által időt, utazást, pénzt és üzemanyagot nem kímélve mutatja be azokat a helyszíneket, amelyek a bíboros életében döntő szerepet játszottak. A Mindszenty életútja szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bíró állomásokat egy, a filmben mindvégig statikusan mozgó, színpadias érzetet keltő, és egészében véve az alkotásba szinte egyáltalán nem illő szerepet játszó színész járja végig, csökkentve a mű természetességét és eredetiségét, a cselekmények menetének és az interjúalanyok megnyilatkozásainak laza egymásba fonódását.
A rendező korábbi dokumentumfilmjeivel ellentétben ebben a filmben a visszaemlékezők mellett nagyobb hangsúlyt kapnak a szakavatott történészek - különösen Horváth Attila és Kahler Frigyes –, jóllehet – tőlük függetlenül - néhány, a köztudatban is tévesen élő klisétől ez az alkotás sem tud szabadulni. A Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságát kétségbevonó félmondat (a témának inkább Ablonczy Balázsnak a volt kormányfőről szóló monográfiájában érdemes utána olvasni) mellett szóba kerül Prohászka Ottokár püspök budapesti szobrának ledöntése is, némileg téves megvilágításban. Bár Károlyi Mihály valóban erőteljesen szorgalmazta az alkotás palotája előli eltávolítását és a szobordöntési akcióban részt vett Faludy György is, de részükről az eredeti szándék nem a mű széttörése, hanem a helyszínről való elszállítása volt, a szenvedélyes ellenszenv és gyűlölet elsősorban Prohászka személye és nem általában a katolicizmus ellen irányult – jóllehet 1947-ben ennek nyilvánvalóan általános felhangja is lehetett.
Hiánypótló a Szent István király felesége, Boldog Gizella ereklyéjével kapcsolatos rövid filmbeli kitérő is, bár nem teljesen érthető, hogy Mindszenty személyéhez – túl veszprémi püspökségén – ez az eset mennyiben kapcsolódik, talán érdemes lett volna a témának inkább egy külön kisfilmet szentelni. Hasonlóan teljességgel oda nem illő Kádár János utolsó hónapjainak rövid bemutatása. Ezek a rövid intermezzók is részei a filmben gyakorta előforduló „csapongásoknak”, amelyek nem elsősorban Mindszentyre fókuszálnak, hanem olyan önigazolásnak tűnő, politikai jellegű kiszólásokat is jelentenek, amelyeket a rendező kíván eljuttatni a film nézői felé. Mindez növeli az érzést, hogy az alkotás elsősorban szűk körhöz és meghatározott oldalhoz szól, ahelyett, hogy a bíborost nem ismerők vagy az őt bizalmatlanul szemlélők számára is megpróbálná bemutatni, közérthetővé tenni az egykori hercegprímás munkásságát és törekvéseit. Jellemző, hogy a bíboros által 1945 után képviselt irányvonal mellett megjelenő Barankovics-féle elképzeléseket a filmben Semjén Zsolt interpretálja, akit oda nem illő módon miniszterelnök-helyettesként jelölnek meg, jóllehet – ha már a szerepeltetése mellett döntött a rendező – szerencsésebb lett volna őt szociológus-teológusként megszólaltatni.
A dokumentumfilm egyik legnagyobb érdeme, hogy olyan helyszíneket (Szabadság téri amerikai nagykövetség, bécsi Pázmáneum) is bemutat, valamint olyan, a bíboroshoz kapcsolódó történeteket (1948-as celldömölki eset, háromszori letartóztatásának körülményei) tár a nyilvánosság elé, amelyek eddig jobbára ismeretlenek voltak a hazai nagyközönség előtt, közelebb hozva így a film nézőihez a bíboros személyiségét. A dokumentumfilm ugyanakkor elsősorban érezhetően nem Mindszenty József személyiségének sokoldalú bemutatását tartja szem előtt, hanem szinte csak a kritikátlan tisztelet hangján szól az egykori esztergomi érsekről, s ez erősítheti azt a vélekedést, hogy a film mindenekelőtt a bíboros szentté avatási eljáráshoz ad újabb adalékot, s nem a valóban hősies lelkületű főpap árnyalt bemutatására törekszik.
Ezt támasztják alá a filmben szereplő katolikus püspökök egy részének, így kései utódának és az ügy egyik posztulátorának markáns és világos megnyilatkozásai is. Az általuk adott információk számos új elemmel gazdagítják a Mindszenty-életutat, és megszólalásaik a volt érsek iránti tisztelet megnyilvánulásait is kézzelfoghatóbbá, közérthetőbbé teszik. Részben a szentté avatás ügyéhez kapcsolódik az is, hogy a film számba veszi – egyébiránt hiánypótló módon - az országban található Mindszenty-emlékhelyeket, a bíborosról a rendszerváltozás után készült alkotásokat.
A Mindszenty Józseffel kapcsolatos tények, új életrajzi elemek, történetek filmbeli hatását jelentősen lerontja a túlzott dagályosság, teatralitás, a giccses ábrázolásmód. (Ezt nem kis részben a néma szerepet játszó, egyfajta oknyomozó riporteri szerepkört alakító színész jelenléte is kelti.) Néhány rendezői megoldás – pl. az újratemetésen Sinkovits Imre által elszavalt Szózat bejátszása – ugyanakkor emeli az abban a pillanatban helyénvaló ünnepélyességet.
A dokumentumfilm igazán megkapó és mély mondanivalót hordozó percei a kortársakkal – egykori kispapokkal, hívőkkel – készített beszélgetések bejátszásai, amikor elemi erővel nyilatkozik meg az egykori hercegprímás emberi nagysága, ennek átélését a kameraállások is lehetővé teszik. A film egyik megrázó jelenete Kerényi Lajos atya vallomása, akinek karjai között könyörgött bűnbánatért a Mindszenty-per vérbírója.
Összességében a dokumentumfilm számos új elemmel, adott esetekben illő érzelmi töltettel gazdagítja a Mindszenty-képet és korrekten foglalja össze mindazokat az életrajzi adatokat, amelyeket sok esetben csak elnagyolva ismerhettünk meg, mindezt úgy, hogy betekintést nyerhetünk az utolsó hercegprímás személyiségébe is. Ugyanakkor a film érezhetően szűk körhöz szól, nem késztet vitára, nem törekszik a bíboros közéleti szerepének kritikájára, a történészszakmán vagy a katolikus egyházon belüli Mindszentyvel kapcsolatos álláspontok ütköztetésére, megvitatására, jóllehet épp azért is lett volna ez fontos, hogy a napjainkban a témával kapcsolatban megjelent féltudományos és koncepciózus munkák szakmai oldalról komoly kritikát nyerjenek. A film így sok esetben megmarad a saját sorsunkon búslakodó, a magyarságot kizárólag az áldozat szerepével azonosító alkotás szintjén, holott épp Mindszenty bíboros életútja és küldetéstudata az, amely élő cáfolata a szenvedés túlzott dramatizálásának és a mártírszerepbe való bezárkózásnak.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
