Az elmúlt hónapok gazdaságpolitikai rákenrollját követően mostanra nagyjából kikristályosodni látszanak a kormány közeli jövőre vonatkozó gazdaságpolitikai elképzelései. Így, hogy végre van mit, itt az ideje egy gyorsértékelésnek.
„Útonállás” és eladósodás révén…
Először is: az egyes ágazatokra kivetett, a profitjuk mintegy felét kitevő extra adó nem más, mint közönséges útonállás – túlzottan azonban nem lepődhettünk meg: egyfajta betyár-romantika mindig is jellemző volt kormánypártunkra. Az, hogy az állam az egyik pillanatról a másikra, gyakorlatilag korlátlan arányban, és ami még fontosabb, különösebb indoklás nélkül elveheti a pénzét bárkinek, még akkor is rendkívül rossz és erkölcsileg is elítélendő üzenet, ha egyébként könnyen lehet, hogy nem fog túlzottan nagy problémát okozni.
Arra ugyanis láthatóan ügyeltek, hogy olyan ágazatokat vegyenek célba, amelyek rövid távon nemigen tudnak védekezni. Miközben a kormányfő kijelentette, hogy most azoktól vesznek el, akiknek van, még csak véletlenül sem az éppen magára találó autóipar profitjaira vetett szemet – mi több, jó szándéka jeléül nekik még egy újabb nyilvánvaló adózási kiskapuval is kedveskedett.
A célkeresztben található ágazatok közös jellemzője ezzel szemben, hogy jellemzően nem exportálható szolgáltatásokat nyújtanak a hazai piacon. A kivonulás számukra egyet jelentene egy még így is számottevő profitot termelő piac feladásával, ami ellenkezne az alapvető racionalitással. Próbálkozhat esetleg az adó fogyasztókra való részleges áthárításával, de a gyenge kereslet mellett az energiaszektor esetében az állami szabályozás, a kiskereskedelem esetében pedig a kisebb mértékben megadóztatott kisvállalkozások versenye jelentheti fontos korlátját az áremeléseknek. Hosszabb távon a fejlesztések elmaradása vagy a verseny torzítása révén ezekben a szektorokban is okozhat – kevésbé nyilvánvaló – károkat, a kormány azonban (egyelőre) hangsúlyozza, hogy csak átmeneti jelleggel szeretné bevezetni ezeket az intézkedéseket.
Ugyancsak romboló hatású, de a fentivel szemben mégsem teljesen védhetetlen lépés a magánnyugdíjpénztárakba való befizetések leállítása. Nyilvánvaló, hogy itt (nem is túlzottan) burkolt hitelfelvételről van szó. A többletbefizetésekért - talán nem teljesen megalapozatlan reményeim szerint immár egy egyéni számlás rendszer keretei közt - a jövőben több állami nyugdíjat is kell fizetni, amire az illetékes miniszter már ígéretet is tett. A magánnyugdíjpénztári rendszer talán legfontosabb előnye éppen abban rejlik, ha képes kikényszeríteni az állam - részben elrejtett - adósságának csökkentését. Emellett azonban számos negatív tulajdonsággal is rendelkezik. A rendszerben meglévő, ámde rejtett és puha adósságot látható és nehezebben megújítható, illetve újratárgyalható adóssággá alakítja, ezáltal növelve az ország sérülékenységét és a hiteleink után fizetendő kockázati prémiumot is. Tőkét pedig a gazdaságba valójában csakis akkor juttat (illetve egy másik közkeletű tévedéssel szemben az ország külföldi befektetéseit is csak akkor növeli) egyértelműen, ha az átállást nem hitelből, hanem a kiadásai csökkentésével finanszírozza az állam; ráadásul ezt a tőkét a befektetéshez nem értő, így jól lehúzható tulajdonosok kezében koncentrálja, és aránylag kevés eszközbe engedi csak befektetni.
A valós (de jelentős részben rejtett) adósság fokozatos csökkentésére vonatkozó konszenzus felrúgása komoly veszélyeket rejt magában. Ha viszont mindenáron el akarunk adósodni, pénztári befizetések (egyelőre „rendkívüli”) leállítása sok szempontból még mindig kedvezőbb annál, mintha ugyanezeket a hiteleket államkötvények formájában vettük volna fel. Az adósság kordában tartására pedig léteznek más, nem kevésbé hatékony - bár ugyanígy felülírható - eszközök is. Ilyenek például az államadósságra vagy a deficitre vonatkozó, alkotmányban vagy kétharmados törvényekben rögzített szabályok.
Mindenki kívülről fújja persze azt is, hogy a nagyellátórendszerekreformja vagy a kamurokikkirúgása nemmegyegyiknaprólamásikra. Lényegesen meggyőzőbb lenne ugyanakkor, ha a kormány az einstandolásokkal egy időben képes lenne előállni bizonyos, néhány százalékos fűnyíró-elven történő leépítésnél átgondoltabb elképzelésekkel is, hogy hogyan is szeretné ezeket a rendszereket hosszabb távon lényegesen hatékonyabban működtetni. Eleddig legfeljebb az államigazgatás terén hallhattunk kósza és egyelőre kidolgozatlan ötletekről…
Ha ezek a folyamatok most nem kezdődnek el, vagy szép lassan elvéreznek a lobbiharcok és a politikai gyávaság útvesztőiben, az jelentősen növeli a veszélyét annak, hogy a most „ideiglenes jelleggel” bevezetett intézkedések még nagyon sokáig velünk maradnak. A kormányzatra a legritkább esetben jellemző, hogy a Nép kérései közepette, szívesen lemondana néhány százmilliárd bevételről, amihez ráadásul különösebb népszerűségvesztés nélkül hozzájuthat.
…átcsoportosítás a hazai tőkeképződés segítése és a demográfiai helyzet javítása érdekében
A fentiek mellett nem feledkezhetünk meg azonban a kiadásoldali intézkedésekről sem, hiszen a kitörési pontokat a kormány reményei szerint ezek jelenthetik. A kormányzat az EU-s források új Széchenyi Tervnek keresztelt átcsoportosítása után az egykulcsos adó bevezetésével ismét jelét adta annak, hogy kiket is tekint törzsszavazóinak hogyan is képzeli el a gazdaság felvirágoztatását.
A jövőre és az azt követő években intézkedések több százmilliárd forintos nagyságrendben csoportosítanak át jövedelmet a jobb módú, befektetni és vállalkozni képes felső középréteg javára, a vállalati adók csökkentésével pedig csökkentik az adókerülésre való hajlandóságot. Az átrendeződés jelentős mértékben segítheti a hazai tőkeképződést, ami főleg a kisebb külföldi forrásokhoz nehezebben hozzájutó kis- és középvállalkozások számára lehet fontos.
A probléma, amire ezekkel a lépésekkel választ próbálnak adni, valós, és régóta sarokköve a kormánypárt gazdaságfilozófiájának. A magyar gazdaság egyik szembetűnő tulajdonsága a duális szerkezete. A hazai tulajdonú kis- és a külföldi nagyvállalatok közti eltérés termelékenységben, felszereltségben még a régióban is kiemelkedőnek számít. A kkv-szektor fejlődése ráadásul a foglalkoztatottság szempontjából kiemelten fontos, hiszen ezek a vállalatok jellemzően a munkaintenzívebb iparágakba tartoznak.
Míg az elmaradottság okát sokan a hozzáértés hiányában látják, a jobboldal holdudvarába tartozó közgazdászok - némileg összhangban a vállalkozói lobbiszervezetekkel - inkább a rossz tőkeellátottságot, illetve a magas adókat szokták hangsúlyozni. Utóbbiak nem egyszerűen a versenyképességet csökkentik; további gátja a teljesítménynek, hogy a vállalatok a hatékonyság növelése helyett a kiskapuk keresésében látják a meggazdagodás útját, míg a lebukás nagyobb kockázata kevésbé teszi őket érdekeltté a növekedésben. Kérdés, a fenti magyarázat mennyiben kielégítő, és ha az, a valóban rossz ösztönzők megtörése mennyi idő alatt vezethet eredményre. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kormány gazdaságpolitikájának sikere első sorban a hazai vállalkozói réteg valódi képességein, hozzáértésén múlik.
Régi eleme a Fidesz politikájának a (lehetőleg jobb módú) családok, a gyermekvállalás kiemelt támogatása is. A megszellőztetett adókedvezmény mértéke arra utal, hogy a kormányzat ezen a téren sem híve a finomhangolásnak. A már-már elkeseredett lépés magyarázata lehet, hogy ha ezen a téren jelentőős sikereket szeretnének elérni, valóban gyors beavatkozásra van szükség: a Ratkó-unokák generációja már kifelé tart a jellemző gyermekvállalási korból, utánuk pedig csak jóval kevesebben maradnak, akik megfordíthatják a folyamatokat.
Ugyancsak régi és nem csupán a magyar közéletben, de a nemzetközi szakirodalomban is vissza-visszatérő vita, hogy az anyagi ösztönzők mennyire és milyen időtávon hatnak a termékenységre – különösen a jobb módú családok esetében. Ha ez a politika néhány év alatt látványos sikereket tud elérni, az többet ér holmi magánnyugdíjrendszernél. Annyi azonban bizonyosan elmondható, hogy az elkövetkezendő időszak érdekes tesztje lesz a magyar jobboldal évtizedes gazdaságfilozófiai mítoszainak.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
