A nemzet fogalma a francia forradalom során született: a forradalmárok rájöttek, hogy bár a szabadság is nagyon lelkesítő tud lenni, de a haza szavára még könnyebb katonákat toborozni. A nacionalizmus baloldali, plebejus, demokratikus ideológiaként született. Az arisztokratikus konzervativizmus számára hosszú ideig elfogadhatatlan volt, hogy az állam legitimitását ne felülről (Isten), hanem alulról (nép) származtassa. A konzervativizmus a természetes közösségeket, a társadalmi rétegzettséget támogatta. Egy feudális állam, ahol mindenkinek megvan a pozíciója szerinti joga, kötelessége és – ami a legfontosabb – védettsége egészen mást jelent – a természetessége és organikussága okán –, mint a demokratikus nemzetállam, ahol mindenki – ha akarja, ha nem; ha igaz, ha nem – mindenkivel egyenlő, és éppen ezért a jogok és kötelességek immár nem konkrét élethelyzeteket fejeznek ki, hanem absztrakt jogosultságokat.
Techet Péter írása
A demokratikus nemzetállam tipikusan Franciaországban alakult ki: itt mindenki francia, aki az ország állampolgára. Első ránézésre nagyon szép, toleráns, befogadó elmélet ez, mert nincs tekintettel sem anyanyelvre, sem származásra, sem vallásra, sem kultúrára – mindenkinek megadja a jogot, hogy francia lehessen. Ám e szép, toleráns és befogadó elmélettel van egy kis probléma – mégpedig éppen az, ami az előnye lenne: hogy nincs tekintettel sem anyanyelvre, sem származásra, sem vallásra, sem kultúrára. Franciaországban nem csak jog, de kötelesség is franciának lenni. Otthon beszélhetsz bretonul, imádkozhatsz Allahhoz, hordhatsz kippát, éltetheted a királyságot – de mihelyt kilépsz az ajtón, franciának kell lenned. A köztereken mindenki francia. Csak hát minden idealizmussal egy idő után birokra kelnek a tények. Elég felszállni a párizsi metróra, hogy megtapasztaljuk, mennyire francia is itt mindenki!
Persze kelet-európaiként egészen más nemzetfogalmunk van. Nálunk nem jöttek létre időben – bár a történelemben semminek sincs szükségszerű ideje – nemzetállamok: országok, amelyekben egyetlen szuverenitás alá egyesített népek szerveződtek volna nemzetekké. Kelet-Európában vagy egy nép és sok uralkodó (széttagolt „Németország”), vagy sok nép és egy uralkodó (Habsburg Birodalom, Orosz Birodalom, Oszmán Birodalom, stb.) volt. Itt a nemzet fogalma irodalmi kategória maradt. Nem véletlen, hogy tőlünk nyugatabbra a nemzet fogalma jogi munkákban, elméletekben lett megalapozva – itt, Kelet-Európában a versekre hárult ez a feladat.
Kelet-Európában a kvázi-feudális sokszínűség okán megmaradt az a multikulturalizmus, amellyel a nyugati merev nemzetállamok – főleg a franciák – most próbálnak csak meg, egyelőre felettébb sikertelenül, ösmerkedni. Egy bécsi, egy kassai, egy pesti, egy temesvári, egy krakkói, egy lembergi polgár számára nem meglepő, hogy eltérő nyelveket beszélnek, eltérő isteneket imádnak, eltérő étkeket fogyasztanak, eltérő táncokat járnak a környezetében. Franciaországban meg se kérdezik a népszámláláson, hogy mi a nemzetiséged. Úgyis tudják. Ezzel szemben Kelet-Európában egy ember önmagában több identitást is szabadon egyesíthetett. Carl Techet írja le a Das ewige Österreich c. szatírájában Schneider hivatalnok esetét, aki nagyban vakargatta a fejét, amikor a nemzetiségére kérdeztek rá. „Otthon lengyelül beszélt, na meg persze egy kicsit németül; az ismerősökkel, rokonokkal és a hivatalban mindkét nyelvet meg a románt és a rutént használta.” (Carl Techet: Das ewige Österreich. In uő: Das tote Österreich. Leipzig, 1922, 13sk.)
Az első világháború után azonban erre a színes és – mikor még mindenki a modernségben tobzódott – már posztmodern térségre erőltették a nemzetállamiság szigorú doktrínáját. Egy állam, egy nép, egy nemzet. Egy nemzet, egy nyelv, egy kultúra. Csomagolhattak is a kisebbségek ide-oda. És mára Prágában nem hallani német szót – csak ha átruccannak a turisták –, a Tabánban már semmi sem emlékeztet a szerbekre, vagy Tarnopolban a zsidókra. Homogén nemzetállamok jöttek létre. Ahol mégsem, ott legföljebb elfödte az ideológia a valóságot. Szlovákiai magyarok, erdélyi magyarok, koszovói albánok, kárpátaljai rutének, isztriai olaszok, trieszti szlovének mesélhetnének erről sokat.
Ma, amikorra ismét érték lett a multikulturalizmus, a többnyelvűség, a vallási tolerancia, Kelet-Európában sikerült többé-kevésbé homogén nemzetállamokat létrehozni. Magyarország sem volt ebben rest. Mert azért nálunk is eltűnt vagy kétszázezer szlovák és ugyanennyi német. A zsidók (khm) eltűnéséről nem is beszélve. A holokauszt a modernség homogenitás-mániájának egyik szörnyű, de sokban várható következménye volt. A fajelméletek sem a feudalizmus, a premodern Európa, hanem az igen-igen fölvilágosult, technicizált, szcientista Európa gondolatai voltak.
Mára Magyarország a magyaroké lett. Kellett ehhez Trianon, asszimiláció, Auschwitz és kitelepítés, de sikerült. Örülhet a Jobbik.
Vannak azonban még országok, ahol nem ilyen tiszta a képlet. Például Szlovákia, ahol tízszázaléknyi magyar él. De hát a jobbikos logika szerint Szlovákia is a
szlovákoké. Ahogy a szélsőjobboldal itthon őrjöng, ha valaki izraeli állampolgárságot szerez, gondolom, a jobbikosok most jól megértik Slotáékat, amikor ők hadoválnak nemzetbiztonsági veszélyről a kinti magyarok kettős állampolgársága kapcsán. Nationalisten aller Länder,
versteht Euch!
Kelet-Európában nem vált be a fölvilágosodás nacionalizmusa, a homogén nemzetállamiság. Lassan Franciaország is kezd erre rájönni, és már helyi dialektusban vannak kirakva Nizza utcáin a táblák, és Elzászban újra szabad németnek lenni. Kelet-Európa is végre beláthatná: kár volt. Kár erőlködni egy bukott eszméért. Itt nincsenek tradíciói sem a szuverenista, sem az etnicista nemzetállamiságnak. Sem a francia jogi, sem a német homogén nemzetállam itt nem történelem, nem valóság – és jelen se legyen.
A kettős állampolgárság üzenete nem az, hogy leváltjuk a politikai nemzetállamiságot az etnonacionalizmusra. A kettős állampolgárság nem végső megoldás, csak kényszermegoldás – mindaddig, míg Szlovákia, Románia, Szerbia, Ukrajna, Horvátország nem ismeri el egyik legfontosabb értékét, szexepiljét, azaz multietnikus történelmét, multikulturális jelenét, színességét. Leegyszerűsítve: amíg egy fölvidéki magyarnak nincs annyi joga, mint egy finnországi svédnek, igenis így kell eljárni. Mert a kettős állampolgárság nem arról szól, hogy a magyar birodalom kiterjeszti magát más nemzetállamokra – amelyek aztán kénytelenek megint Párizsig szaladni a segélykiáltásukkal. Nem! A kettős állampolgárság felhívás keringőre. Jelzés arra, hogy többes identitású emberek élnek ebben a térségben.
A kettős állampolgárság megkönnyítésének híre elföd azonban egy másik hírt: a kisebbségek parlamenti képviseletének biztosítását. Majd húszéves alkotmányos mulasztását – jobb később, mint soha – pótolja evvel majdan a magyar Országgyűlés. A két intézkedésnek közös az üzenete: hogy Magyarország elismeri, szereti, kedveli, támogatja Kelet-Európa színességét.
Kelet-Európa mindig is az identitások egymásba kavarodó érdekes complexio oppositoriuma volt.
Ha ennek fölismeréséhez kettős állampolgárság kell, ám legyen. De ugyanilyen fontos tett a kisebbségek képviseletének biztosítása (újfent bizonyítva, hogy a jobboldal nem pofázik, hanem
cselekszik) és – Kiss Gy. Csaba egy régi ötletét ismét elővéve – a kelet-európai nyelvek, kultúrák, irodalmak, történelmek oktatása.
Csak az ismeretlentől fél az ember. Vagyunk mi, kelet-európaiak olyan közel egymáshoz, hogy ne kelljen félnünk egymástól.
