Cameron’s and Clegg’s very British revolution - állt a The Times címlapján. Úgy látszik, míg Magyarországon azzal vittek végbe egy demokratikus forradalmat a választók, hogy a mandátumok kétharmadával ruháztak fel egy pártszövetséget, addig Nagy- Britanniában azzal forradalmasították a politikát, hogy nem adtak egy pártnak sem abszolút többséget.
Ungár Péter írása
Május 6-án választás volt Nagy-Britanniában, aminek eredményeként megbukott a 13 éve kormányzó Munkáspárt, és létrejött az elmúlt 65 év első koalíciós kormánya. Ebben a választásban a kampány szempontjából a legfontosabb újítás az volt, hogy most először rendeztek amerikai típusú tévévitát, melyen a két váltópárt miniszterelnök-jelöltje, a konzervatív David Cameron és a munkáspárti Gordon Brown, valamint az örök harmadik liberálisok jelöltje, Nick Clegg vettek részt.
Egészen a tévévitáig a kampány úgy zajlott, ahogy az elmúlt 65 évben mindig: az ellenzéki párt (jelen esetben a toryk) szépen felsorolta, hogy a kormánypárt milyen hibákat vétett. Azokból pedig idén is volt épp elég, hiszen a font meggyengült, és az angol gazdaság is igencsak szerény teljesítményt nyújtott. 2009-ben a költségvetési hiány 11,4% volt, az egészségügyi és a közoktatási rendszer egyaránt fenntarthatatlanná vált. Így a tory szokásoknak megfelelően Cameron elmondta, hogy a szociális kiadásokat csökkenteni kell, valamint, hogy szélesíteni kell az adózók körét, illetve, hogy korlátozni kell a bevándorlást stb. Gordon Brown pedig azzal érvelt, hogy ha a kiadásokat csökkentik, akkor lecsökken a belső fogyasztás (a külső pedig bizonytalan), illetve azzal, hogy nincs hová szélesíteni az adózók körét, mert az a teljesítmény rovására menne. A bevándorlási kvóta bevezetését pedig arra hivatkozva vetette el, hogy a brit államigazgatás működésképtelen: mintegy 30 ezer bevándorlónak egyszerűen nyomát vesztette, nyilvántartásuk és ellenőrzésük egyszerűen megoldhatatlan.
Évekig úgy tűnt, hogy Cameron biztosan leváltja Brownt, vagyis a politikai váltógazdaság továbbra is működik majd. Ekkor jöttek a tévéviták. Már a stúdió berendezése is változást jelzett. Azt a rendhagyó üzenetet közvetítette ugyanis a három párt színének (kék – Tory, vörös – Munkáspárt, arany – LibDem) egymás mellett, egyenlő nagyságban való megjelenítése, valamint a három jelölt egymás mellé állítása, hogy három egyformán esélyes pártra lehet szavazni.
A vitán a két váltópárt vezére megszokott formáját hozta, különböző kérdésekben támadták egymást. Nick Clegg viszont nem foglalkozott a másik két jelölttel, ezzel is erősítve saját üzenetét, miszerint azok számára, akik megelégelték az elmúlt évek politikáját, van más választás. Nem kell a két régi korrupt párt közül választaniuk, hiszen itt a régi-új erő, a liberálisok, akik megújíthatják a megmerevedett brit politikai életet. Clegg friss szempontokat hozott be a legkülönbözőbb témákban. Természetesen beszélt a bevándorlásról is, de ami a legfontosabb: elmondta, hogy a két másik párt korrupt, a költségtérítés rendszere tarthatatlan, a jelenlegi parlamenti képviselők leválthatatlanok, és hogy Westminsternek reformra van szüksége. A média ezeket a szlogeneket rögtön átvette, és ezzel kezdetét vette a Cleggmánia. 5 nap alatt 10%-kal emelkedett a libdemek népszerűsége, és ezzel a toryk után a második helyre kerültek.
Ezután következett a második vita, ahol lényegében ugyanaz ismétlődött meg, mint az elsőben, azzal a különbséggel, hogy ezúttal Cameron és Brown is elkezdte Clegget támadni. Ezáltal persze a közönség számára rögtön ő vált rokonszenvessé, sőt az a látszat keletkezett, hogy a két nehézsúlyú jelölt veszélyesnek érzi őt, ami tovább növelte Clegg fontosságát. Ekkorra, április közepére már 35%-ra, az első helyre mérték a libdemeket.
Jött a harmadik vita. Itt már Brown és Cameron is azt a stratégiát követte, hogy megpróbálta bebizonyítani, bár Clegg érdekes dolgokat mond, miniszterelnöknek mégis alkalmatlan. Ez sikerült is. A libdemek álláspontjaiból nem rajzolódott ki egy koherens világkép, sokszor felelőtlen dolgokat mondtak. A legnagyobb hibát Clegg akkor követte el, amikor az fejtegette, hogy nincs szükség a Trident-rakétabázisokban lévő brit nukleáris fegyverek fenntartására, jobb lenne a költségtakarékossági szempontokat előnyben részesítve a rakétákat inkább megsemmisíteni, mintsem felújítani. Ez a brit választópolgároknak nem tetszett, hiszen a szemükben az Egyesült Királyság még mindig nagyhatalom, márpedig a nagyhatalmi státusz megőrzésének záloga a nukleáris arzenál.
A gazdasági helyzet elemzésében is sok volt a homály, Clegg külpolitikai elképzeléseiben pedig az amerikaellenesség dominált. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a liberális demokraták zavaros szociálliberális nézeteket vallanak. Súlyosbító tényező volt, hogy a párt társadalmi beágyazottsága továbbra is igen gyenge maradt - nem úgy, mint a Munkáspárté. A libdemek a harmadik vita után visszazuhantak 25%-ra, Brown pedig a vitákban való szereplése hatására visszavette a második helyet. Ennek ellenére mindenki biztosra vette, hogy a libdemek a választáson végül mégis jól fognak szerepelni.
Elsősorban az értelmiség reménykedett abban, hogy a whigek utódai újra a politika meghatározó szereplőivé válnak, és hogy végét érhet a munkásmozgalom oly hosszú idő óta tartó dominanciája. Abban is reménykedtek, hogy a liberálisok megváltoztathatják végre a brit választási rendszert, ami szerintük végső soron „választott diktatúrához” vezet, továbbá, hogy végre valaki felrúgja a régi, hagyományos háttéralkukat, „üzleteket”. Vagyis: megújítja a brit demokráciát. Egyfajta elitváltást vizionáltak. Annak az Oxbridge-ben, Fettes-ben, Etonban végzett felsőosztálybeli elitnek a végét szerették volna látni, akik az országot már időtlen idők óta vezetik. Vagyis a libdemektől egyfajta „forradalmi” változást vártak a brit politikában.
Aztán jöttek a választási eredmények, és minden történt, csak éppen forradalom nem. A Munkáspárt tulajdonképpen jól szerepelt: 7%-kal csökkent a szavazóinak száma, ami 13 év kormányzás után nem olyan rossz eredmény. Persze, a továbbkormányzás lehetősége odalett. A Konzervatív Párt nyert ugyan, de nem nagyon: mindössze 4%-kal kapott több szavazatot, mint 5 évvel korábban. A libdemek pedig végül egy „forradalmi" 1 százalékkal növelték szavazatarányukat. Brown tudomásul vette, hogy leváltották, Cameron pedig úgy döntött, inkább koalícióra lép, és nem vállalkozik kisebbségi kormányzásra. A mostani gazdasági válságban igencsak kockázatos lenne öt év politikai instabilitás - érvelt. Clegg meg örült, hogy végre ő és pártja is kormányzati szerephez juthat.
Cameron’s and Clegg’s very British revolution - állt a The Times címlapján. Úgy látszik, míg Magyarországon azzal vittek végbe egy demokratikus forradalmat a választók, hogy a mandátumok kétharmadával ruháztak fel egy pártszövetséget, addig Nagy- Britanniában azzal forradalmasították a politikát, hogy nem adtak egy pártnak sem abszolút többséget.
Nagy-Britanniában tehát a választások eredményeként „forradalmi” koalíciós kormány alakult. Ez az angol értelmiség szerint azért forradalmi, mert koalíciós kormány, vagyis „Nemzeti Kormány” eddig kétszer volt a huszadik században. 1931-ben a nagy gazdasági világválság során, illetve 1940-től a második világháború alatt. A forradalom - a meghatározó londoni értelmiség szerint – abban áll majd, hogy a libdemek kikényszeritik a választásái rendszer megreformálását, tulajdonképpen bevezetik az országos listát, visszahívhatóvá teszik a képviselőket, és meghatározott idejűvé teszik a parlamenti ciklust. Mindez a brit rendszerben azért szokatlan, mert a választási rendszer - az Egyesült Államokhoz hasonlóan - két pártra van kitalálva, akik egymást váltogatják. Ezek évszázadokig a toryk és whigek voltak, majd az ipari forradalom hatására cserélődtek le a whigek a Munkáspártra.
A toryk azonban 13 ellenzékben eltöltött év ellenére sem tudtak abszolút többséget szerezni. Koalícióra kényszerültek a libdemekkel, akik meg 65 év után sem tudtak kitörni a harmadik párt szerepéből. Mondhatni: ez valójában a vesztesek koalícíója. Összességében, ha megnézzük a három párt szereplését, tulajdonképpen három vesztest látunk. Vesztesek a toryk, mert nem tudnak egyedül kormányozni. A Labour, mert elvesztette a hatalmat. És a Liberális Demokraták is, mert ezúttal sem tudták elhitetni a brittekkel, hogy rájuk lehetne bízni az ország sorsát.
Így született hát meg ez az új tory–libdem koalíció, ami mindkét párt szavazóbázisának idegen (lásd például a „Nem tudok munkába menni, mert Nick Clegg hátba szúrt” Facebook-csoportot). A koalíciós megállapodás, illetve a királynő beszéde alapján úgy tűnhet, hogy a két párt ideológiája mégis összeegyeztethető - ami azért is érdekes, mert az elmúlt 13 évben a libdemek a munkáspárti kormányokat a különböző ügyekben (bevándorlás, adóemelés stb.) rendre balról támadták.
Így ez a forradalmi koalíció csakis egy valamit tud eredményezni az Egyesült Királyságban: forradalmi változatlanságot.
Holnap 16 órától kerekasztal-beszélgetés lesz Nagy-Britanniáról és a választásról a Terror Házában Ungár Péter részvételével. Minden érdeklődőt szeretettel várnak!
