Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus. 750 milliárd euró (500 az erős tagállamoktól, 250 az IMF-től). Egyelőre úgy néz ki, hogy a hétvégi tanácskozások a tüzet eloltották, az „eurozóna gyengébb tagállamait” sikerül megmenteni.
Mégis, az Európai Unió öröme nem lehet felhőtlen. A válság ugyanis arra mutatott rá: az, ahogyan az euró bevezetését és működtetését korábban elképzelték, alapjaiban hibás.
Az euró egy érdekes képződmény. Közös fizetőeszköze olyan országoknak, amelyek gazdaságilag ugyan jelentős szimbiózisban élnek, a pénz értékét megalapozó monetáris és gazdasági politikájuk viszont csak részben van összekapcsolva. A pénzügyi uniót megalapozó Maastrichti Szerződés mind a kritériumok megfogalmazásában, mind egyéb rendelkezéseiben túlságosan jó indulatúan, ha tetszik, naivan látta a fenti dilemmát. Nem számolt sem azzal a szcenárióval, hogy a kormányok, már az eurozónán belül is, elengedik a hiányt, jóléti osztogatást vezényelnek le, majd ezeket takargatják. De azzal sem, hogy bizonyos esetekben (pl. ilyen a spanyol munkanélküliség kezelése) a kritériumokhoz való ragaszkodás rossz elvárás.
A jelenlegi gazdasági kisegítésre (bailout) csak vis maior esetében kerülhet sor az eurozónán belül. Így szól a rendelkezés szabad fordításban: Ha egy tagállam veszélybe kerül, illetve azt veszély fenyegeti természeti katasztrófa, vagy rajta kívül álló, kivételes okok miatt, akkor a Tanács, a Bizottság javaslatára, bizonyos feltételek mellett, adhat uniós segítséget a tagállamnak.
A görög válságot nem katasztrófa és nem is az államon kívül álló ok okozta. Hacsak nem tekintjük az emberi természetet alapvető és állandóan fennálló, kontrollálatlan veszélyforrásnak, a tehetős államok jóindulata nélkül nehéz lett volna a fenti rendelkezésben jogalapot találni a hitelkeretre. Viszont ez a jóindulat sem a görög, vagy spanyol nemzet iránt érzett bajtársiasságon alapul. Sokkal inkább azon, hogy segíteni muszáj, hiszen anélkül ők is csak kapkodhatjuk a levegőt, az ő pénzünk is elszáll.
Az eurozónán kívüliként lehetünk kicsit balkániak is, amikor azt mondjuk: a görögök más tollával verik a csalánt. És igazából, mivel egy esetleges kilépés az eurozónából gyakorlatilag nem megvalósítható, ezt nyugodtan megtehetik a jövőben is. Ők is, a spanyolok is, az olaszok is, mi is, ha egyszer végre bevezetjük az eurót. Ez egy olyan rendszer, ahol a jó tanuló felelőssége, hogy a rossz diák ne bukjon meg. És erre ez a válságocska mutatott rá.
Az EU ebben az adott esetben jól kezelte az aktuális problémát. De ha a rendszer nem kerül átalakításra, az eurót használó tagállamoknak nem kell saját maguknak felelősséget vállalniuk a saját döntéseikért, a rendszer kijátszható és fenntarthatatlan lesz. A mostani megoldás jó tüneti kezelés az aktuális problémára, de korántsem rendezi a strukturális hibákat. Ha azok a feltételek, amelyek egy monetáris unió működtetéséhez kellenek, nem kerülnek egy kézbe, az eurózóna sikeressége csakis a tagállamok jó szándékán múlik. Az pedig önmagában kevés.
