Carl Schmitt végigélte az egész huszadik századot: vele szenvedett, döntött, s bukott el – ám e szenvedései, döntései s bukásai során olyan elméleteket alkotott, amelyek ma is (sőt, manapság éppen egyre inkább) aktualitással bírhatnak.
Akinek megadatik a sors azon kegyelme / csapása, hogy nehéz időkbe születik, ahol csak lüktet a nietzschei felszólítás, miszerint: „man kann nicht nicht wollen”, az rákényszerül, hogy normalitásaink paravánja mögé nézzen. Carl Schmitt éppen ezért mutatta ki szekuláris politikai fogalmaink teológiai gyökereit, a jog normák mögötti döntés tényszerűségét, a béke mögötti háborút, a liberalizmus mögötti totalitarizmust, a jog mögötti politikát. „Tout est politique”, énekli egy francia együttes – és megelőzően vallotta, Carl Schmitt nyomán, a kiváló Julien Freund.
Techet Péter írása
Carl Schmitt II. Vilmos idején született, és Helmut Kohl kormányzása alatt hunyt el. Kapott elég időt, elég nehézséget. Pedig már 1945-ben, az amerikai fogságban ülve megírta, hogy „jöjj, szerelmetes halál”. Ő azonban nem meghalt – hanem megfigyelőként vett részt megannyi temetésen. Eltemette a wilhelminus császárságot, eltemette Weimart, eltemette a „heiliges Deutschlandot”, eltemette a Jus Publicum Europaeumot, eltemette Európát. De eltemette lányát s második feleségét is.
„Az idős ember az emberi jogok legnagyobbikát veszti el: nem övéi ítélnek róla”, idézte gyakran Goethe mondását. Carl Schmittről ma is ítélkeznek. Vádolják őt – de közben Izrael első igazság-ügyminiszterétől a hatvannyolcasokon vagy a konzervatív katolikusokon át Slavoj Zizekig megannyian olvassák, értelmezik, használják.
Persze nem mindenki vallaná ezt be. Mert amint az életében, úgy halála után is inkább számít „Geheimtipp”-nek.
„A 96 éves Carl Schmittet – voltaképpen meglehetősen pontosan – élete második felétől egyre növekvő magány jellemezte. A magány próbára teheti a hitet, roncsolhatja, de hozzájárulhat elmélyüléséhez is. A keresztény ember egyedül, magányosan áll Teremtője előtt, s ebben a magányban olyan erő és mélység lakozik, ami semmiféle más tapasztalattal nem ér fel. A magány nem azt jelenti, hogy az ember hazátlan. Pusztán korábban nem ismert mélységeket nyit meg előtte. Megnövelheti a felfogóképességünket, az érzékelésünket. (…) A keresztény ember számára a nagypéntek nem bukás, nem vég – hanem átmenet. A megfeszített feltámadása reménységünk alapja. Húsvét vasárnapjának reggelén Carl Schmitt a halál kapuján átlépett az örökkévalóságba: oda, ahol a hitünk láthatóvá lesz, ahol kérdéseink, kutakodásaink konkrét válaszokat nyernek. Legyen hát Isten néki – amint majd egykoron nékünk is – kegyelmes bírája, ajándékozza néki éltető közelségét!” Így imádkozott a sírjánál Werner Böckenförde, a neves szociáldemokrata és Schmitt-tanítvány alkotmányjogász, Ernst-Wolfgang Böckenförde paptestvére.
Carl Schmitt – amint az Ex captivitate salusban megvallja – nem szégyellt imádkozni Bodinért, Hobbesért. Mi se szégyelljünk hát.
Carl Schmitt Karl Mannheimtól kért a háború után megértést. Ám megértés csak odaát van. 1985. április 7-én, éppen a Feltámadás reggelén Schmitt elhagyta ezt a tökéletlen világot, amelyben ő sem tudott tökéletes maradni. De hát tévedni annyira katolikus dolog.
Legyen hát véle irgalmas s megértő a Teremtő.
