dobray
I 2010.04.03. 15:20
Az Úr szenvedésének mindennél szentebb napját, melyet Urunk Jézus, az Isten Fia, az emberi nem üdvösségéért vállalt, és miként megígérte, fölemeltetvén mindeneket magához vonzott, - oly nyíltan és oly világosan beszéli el nekünk az evangélium szava, hogy a vallásos és istenfélő szíveknek szinte egyet jelent az olvasottakat hallani és a megtörténteket maguk előtt látni. S így, mivel a szent történet kétségbevonhatatlan tekintélyű, arra kell törekednünk, hogy az Úr segítségével nyilvánvaló legyen a megértés számára is az, amit tudtunkra ad a történelemírás.
Nagy Szent Leó pápa nagyheti beszédéből
Azután, hogy emberi tévedésből azon első és egyetemes romlás következett, midőn az ember által belépett e világba a bűn és a bűn által a halál úgy, hogy az minden emberre átszármazott azáltal, akiben mindnyájan vétkeztek - a Sátán uralmát, a kemény rabság bilincseit senki el nem kerülhette, senkinek nem nyílt kiút sem a megbocsátó kiengesztelődéshez, sem az élethez, csakis egyetlen módon: úgy, hogy az Atyával egyöröklétben lévő és mindenben egyenlő Fiúisten egyúttal Emberfiává születni méltóztatott. Eljött megkeresni és üdvözíteni, ami elveszett, hogy miképpen Ádám által lett a halál, úgy a mi Urunk, Jézus Krisztus által legyen a halottak feltámadása. De az, hogy az Isten bölcsességének kikutathatatlan elhatározása szerint az Ige a végső időkben lett testté, nem jelenti, hogy az üdvösségünket világra hozó szűz szülése csak a végső időkben élő nemzedékeknek volt javára, s hogy ne áramlott vissza hatása a megelőző korszakokra. Mindaz, aki az ó-időkben az igaz Istent tisztelte, a régi századokban élt szenteknek serege a szent hitben élt és tetszett Istennek, és sem a pátriárkáknak, sem a prófétáknak, sem egyáltalán bárkinek a szentek közül, nem jött üdvösség és megigazultság, csakis a mi Urunk Jézus Krisztus megváltásában. Miként azt várták, miként a próféták sok-sok jóslatában és előképeiben ígérve volt, úgy az Ő ajándéka és cselekedete folytán valóban megadatott.
Azért most, kedveseim, az Úr szenvedésének egész eseménysorában ne úgy nézzük az emberi gyengeséget, hogy nem vesszük észre az isteni hatalom jelenlétét. Sem pedig ne gondoljunk úgy az Egyszülöttnek az Atyával egyöröklétű és egyenlő alakjára, hogy közben nem tartjuk valóságosnak azt, ami első látásra Istenhez méltatlannak látszik. Mert a két természet mindenestül az egyetlen Krisztus, és sem az Ige nem volt leválasztható az Emberről, sem az emberi természet nem vált el az Ige személyétől. Nem szabad megutálnunk az ő megalázottságát, hiszen közben nem csökkent az ő fensége. Mit sem ártott az ő sérthetetlen természetének az, amit szenvedésre képes természetének el kellett viselnie. A teljes misztérium, melyet egyszerre vitt végbe az ő embersége és istensége, az irgalmasság megvalósí1tása volt, s az atyai szeretet cselekedete. Mert olyan bilincsekben tartottak minket megkötözve, hogy másként, mint e segítséggel, ki nem szabadulhattunk. Az istenség megalázottsága a mi felemeltetésünk: mi ekkora áron vagyunk megváltva, ilyen ráfordítással vagyunk meggyógyítva! Mert ki tudna eljutni az istentelenségtől a megigazultságra, a nyomorból a boldogságra, ha az Igaz az istentelenekhez, a Boldog a nyomorban lévőkhöz le nem hajlott volna!
Nem kell tehát pironkodnunk, kedveseim, Krisztus keresztje miatt, mely az isteni döntés erejének következménye volt, s nem a bűn állapotáé. Habár a mi gyöngeségünket magára véve, Urunk Jézus valóságosan szenvedett és valóságosan meghalt, de nem szakadt el dicsőségétől úgy, hogy a szenvedés gyalázataiban is ne nyilatkozott volna meg valami cselekedetének isteni voltából. Amikor az istentelen Júdás, immár levetve a báránybőrt, a farkas módjára nyíltan dühöngött, szennyes tettét a béke jelével kezdte végrehajtani, s az árulás jelét minden dárdánál gyilkosabb csókkal adta meg, a dühöngő sokaság, mely az Úr elfogására a katonák felfegyverzett csapatával együtt összejött, fáklyák és szöveténekek között az igaz világosságot - sötétségüktől megvakítva - föl nem ismerték: az Úr, aki inkább várta a tömegeket, mintsem kikerülte volna, mielőtt még megtalálták volna, kit kerestek? – kérdezte, s miként János evangelista tanúskodik róla, mikor azok azt mondották: Jézust keresik, Én vagyok – mondta nekik. És a szó a legvadabbakból összegyűlt sereget mintegy villámcsapással földre sújtotta és megrémítette, hogy ezek a kegyetlen, fenyegető, félelmetes embereket visszaűzve erejüket vesztették. Hol volt most a gonoszság összeesküvése? Hol volt most dühöknek hevessége? Mi haszna volt a fegyveres fölszerelésnek? Az Úr ennyit mond: „Én vagyok”, és hangja az istentelenek seregét földre teríti. Mire képes majd az ítélkező fölsége, ha most ennyit tett az ítéltetésre induló alázatosság?
Mindazonáltal az Úr, tudván, mi illik az általa vállalt misztériumhoz, nem marad meg hatalma gyakorlásánál, hanem megengedi, hogy üldözői az elhatározott gaztett kivitelezéséhez visszatérjenek. Hiszen ha nem akarta volna, hogy elfogják, nem foghatták volna el, de kicsoda üdvözülhetett volna az emberek közül, ha Ő nem engedi magát elfogni? Lám, Péter, aki az Úrhoz némileg hevesebb indulattal ragaszkodott, s az önkény támadása ellen egy szent szeretettől hevítve lángra gyulladva, a főpap szolgája ellen kardot használt, s a többieknél vadabbul támadó férfinek fülét levágta. És az Úr mégsem tűri, hogy ennek a buzgó apostolnak jó szándékú felindulása a maga útján tovább menjen: a kardot félretéteti, s nem engedi, hogy őt a gonoszok ellen kézzel és vassal védelmezzék. Mert megváltásunk szakramentuma ellen volt az, hogy aki mindenekért halni jött, magát elfogni ne engedje, s nem akarta, hogy a dicsőséges kereszt dicsősége későbbre halasztódjék, a Sátán uralma még tovább tartson, az emberi nem rabsága még hosszas legyen. Az ellene dühöngőknek tehát szabadságot ad a gonoszságra, de még ilyenek között sem tartja méltatlannak istenségét megmutatni: a szolgának levágott fülét, mely az élő testnek tagjainak közösségétől elszakadt, a megbecstelenített fej trónjára Krisztus keze visszaülteti, s az nem késlekedik parancsát követni annak, akinek a testrész maga is alkotása volt.
Mindezeken a cselekedetben tehát ott volt az isteni erő. De hogy fenségének hatalmi megnyilvánulását az Úr megtartóztatta, s az üldözők hatalmát magára engedte, az abból az akaratból van, mellyel szeretett minket, és önmagát értünk áldozatul adta, együttműködve e dologban Atyjával, aki „saját Fiát nem kímélte, de értünk mindnyájunkért átadta őt”.
