2001. szeptember 11-ének reggelén rendben felszállt négy repülőgép az Egyesült Államok valamely repteréről. Kettő később a New York-i World Trade Centerbe csapódott, egy a washingtoni Pentagonba, egy pedig – ismeretlen körülmények között, állítólag, mert az amerikai védelmi erők lelőtték – lezuhant. Nem csak a World Trade Center két tornya dőlt össze – de vele dőltek a kilencvenes évek megannyi illúziói is.
Amikor 1989-re megbukott – legalábbis Kelet-Európában – a kommunizmus, többen a történelem végét látták elérkezni. A gondolat, hogy a történelem lineárisan halad egy végső, örök állapot felé, már Kantnál, majd a 20. században Kojéve-nél is megfogalmazódott. Ez az állapot lenne az örök béke, a világállam – vagy ahogy Kojéve kissé utópikusan nevezte eme „univerzális homogén államot”: „az élet vasárnapja”. Ha ugyanis valamennyi állam liberális demokráciaként működnék, eleve feleslegessé válnék bármiféle konfliktus köztük – így szükségszerűen lennének egymásnak barátai.
Carl Schmitt figyelmeztetése, hogy a nemzetközi politika – pluriverzum lévén – éppen nem a barátságról, hanem az elkülönülésről – így az ellenség létének szükségességéről – szól, a kilencvenes években egy nácigyanús öregúr meghaladott, paranoid nézetének számított.
Aztán jött 2001. szeptember 11., és világossá vált: a történelemnek nem lett vége, legföllebb az addigi – ideológiai természetű – ellentéteteket kulturális, ill. geopolitikai szembenállások váltják majdan fel. A Nyugatként megnevezett – fehérként, keresztényként, felvilágosodottként, liberálisként azonosított – entitás a kommunizmus elbukása után csak pillanatnyilag látszott szellemileg kiterjedni a világ egészére, mert a 21. század első éve már bebizonyította, hogy legföllebb a politikai szembenállások tartalma, de nem léte, lényege, szükségszerűsége tűnt el 1989 után.
Megmutatkozott, hogy nem jött létre világállam, világbéke. Pusztán az ellenség szerepe változott meg: a terrorista ugyanis már nem a korábbi hadviselés szabályai szerinti ellenfél. Nem beazonosítható, nincs hadüzenet, nincs mögöttes, felismerhető entitás, amivel tárgyalni lehetne.
A háború természete a 19. század vége óta kettős változáson ment keresztül.
Egyrészről…
Amint Carl Schmitt leírja, a 16. századi vallásháborúkból megszületett új európai közjog – amelynek alapegysége a szekuláris és szuverén állam lett – a háborút immáron nem morális, hanem politikai kérdésként kezelte. Mindezt megelőzően a háború egy morális, abszolút igazság érdekében indult, így eleve kizárt volt a kompromisszum lehetősége (a vallásháborúk attitűdje ez). Azzal, hogy a 16. századra megköttettek a vallásbékék, ugyan az európai közjog megfosztatott a vallásháborúk előtti legitimációs alapjától: a kereszténység hitbeli támaszától, a pápai potestas politikailag is releváns elfogadásától – ámde az újonnan megjelent szuverén és szekuláris államok között olyan egyensúlyi helyzet alakult ki, amit immáron nem a kereszténység legitimációs ereje, a pápa potestasa, hanem az egyenjogúság kölcsönös elismerése, s az ebből eredő jus ad bellum és jus in bello biztosított. A Jus Publicum Europaeum rendjét biztosította mindez, az tehát, hogy 1. az államok kölcsönösen elismerték egymást (szuverenitás), 2. az államok a háborút legitim eszköznek fogadták el (jus ad bellum), 3. de mindezt politikai eszköznek tekintették, amellyel tehát egy-egy vitás kérdést el lehet dönteni, de amelyet nem a moralitás mezejében értelmeznek, 4. ennek értelmében a háború megindítása nem számított bűncselekménynek, a háborús ellenfelet nem tekintették morális gonosznak, 5. így a háborút nem a másik megsemmisítése, hanem a kompromisszum zárta le.
Ebbe a rendbe legelőször az első világháborút lezáró békék zavartak be: ezek immáron – amint a II. Vilmos háborús bűnösségét kimondatni hivatott klauzula is mutatta – az ellenfelet megbüntetni akarták, mintegy utólagosan is megtagadva tőle a háborúhoz (ad bellum) és a háborúban való (in bello) jogot. Bibó István nagyon helyesen beszélt mindezek kapcsán arról, hogy az európai hatalmak elfelejtették a békekötés művészetét. A békekötés ugyanis arról szólt korábban, hogy a konfliktusokat elsimítsa – és nem arról, hogy újabbakat okozzon. A Párizs környéki békék azonban ezt tették: felborították a hatalmi egyensúlyt, eleve kódolták ennek révén egy új konfliktus lehetőségét.
A második világháború után még egyértelműbben lett kimondva, hogy a háború bűncselekmény. Ezzel a Jus Europaeum Publicum időszaka végleg lezárult. Az új nemzetközi helyzet jellemzője, hogy 1. az államoktól megtagadta a háborúindítás jogát, 2. az állami szuverenitást korlátozta ennek révén, 3. a világtér kinyílt a tengerek és a levegő felé, amely a nemzetközi jog – és önmagában az eleve földies (erdgebunden) jog – megváltozását eredményezte, 4. anélkül, hogy a korábbi Európa-centrikus közjogi helyzethez hasonló nemzetközi egyensúlyi tér jött volna azonban létre.
A háborúhoz való viszonyt két irányból is morálisan itatták át: egyrészről a háború ténye erkölcsileg elítélendő rosszá vált, másrészről a háború céljai szintén morális töltetűek lettek. Arra azonban számosan – a legújabbak közül mondjuk a posztmarxista Chantal Mouffe – is rámutattak, hogy a politika semmiképp sem lesz emberibb, ha céljaiban, tartalmában morális elvekkel helyettesítjük az addigi politikaiakat. Miért is? A morál abszolutista – így ellenkezést nem tűrő gondolati jelenség. Míg tehát a politikai ellenfelek egymással képesek megegyezni – ugyanis a politikum alapkategóriáinak tartott barát és ellenség szembenállásának politikai, relatív, megtárgyalható, feloldható tartalma van –, addig azon ellenfelek, akik egymást morális értelemben tartják ellenfélnek, egymást meggyőzni, felszámolni lehetnek csak képesek, így az itteni békekötés nem a köztük fennálló korábbi egyensúly valamikénti helyreállítását, hanem a kiiktatást („Vae victis!”) célozza.
A hidegháborúban az ellenfelek azonban – bár morálisan egymást megvetendőnek tartották – képesek voltak fagyasztani az egymás között meglévő konfliktusukat. Ráadásul a hidegháború időszakában is az ellenfél tudott, ismert, beazonosítható volt. És itt érkezünk el a háborús ellenfél megváltozásának másik eleméhez.
Másrészről…
Ez az a pont – azaz, hogy az ellenfelek egymás számára a hidegháború idején is ismertek voltak –, ahol a terrorizmus megjelenése újdonságot hoz. 1. A terrorista előzetes jelzés (hadüzenet nélkül) támad. 2. Az egész világ hadszíntérré válik, mert a terrorista bárhol lecsaphat. 3. A világ valamennyi polgára ellenség a terrorista szemében, mert a terrorista bárki ellen támadhat. Mindennek az a következménye, hogy az új típusú háború – a terrorizmus és az arra adott reakció – nem leírható, nem megvívható a hadijog korábban ismert fogalmaival, eszközeivel. Korábban a háború két reguláris haderő beazonosított területen folytatott, meghatározott cél érdekében elkezdett, békekötéssel záruló politikai eseménye volt. A terrorista azonban nem alkot reguláris haderőt, nincs mögötte szuverén államiság, nincs mód vele tárgyalásokba bocsátkozni.
Az államok tehát egy olyan ellenféllel találják magukat szemben, amely nem veti alá magát azon szabályoknak, amelyek az államiságra épülő nemzetközi jogrendből az államokat egyébként terhelik.
Az államok többsége éppen ezért elég nehézkesen reagál a terrorizmusra. Egyes országok pusztán bűncselekményként kezelik, nem észrevéve – mutat rá Otto Depenhauer is a témát elemző 2007-es könyvében (Selbstbehauptung des Rechtsstaates) – azt a jelentős különbséget, amely a bűncselekményt elválasztja a terrortámadástól. A bűncselekmény célja nem az adott politikai közösség felszámolása – a terrortámadás viszont erre irányul. Otto Depenhauer szerint ennek megfelelően kell reagálniuk az államoknak: azaz hadat kell üzenniük a terrorizmusnak – de olyképpen, hogy azzal is számot kell vetniük, hogy a terrorizmus elleni háború (éppen a terrorista fentebb jellemzett nem-állami, így nem beazonosítható pozíciója miatt) a hagyományos formákban nem vívható meg. Mivel a terrorizmus sem veti alá magát a nemzetközi jogrendnek – elvégre háborúját nem annak szabályai szerint folytatja –, így – ha nem akar Depenhauer megfogalmazása szerint „autista” lenni – az államoknak is az erejükre kell támaszkodniuk a közösségük, az állami egység megvédésekor. Mindez a kölni professzor könyvében konkrétan azt a német közvéleményben botrányosnak ítélt javaslatot jelenti, hogy: 1. a politika továbbra is az ellenség megkülönböztetését, felismerését jelenti, 2. a terrorista a jogállam ellensége, 3. az ellenséget le kell győzni, 4. az ellenséget semmiféle jog, védelem nem illeti meg, 5. ekként a jogállam a terrorizmus elleni belső és külső harcában nincs kötve saját jogállami normáihoz sem. „Az ellenség alkotmányelméletileg nem jogszemély [jogalany], akit az érvényes jog elvileg tisztel, hanem olyan veszély, amit a jog érvényessége, érvényesülése érdekében le kell győzni [um der Rechtsgeltung willen bekämpft werden muß]”, írja Depenhauer. Wolfgang Schäuble akkori német belügyminiszternek ugyan felettébb tetszhetett Depenhauer radikalizmusa – nem véletlen, hogy a kereszténydemokrata politikus a Zeitnak nyilatkozva a könyvet elolvasásra
ajánlotta –, de a német közvélemény, sajtó többsége (főleg a balliberális termékek) a legkeményebb hangon támadták, már-már nácizmussal
vádolva a katolikus közjogászt. A hatvannyolcas ihletettségű die tageszeitung vészjósló hangon számolt be ezért a
könyvről.
Ha bármit szabad az ellenséggel szemben – akkor a jogász dolga legföllebb ennek (azaz szereptelenségének) felismerése lehet, de a harc megvívása immár a politikusok és a katonák feladata. A rendkívüli helyzetekben a jogi normák alkalmatlanok feladatuk, a közösségi élet szabályozásának betöltésére – ilyenkor így a szuverén döntésnek jut szerep. Az pusztán elméleti jellegű okoskodás csupán, hogy a döntést a szabály mellett a jog fogalmi részének tekintjük-e (amint a jogot a szükségből levezető olasz Santi Romano hangsúlyozta), vagy a döntés lényegét éppen a jogtól – mint általánosan szabályozó, így csak a normális helyzetekre alkalmazható eszköztől – eloldjuk (amint Carl Schmitt koncepciójában ezt felfedezni vélhetjük).
Nos, a 2001 őszi terrortámadásokat követően – ha nem is egészen a deppenhaueri modellt követve, de – a világ államainak többsége, ill. az ENSz Biztonsági Tanács – akkoriban legalábbis mindenképp – háborút indított a terrorizmus ellen. És kevéssé a jog, mintsem a győzelem érdekelte. „Az ellenséget nem megbüntetni szokás. Az ellenséget tisztelni és megsemmisíteni szokás”, írta 2006-ban egy idős német jogász, Gerd Roellecke is.
A normák csak egy normális helyzetben bírhatnak érvénnyel, hangsúlyozta Carl Schmitt több helyütt is. Így az abnormális (rendkívüli, kivételes) állapotok idején a jog – feltéve, hogy a jogot a normákkal azonosítjuk – hatástalan. Mindezt még a pozitivisták is elismernék – nem véletlen, hogy Gerhard Anschütz, valahai német közjogász a weimari időkben annak kérdését, hogy mi a teendő olyankor, ha nincs költségvetési törvény, vállrándítással intézte el. Mondván: a jog nem lehet képes olyan helyzetre megoldással szolgálni, amely helyzetek jogon kívüliek. Ha nincs bármely törvénynek olyan paragrafusa, amely a megoldandó problémánkat szabályozná, nos, akkor legföllebb a szerencsében bízhatunk. Ha azonban a jog feladata a közösség fenntartása, egyben tartása – jó jog-e az, amely éppen akkor, mikor feladata lenne, vonul vissza vállvonogatva?
Nem meglepő, ha azt mondjuk: nem. Carl Schmitt szerint a közösség, az államiság érdeke az elsődleges – a normális helyzetben a szabály, a rendkívüli időkben pedig a döntés ad megoldást. Mivel a döntés rendkívüli: felesleges – sőt hasztalan – lenne tartalmilag előre korlátozni. Az előreláthatóságot a szabály biztosítja. A döntés esetén legfeljebb a döntésre jogosult konkrét személy nevezhető meg előzetesen – a tartalom azonban a konkrét kihívás szerint alakul.
A terrorizmus – annak ténye és értelmezése – immáron azonban nem egy rendkívüli esemény. Lassan tíz éve élünk a terrorizmus elleni háborúban. Az abnormalitás normalizálódik. Azon rendkívüli, szuverén, szabad döntési hatáskörök, amelyek a schmitti szuverént illetik, immáron jogszabályokban jelennek meg. A terrorizmus kihívására a jogállamok többsége nem egyszeri döntésekkel, hanem olyan új típusú normákkal próbál reagálni, amelyekkel a jogszabályok nem rendezik, normalizálják világunkat – hanem az abnormalitást erősítik, kötik meg.
Mára a jogszabályok nem rendet, hanem kivételeket teremtenek. Azon rendkívüli esetekben, amelyeket korábban döntésekkel lehetett áthidalni, immáron jogszabályok akarnak szabályozni.
Ennek nem a szabályosság, hanem a rendkívüliség állandósága lehet az eredménye.
Techet Péter
