A múltkor arra figyelmeztetett régivágású, ám kiváló barátom, hogy vigyázzak a nettel, mert a tempója nem teszi lehetővé a pontosságot, megbízhatóságot, azonkívül nagyobb tévedéseket tesz lehetővé, mint a hagyományos papíralapú írás(mód). Érvelése az volt, hogy a weben nincsen kefelevonat, azonnal válaszolni kell, mely önmagában is óriási hibaforrást jelent, ráadául a neten kialakult viták a barikádállapot pszichológiája, a felfokozott és azonnali adok-kapok elvárásai miatt hamarabb személyeskedésbe fajulnak, mint azok, melyek előtt hosszabb idő van a gondolkodásra.
Novák Attila írása
Bár barátom véleményét jelentősen befolyásolja az, hogy más generációhoz tartozik, ám az általa felvetett probléma nagyon is élő. A kérdés így is felvethető: felgyorsult időnkben lehetséges-e a pontos, átgondolt, ugyanakkor gyors és reflektív netes írás, mely sub specie aeternitatis fennmarad? Vagy ezek valamelyik elemétől eleve meg kell szabadulnunk akkor, amikor netes közlésre adjuk a fejünket? A kérdés nem pusztán technikai jellegű, hiszen van mód megőrzésre a weben is, lehetséges mentett változatok előkeresése, és végül is ezen írások közül sokan semmivel sem pontatlanabbak vagy éppen pontosabbak mint a hagyományos módon készült újságcikkek vagy (akár) könyvek.
Mégis, amiért megfontolásra érdemesnek tartom barátom óvó szavát, az, hogy több körülmény miatt a netes publikáció tele van veszélyekkel. Elsősorban arról van szó, hogy (a média demokratizációja) következtében – melynek a net legalább annyira teremtője mint teremtettje – a termelő és a fogyasztó nem különül el egymástól a weben; mindenki lehet szerző vagy írhat a Wikipédiára szócikket, így konstruált adatokból is felépíthet egy (ál)tudományos világot, melynek az ellenőrzése – hogyha valaki kizárólag az internetből indul ki – nehézkes, hiszen elsőrangú és nagyon problematikus információk keringenek rajta, státuszukban pedig nem különülnek el.
A hagyományos tekintélyek erodálódásával pedig senkinek a szava nem perdöntő többé, hiszen senki sem mondhatja meg, kinek van igaza, mert mindenki ugyanolyan jogon mondhatja meg. Ráadásul egy olyan vitában, ahol az egymással szembenálló felek sokszor amúgy is (virtuális) nicknevek, elszabadulhatnak az indulatok. Érdemes megfigyelni a politikai honlapok, illetve topikok névtelen kommentelőinek agresszivitását. Saját névvel (minden bizonnyal) nehezebb lenne erőszakosan fogalmazni, hiszen az erőszaktevőnek számos dologtól tartania kellene, leginkább a saját nevét rontaná le a folyamatos és felelőtlen harciaskodás.
A netes írás kétségkívül gyorsaságot igényel, bár a folyamatos korrekcióra is lehetőség nyílik, mely – paradox módon – megakadályozza azt, hogy a tévedések következményei átformálják az embert, hiszen kiküszöböli a tévedések lehetőségét s egyben tévedhetetlenné teszik a szerzőt. Egyben pedig a szavak kimondásának komolyságát s morális súlyát is csökkentik, hiszen (szinte minden) bármikor átalakítható, visszavonható, ellentétébe fordítható, feledtetve azt a tényt, hogy az illető tévedett. Ezzel egy fontos pedagógiai cél is veszendőbe megy, hiszen fejlődni, alakulni csak a tévedéseken keresztül lehet s aki (látszólag) sohasem téved, s ezt nem tudja belátni vagy mások beláttatni vele, ott jellem-és tudásfejlődés lehetősége meglehetősen kérdésessé válik.
Szintén nagy problémája a netes kommunikációnak az, hogy a szerzők jórésze olyannyira az azonnal reflexió foglya, hogy nem jut idejük az olvasásra – az írás mellett. Mivel a netes glóbusz már saját valóságot alakított ki, az erre történő reflexió intenzitása elfelejteti azt, hogy ezen kívül is létezik világ, amely más szinten áll mint a netes civilizáció. Sokan a saját vélemény súlyától megrészegedve azonnal leírnak sok mindent, amelyet pedig nem írnának le, hogyha nem lenne rá azonnali lehetőségük, hanem csak később tudnának reflektálni arra a világra, mely nem tenné technikailag lehetővé az azonnali és átgondolatlan reflexiókat.
Engesztelésül elmondtam barátomnak az összes ellenérvet, hogy a világunk felgyorsult, s ennek csak az egyik megnyilvánulása a net, ráadásul itten is vannak műfaji klasszikusok és kóklerek. Persze az is lehet, hogy barátom egy korábbi világ szülötte, régivágású ember, aki idegenkedve nézi ezt a fenenagy gyorsulást, a kommunikáció rohamosan növekvő igényét, mely túlnőtt a hagyományos és nehezen megszerzett tudás iránti vágyon és talán nem is akarja türelemmel bevárni azt, hogy a tudásrészleteket az ész vagy a korban való előrehaladás a saját logikája szerint, de rendezze.
Természetesen nem osztom barátom minden aggályát, de abban biztosan igaza van, hogy szavainkat meg kell fontolnunk. Mármintha arra próbálunk (ha nem is haladni), de törekedni, hogy leírt szavainkat még hosszú évek múltán is mindig és mindenkor kedvtelve olvasgassuk s késöbb ne kelljen egy szó, mondat, kifejezés és szövegrészlet miatt szégyenkeznünk.