Korábbi írásomban két alternatív finnugor elméletet, illetve a finnugor elmélet egy tudományos kritikáját mutattam be. Természetesen nem akartam lándzsát törni a Kalevi Wiik, Pusztay János vagy Angela Marcantonio által képviselt interpretációk mellett. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a finnugor elmélet is mozgásban van. Az új információk birtokában alaposan átrendeződött a hagyományos uráli nyelcsalád modell.
Németh Endre írása
Az írás első része itt olvasható.
A finnugor-török vita tehát a jól ismert bipoláris magyar univerzumban zajlik. Magyarán csak a lényeg sikkad el. A hagyományos uráli nyelvcsalád nyilvánvalóan megbukott, maga a finnugor fogalom sem tűnik szerencsésnek. A hagyományos ugor csomópont létezésével szemben komoly aggályok merülnek föl. Az pedig egyelőre rejtély, hogy az európai mércével mérve is kiugróan nagy finn-magyar genetikai távolság ellenére mi lehet a magyarázata a két nyelv közötti párhuzamoknak. Még nyelvcsere esetén is történik keveredés a népcsoportok között, létrejön egy genetikai transzfer a két populáció között, aminek a jelenlegi finn és magyar populációban nyomát is alig találni.
Mindezzel együtt az uráli elmélet nem bukott meg. Valószínűleg inkább „másképp vagyunk finnugorok”, ahogy Pusztay János fogalmaz. Ez a másság lényegében egy mondatban foglalható össze. Nagyobbak a magyar és a többi uráli nyelv közötti távolságok, mint idáig gondoltuk. Ez a távolság akkora, hogy ez már elvben illeszthető a magyar hagyományokhoz, amely a sztyeppei civilizáció kialakulásától kezdve a hunokhoz és a szkítákhoz, azaz a lovas-nomád népek közé sorolja a magyarokat.
Szomorú látlelet a bipoláris magyar közéleti viszonyokról, hogy a kiváló nyelvész, Pusztay János ahelyett, hogy büszke lenne tudományos teljesítményére és intellektuális bátorságára, úgy érezte, hogy magyarázkodnia is kell, amikor a szélesebb közvélemény előtt kifejtette újszerű nézeteit nyelvünk
finnugor gyökereiről. Kis túlzással hosszabban beszélt arról, hogy ő nem a délibábosan romantikus XIX. századi nemzetfelfogás híve, nem hisz a sumér-magyar rokonságban.
Az őstörténet rejtélyei
Véleményem szerint először a magyar őstörténet fajsúlyosabb kérdéseit, paradoxonjait kell tudatosítanunk magunkban, mintsem határozottan állást foglalni a különböző őstörténeti verziók között. Vegyük számba tehát Engel Pál után szabadon a magyar őstörténet nagy nyitott kérdéseit: a forráshiányt, az őshazák kérdését, az avarok és a magyarok viszonyát, a székelyek és a honfoglalás kapcsolatát.
1. számú rejtély: a forráshiány
A hagyományos történelmi interpretációk alapján az ugor-kor után a magyar nép röpke 1000-1500 évre eltűnik a látótérből, és semmilyen nyomot nem hagy maga után. (Korábban láttuk, hogy az ugor-kor hagyományosan tárgyalt formájával szemben is komoly kételyek merülnek föl). Általában azzal magyarázzák a nyomasztó információhiányt a történészek ebből a korszakból, hogy a magyarság olyan szinten beolvadt életmódjában és kultúrájában a lovas-nomád népek közé, hogy tárgyi emlékeit nem lehet elkülöníteni a többi lovas-nomád néptől. Ez a magyarázat még az amúgy rendkívül határozott -és tegyük hozzá rendkívül felkészült- Fodor István szerint sem megnyugtató. Hogy őrizhették meg a magyar törzsek sajátos nyelvüket török és iráni népek tengerében több, mint 1000 éven át, ha életvitelükben tökéletesen azonosultak velük, ráadásul (a hivatalos verzió szerint) évszázadokon át alárendelt szerepben éltek a sztyeppén – teszi föl a kérdést a történészprofesszor.
2. számú rejtély: az őshazák
550 körül aztán váratlanul kilép a homályból a magyarság. Bizonyítékok garmadája jelzi, hogy a mai Baskíria és környéke meghatározó állomás volt a sztyeppén vándorló magyarok életében. A magyar hagyomány a honfoglalás óta tud a Magna Hungariaban maradt magyarokról, és Julianus barát meg is találja őket a tatárjárás előestéjén. Egy Bolsije-Tyigani nevű település közelében a sírokból olyan régészeti emlékek kerülnek elő, amelyek egyértelműen a honfoglaló magyarokhoz köthetők (ezüst szemfedők). A helynév, sőt személynév anyagok alapján is biztosan mondhatjuk, hogy voltak olyan települések Baskíriában, amelyeket valaha magyarok laktak.
A bizonyítékok baskíriai „orgiája” után azonban újra jótékony homály borul a magyarok későbbi sztyeppei történelmére. Nem tudjuk, hogy miért és mikor hagyják el Baskíriát, és csak sejtéseink vannak arról, hogy merre lehetett Etelköz. Etelköz volt már a Volga, a Don, a Dnyeszter és Al-Duna környékén is (ez így együtt kb. egy 2000 km-es sáv). Az, hogy Levédia Etelközön belül Levedi vezér szálláshelye, vagy a magyarság Etelközt megelőző hazája volt-e, szintén kérdéses.
Arra, hogy Levédiába és Etelközbe mikor és miért mentek őseink szintén fogalmunk sincsen. Ez nagyobb probléma, mint első látásra tűnik. A sztyeppei mozgástörvények alapján a nomádok szállásterület váltását szinte mindig súlyos harcok kísérik. A dominó-elv alapján a nagy sztyeppei mozgások hullámai óriási területeken futnak át. Az ismert nagy mozgásokról szóló források mindenesetre nem említik a magyarokat, és az egyértelmű régészeti leletek is hiányoznak a Baskíria utáni korszakból. Az első írásos forrás 830-ban említi a magyarokat, és csak 860 után találkozhatunk több forrásban is a magyar néppel. A Kaukázus vidékén, és Kijevben vannak ugyan magyar régészeti emlékek (szablyák, kardok stb.), de ezek eredetét a honfoglalás idejére teszik a kutatók.
3.számú rejtély: a honfoglalás
Azt gondolnánk, hogy a honfoglalással véget ér a rejtélyek sorozata, de ez távolról sincs így. Már önmagában a forráshiány óriási rejtély. A rendelkezésre álló információk alapján ugyanis valószínűtlen kép alakul ki Árpádról és népéről, a magyarok ugyanis lényegében a honfoglalással a semmiből lépnek ki a történelem színpadára lépnek. A látszólag komolyabb történelmi előzmények nélküli magyarság 907 nyarán a pozsonyi csatában megsemmisítő vereséget mér a leigázásukra érkező bajor hadakra.
A Nyugat katonai nagyhatalmának legyőzésével évszázadokra átalakul Közép-Európa politikai térképe. A „kalandozó” magyarok portyáikkal közel 70 évig tartják sakkban a Bizánctól, Itálián és Hispánián át Bajorországig terjedő kontinensnyi térséget. A kalandozások befejeztével, egy generáció csönd után pedig István király megalapítja a keresztény magyar államot, amely a mohácsi vereségig, több mint 500 évig Közép-Európa vezető hatalma lesz.
Mende Balázs Guszáv kiváló
írásában mutat rá a honfoglalással kapcsolatos egyik legmeglepőbb problémára. Nevezetesen arra, hogy a honfoglalóként azonosított régészeti leletek egyáltalán nem biztos, hogy a honfoglalókat, vagy legalábbis a honfoglalás korának magyarságát reprezentálják. A kalandozások befejeztével, az államalapítás előestéjén ugyanis hirtelen ugrásszerűen megnő a megtalált sírok száma, és ezek a „köznépi” sírok jellegűkben is eltérnek a honfoglalókétól. A növekedés mindenestre olyan mértékű, hogy demográfiai robbanás nem magyarázhatja, és az írott források sem tudnak 970 körüli jelentős kárpát-medencét érő migrációról. Nyilvánvaló, hogy a régészek valamilyen okból nem találták még meg a Medence és a kor népességét reprezentáló összes meghatározó népcsoport nyomát.
4. számú rejtély: az avarok és a magyarok
Fokozzák az előbbi gyanút Éry Kinga antropológus vizsgálatai. „A klasszikus rítussal temetkező honfoglalók nagy része nem hozható semmiféle morfológiai kapcsolatba az Árpád-kori népességekkel.” „Viszont a Kárpát-medence egyes területein kimutatható a késő avar kori népességek és az Árpád-kori népességek hasonlósága.” Ezzel el is érkeztünk az avarok és a magyarok közötti kapcsolati háló misztikus világához. Közvetett bizonyítékok sora utal arra, hogy a kései avarok és a magyarok között szoros kapcsolat áll fenn, de a mindent eldöntő közvetlen bizonyíték hiányzik. A tudósok ezidáig hiába keresték az utolsó avar táltos magnószalagra mondott magyar nyelvű üzenetét.
5. számú rejtély: a székelyek
Az avarok és a magyarok közötti hidat nagy valószínűséggel a székelyek jelentik. Nincs okunk kétségbe vonni a székely hagyományt, amely a székelyeket szorosan a hunokhoz köti, és úgy tartja, hogy a székelyek már a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében éltek. A székelyek a sztyeppei civilizáció számos elemét és páratlan kincsét őrizték meg évszázadokon át: a katonai alapú társadalmi rétegződést, a könnyűlovas harcmodort, a közösségi földhasználatot, és a rovásírást.
Feltűnő, hogy a magyarok a székelyekkel ellentétben az államalapítással szakítanak az előbb felsorolt sztyeppei hagyományokkal, ami a székelyek szervezett különállását jelzik már legalább az államalapítástól fogva. Erre a szervezett különállásra utal a székelyek középkori feladata is: a határ, a gyepű őrzése. Mivel a honfoglalást megelőző magyar vonatkozású források nem említik a székelyeket, és láthatóan az államalapítástól fogva a székelyek önálló politikai szervezettséggel rendelkeznek életszerű a feltevés: a székelyek évszázadokra kiszakadtak a magyar politikai egységből. Azaz a székelyek egy másik sztyeppei birodalom keretein belül éltek domináns vagy részlegesen önálló politikai entitásként, mint Árpád népe. Ez a birodalom minden bizonnyal az Avar Birodalom volt. Az avar hun tudatú nép volt, a kör tehát bezárult.
A feltételes mód azonban marad, mert a székely-magyar-avar háromszögben közvetlen bizonyíték még nem került felszínre.
Németh Endre
