Az eszközök újdonsága és a gondolatok frissessége mellől a taktikai érzék sem hiányozhat. A közvélemény formálásának domináns iránya néhány éve változóban van, a szellemi kezdeményezést a konzervatívok elvették a liberálisoktól, a sokáig uralkodó baloldali szél elcsendesült, az irány megfordult. A jobbközép kegyelmi helyzetbe került, hiszen gondolati megújítását igazodások, kényszerek, kívülről diktált feltételek nélkül teheti meg, és soha nem látott lehetőséget kapott arra, hogy egy stabil kormányzás segítségével az egész centrumot lefedje, és évekig magánál tartsa a társadalom szimpátiáját. Az új kihívások, köztük a kormányzati szerepre való felkészülés és az elkövetkezendőkre érvényes jövőkép megfogalmazása, a régi eszmék és bevált gyakorlatok aktualizálása mellett, újakat is kíván. A hiteles kormányzás legtermészetesebb szövetségese és egyedüli barátja a mögötte álló helyes gondolat.
Írásunk első részét itt olvashatják.
Békés Márton írása
A hagyománytisztelet az új lázadás
A társadalmi és szellemi változások legérdekesebb és a baloldal felé legnagyobb megértési kihívást intéző jelensége az, amikor az örök emancipációs dühvel felszabadítani igyekezett fiatalok inkább régi tartalmakat – hagyományokat, szokásokat, közös bölcsességeket, értékeket, elő- és utóítéleteket – akarnak visszahozni, mintsem tovább rombolni a közösség még megmaradt korlátait. A legidegesítőbb számukra az, ha ezt a legújabb formák felhasználásával teszik.
Az ifjú konzervatívok fellépése azt a történetfilozófiai eredőjű baloldali dogmát tagadja ugyanis meg, kétszer is, hogy kizárólag a haladás letéteményeseinek jussa az életkorban fiatalok megnyerése és az új technológiák hasznosítása. A napjainkat – egyre kevésbé – meghatározó, ’60-as években szocializálódott baloldali gondolkodók körében s az 1968-as „nagy év” mozgalmaiban, tiltakozási hullámaiban, utópikus ideológiái megvalósításában valamiképp aktív „nagy generáció” szemében a legnagyobb botrány az, ha egy fiatalt a családi értékek, a polgári erények, az európai kultúra védelme és a szabad vállalkozás lelkesít. A korlátok tisztelete és újabbak állítása a baloldali politikai kultúrában mindig a „közüggyé emelt kiváltságőrzés” (Dénes Iván Zoltán kifejezése Dessewffy nemzedékének céljaira), vagy a kiöregedett „arisztokrácia ellenforradalmi fellépésének” (Andics Erzsébet) szinonimája, míg a balos önkép mítosza fiatal Petőfiket, dúshajú Guevarákat, lángoló barikádokra hágó francia maoistákat használ fel a konvenciók elleni lázadás brandjének megépítéséhez. De mi történik, ha a meggyökeresedett rendszer baloldali természetű, ha a tabukat liberális szakállasok ülik körül, ha az unalom a társadalommérnökök felé nyilatkozik meg s ha a civilizátort nevetik ki? Az amerikai és az európai politikai rendszert meghatározó ’68-asok és a magyar közélet megkopott lukácsista urai felháborodva szemlélik, ha a fiatal lázadók jobbról hozzák a forradalmat és a jóléti-emberjogi-egalitárius-progresszív ortodoxia kérdőjeleződik meg általuk. Könnyen lehet, hogy ma a baloldaliság az avíttas, a liberális az elmaradott, és éppen a konzervativizmus az újdonság, a jobboldal az, ami fiatalos.
Fiatal jobboldaliak, reakciós húszévesek, szkeptikus harmincasok és ifjú konzervatívok alkotják meg az európai és magyar történelemben azt a vissza-visszatérő gondolati réteget, amelyik nem hisz a progresszió ígéreteinek, szánja az utópistákat és csakazért is ahhoz ragaszkodik, amit már ismer, kipróbálatlanul hagyva a mégoly racionálisnak beállított megváltó társadalmi reformokat. A fiatalság ösztönös elégedetlensége, szocializációs megszilárdulatlansága, két világ közötti őrlődése okán kapja meg a lázadó besorolást, ha baloldali értelmű forradalmakhoz csatlakozik, vörös zászlók alatt menetel és sorra töri be a főutcák kirakatait. A trend azonban sokszor megfordul, amikor a politikai viszonyok miatt a fiatalok ugyanilyen igénnyel lépnek fel, de már a fennálló baloldali-liberális világ eltörlésének jelszavával. E módszereiben csendes forradalom alapvető változásokat hozó eredményei ekkor a konzervatív erényeket, a politikai bölcsességet, a jó kormányzást, az erkölccsel korrigált piacot és a nemzeti érdek reális megvédését hozzák felszínre a gondolatokban. Ezt már nem szokta üdvözöli a baloldali értelmiség, s megfáradt ideológiája, lelepleződött érdekei, petyhüdt eszmei konstrukciói, kiöregedett poszt-posztmarxizmusa csupán kis Balilla-csapatokat képes láttatni vele azokban, akik az egyenlőség helyett szabadságra várnak, szellemi, társadalmi és gazdasági tekintetben egyaránt. Marcuse, Sartre, Lukács kései követői a baloldali alkonyat idején idegesen üvöltenek fasizmust akkor is, ha a húszon-harmincévesek például a jólét és a gazdasági teljesítmény összhangba hozásán gondolkodnak. Számukra egyaránt érthetetlen marad, miként lehetséges a piacgazdaság helyett az antikapitalizmust gyanakvással illetni, és hogyan fordulhat elő, hogy az európai civilizáció kulturális alapjait megvédők között neokatolikusok, atlantisták, hagyományaikat visszatanuló zsidók és identitáriusok egyaránt megtalálhatóak? („Ezek a mai fiatalok, bezzeg az én időmben!”)
A baloldali progresszió mechanizmusába akkor csúszott hiba, amikor történetfilozófiai számításai közül kifelejtette a nemzedékek egymást követő összhangját megbontó balos forradalomra következő második generációk ellentétes anti-szocializációját. A Rákosi-korszak nélkülözései közepette felnövekvők haragja ’56-ban tört ki, amikor azok lépték át tömegesen a felnőttkor küszöbét, akik semmi jót nem kaptak a bolsevizmustól, de a Horthy-korra sem igen emlékeztek. A Kádár-rendszer poshadt levegőjével szellemileg legkevésbé áthatott két-háromikszes nemzedék ösztönös elégedetlensége fejeződik ki napjainkban, amikor a ’70-es évek közepe után születettek közül sokan generálisan akarnak megszabadulni a posztkommunista formában tovább élő olyan elemektől, mint a magas adókkal fenntartott jóléti paternalizmus, a hitetlenség és a cinikus kisemberösztönök, a keleti orientáció, vagy a teljesítmény és a hagyományok semmibe vétele.
A történelmileg mindig különleges, politikai szempontból mindig érdekfeszítő ifjúkonzervativizmus a baloldali dogmákkal való szakítás közepette gyakran jelentkezik a megelőző jobboldali eszmékhez képest frissebb, aktívabb, reflektáltabb gondolatokkal, hiszen a forradalom utáni helyzet meghaladásakor sok esetben azt is felül kell bírálni, ami nem volt eléggé hatékony ellene. A vilmosi Németország összeomlásakor az I. világháború poklában összeért Generation 1914 például egyaránt megtagadta a vereségért hibáztatott liberális-demokratikus politikát és a császári idők nyugalmas katedrakonzervativizmusát, amely elégtelennek bizonyult a baloldali forradalom feltartóztatásához. Az fiatal konzervatív szellemiség mindig mélyebben, átgondoltabban konzervatív, és aktívabban, nyíltabban, pontosabban fogalmazza meg jobboldali pozícióját, mint a baloldal ellenében vereséget szenvedett idősebb társa. A fiatalok konzervativizmusa ennyiben forradalmibb, hiszen legtöbbször egy fundamentális változást hozó politikai eseményre (például ma a velünk élő kádári posztkommunizmus másodvirágzása) ad nem kevésbé fundamentális választ kíméletlen kritika formájában, de irányát tekintve épp ezért ellenforradalmi előjelű. Rohan herceg, az Europäische Revue alapító-szerkesztője így fogalmazta ezt meg 1926-ban, a Junge Europa csoport kiáltványában: „Össze akarjuk gyűjteni az ifjúságot, amely ma a sír szélén áll, de Európa ezeréves földjét nem hagyja el – hanem utolsó erői bevetésével megvédeni és megőrizni akarja. Tradicionalista ifjúság, konzervatív forradalom ez.” (Karl Anton Prinz Rohan: Das junge Europa)
A korábbi hagyományok újrafelfedezése, a konzervatív reneszánsz, a jobboldali fordulat gondolati előkészítése mind arra mutat, hogy a fiatal konzervatívok közössége mindig újat hoz a régihez képest, s egy elementáris, vitális szellemi tettet jelent azzal szemben, amit a baloldali dominancia által meghatározott „régi rend” képvisel. Az ifjúkonzervativizmus mindig új konzervativizmus, neokonzervatív fordulat, bármilyen értelemben is értsük ezt. Tartalmi és formai szempontból egyaránt újat képvisel ugyanis: forradalmian mást, mint ami a baloldali korszak status quoja volt, de a konzervatív gondolatok közül is kitűnik újszerűségével, (re)aktívabb hozzáállásával, korszerűbb eszközeivel, időszerűbb stiláris, esztétikai megoldásaival. A régi, klasszikus konzervatív tartalom tér benne vissza, csak új formában, új stílussal, új módszerrel. E jelenség kapcsán a kiöregedő balosok részéről megjelenő méltatlankodás úgy hangzott 2009 októberében, hogy a természetes adottságként (!) kezelt balliberális médiatúlsúly megszűnése egyfelől a jobboldali hardcopy és televíziózás kiterjedésének, másfelől a fiatal konzervatívok on-line nyomulásának tudható be („az internetes piacról már ne is beszéljünk, ott már a kezdetektől a jobboldalé a vezető szerep” – áll az idézett
cikkben). Az ifjúkonzervatív blogoszféra és a jobbközép kultúráját képviselő új konzervatív netes magazinok ráadásul nem állami támogatásból alakultak, hanem azzal a hanyatló liberális szellemmel szemben jöttek létre, amely közpénzből hirdeti a verseny elvét.
A baloldali establishment és a liberális kurzus, végéhez közeledve, számos ponton kénytelen engedni a belülről új barbároknak tűnő fiatal konzervatívok támadásának: a szellemi innováció, az új eszmék megjelenítése, a versengő gondolati pluralizmus, a kezdeményezés és a friss politikai alkotás bátorsága többé nem az ósdinak ható baloldal terepe többé, a liberalizmus kiüresedése pedig önként adja át a helyet a konzervativizmusnak. Ha a szellemi környezet mellett a társadalom elvárása is a jobboldal felé fordul, akkor nyílik tér arra, hogy az ifjúkonzervatív forradalom megtalálja helyét egy olyan fordulatban, amelyben saját jogán vesz részt, és a jövő formálásában együttműködik más konzervatív áramlatokkal.
Készülődő ifjúkonzervatívok
Az energikus, megújított eszmékkel és friss eszközökkel dolgozó konzervativizmus korszakváltó és jövőalakító tényező lehet; de ez nem mindig jár együtt politikai sikerrel, vagy nem lesz széles társadalmi értelemben is érvényesülő tett, hiszen alapvetően kulturális, közvéleményt formáló szerepe van. Dessewffynek az eszmei alapok lerakása mellett a politikai frakcióképzés is feladata volt, majd halála után fél évtizeddel Széchen Antal a párt és a program létrehozásában is részt vett; az örökséget felújító Asbóth pedig szintén nem csak gondolatokat adott a Sennyey-pártnak, hanem bekapcsolódott a politikai munkába is. A fiatal Apponyi viszont a pártvezetés mellé nem társította a szellemi napirend meghatározásának szükségességét, Halász Gábor ugyanakkor kizárólag az írás területén maradt és ezzel alkotott maradandót. Mindig a történelmi helyzet dönti el, mikor, mire van szükség, és meddig kell, vagy lehet elmenni. Ma sincs ez másként.
A rendszerváltás után történelmi lehetőséget kapó jobboldal politikai szempontból nem tudta teljesen áttörni a gátakat, erre legközelebb – egy évekig tartó folyamat után – 2010-ben lesz lehetősége. A jobboldal mentális-gondolati alapjául szolgáló, de a direkt politikai szerepnél sokkal szűkebb és mégis jóval tágabb kört felölelő konzervativizmus számos ok miatt csak az ezredfordulót követően kezdett el magára találni. A magyar jobboldal és konzervativizmus egymást kölcsönösen átható, meglehetősen heterogén csoportjai későn kezdtek el elválni egymástól, amit a gondolati tisztázatlanság és a közös ellenfél jelenvalósága csak elodázott. 1989-ben még úgy tűnt, a magyar jobboldal szellemi tartalmát az MDF-ben reprezentált, egymással versengő frakciók fogják kiadni: úm. népi-nemzeti értelmiség, antalli polgári konzervativizmus, kereszténydemokrácia, posztszocialista társutasok. Antall kísérlete, hogy egy klasszikus, németes típusú, jobbközép pozíciójú, konzervatív kereszténydemokrata néppártot hozzon létre túlnyomórészt középosztályi bázissal, halála és a párt korai ellenállása miatt nem vezetett sikerre. Az alternatív liberális Fidesz, miután ’93-ban irányt váltott, természetes letéteményese lett viszont egy, a rendszerváltás után hiányzó jobbközép, konzervatív pártnak. A helyzet felismerését jelzi, hogy a párt jó taktikai érzékkel a polgári önelnevezést választotta és ezzel elindult egy olyan identifikációs folyamat, amely hozzásegítette a jobbközépen tátongó lyuk lefedéséhez. Az 1998 és 2002 közötti Orbán-kabinet polgári jövőképe egy olyan nemzeti történelmére és eredményeire büszke országot vizionált, amely a gyarapodás, a felelősségvállalás és a klasszikus középosztályi értékek megtestesítője volt. A két választási vereség ellenére egy közös tábor indításával próbálkozó Fidesz legnagyobb eredménye ezt követően az volt, hogy szövetségi politizálásával európai típusú néppárttá vált. A Fidesz célja ezt követően az lehet, hogy a jobboldali szavazók mellett az ország centrumát becsatornázza egy mérsékelt, pragmatikus, realista felfogású jobbközép helyzetbe, amelynek hátterében – talán ki sem mondva – a kortárs konzervativizmus alapértékei állnak.
Nem váratlan, de meglepő fejlemény volt, hogy 2006-ot követően a magyar politikai szféra alaposan átrendeződött. Az önmagát válságba sodró baloldal mellől eltűntek a liberálisok, akik megtagadott örökségéért jelenleg három párt verseng (SZDSZ, MDF, LMP), s megerősödött egy olyan protestpárt, amely önmagában keveri össze a nemzeti radikalizmust, a csalódottságot, az eszképista ellenkultúrát és a szélsőjobboldalt. Ezzel azonban ismét a jobbközép kapott lehetőséget ahhoz, hogy önmagát tovább definiálja, és a lehetséges legjobb önmeghatározás mellé a legmegfelelőbb pozíciót is megtalálja. Miután a radikálisok lehasadtak a jobbközép perifériájáról, nem kell olyan ígéreteket megfogalmazni, amelyek csak gátolnák egy korszerű, konzekvens néppárti napirend megalkotását. A Fidesz ezzel tisztázhatja saját szellemi alapjait – közelítve azt a konzervativizmushoz; megszilárdíthatja tömegbázisát – építve a munkában aktív középosztály elvárásaira; és stabilizálhatja pozícióját – egyre inkább kiterjesztve a jobbközép ernyőjét a centrum tág határaira is. A baloldal és a liberálisok történelmi veresége pedig ahhoz járulhat hozzá, hogy a társadalom nagy része egy erő felé fordul, amely értékeket, víziót, jövőképet és reményt adhat nekik cserébe. A jobbközép az elmúlt húsz év próbálkozásai, részsikerei, tanulságai után végre megkapja a stabil kormányzás lehetőségét, de emellé az öndefiníció feladatát és az ország többsége önmaga mellé állításának nagy kihívását is.
Ahhoz, hogy egy politikai oldal megtalálja saját helyét, előbb rendet kell tennie gondolatai között. A magyar jobboldalt – most nem mint pártot, hanem mint szellemiséget, politikai oldalt, pozíciót – nagyrészt három fő csoport dominálja, nem egyenlő mértékben. A legrégebbi jelenlétet a népiek harmadik generációjától tanulók csoportja tudhatja magáénak, akik egykor az MDF népi-nemzeti szárnyát alkották, s a reformszocialistákkal való 1988–89-es megegyezés híveként ma sem a piaci nyitás, vagy a nyugati (végképp nem angolszász/atlanti) konzervativizmus barátai, hanem sok esetben érnek össze az ún. „alternatív közgazdászokkal”, akik a kapitalizmus (már-már) lecserélésig menő „reformjában” gondolkodnak. Az antalli konzervatív kísérlet emléke és a polgári kormányzás hagyománya mozgatja azt a másik – e két politikai szocializációból összeolvadt – csoportot, amely egy ennél összehasonlíthatatlanul korszerűbb, a magyar, európai és globális realitásokra érzékeny megoldásban hisz, s erejét politikai tapasztalatából származó gyakorlatiassága adja. A harmadik frakció az előbbiektől eltérően elméleti-filozófiai kiindulóponttal rendelkezik, s politológiai módszere, a nyugati eszmeáramlatokkal való gyakori érintkezése szellemileg a legfelkészültebb csoporttá teszi; ami miatt a konzervatív elvek pontos megfogalmazását a magyar valóság figyelembe vételének praktikumával párosítja. Kis túlzással az irodalom, a politika és a filozófia az a három terület, amelyből az említett csoportok orientációja, módszere, nyelvezete, logikája fakad, és ez sokat el is mond róluk. A XXI. század új elvárásainak, a magyar konzervativizmus megújításának és a jobbközép pozíció megerősítésének kérdéseire ma – úgy hisszük – gyakorlati politikai és releváns elméleti válaszokat kell adni.
A mai húsz és harminc évesek által megformált, politikailag érzékeny on-line felületek világából indult ki az a folyamat, amelyet az ifjúkonzervativizmus legújabb variációjának látunk. A 2008-as és a 2009-es blogoszféra-verseny győztesei, a Konzervatórium és a Reakció világosan mutatták, merre van az új, fiatal konzervativizmus személyi és gondolati forrásvidéke. A két népszerű honlap mellett feltétlenül megemlítendő még a Jobbklikk, valamint a Heti Válasz és a Nézőpont Intézet fiatal munkatársainak közvéleményformáló ereje. S akkor a 2006 óta megjelenő, színvonalában és széles látószögében azóta utolérhetetlen Kommentár című kéthavilapot még szóba sem hoztuk! Az Ablonczy Balázs szerkesztette folyóirat ugyanis a konzervatív, szabadelvű, libertárius szerzők olyan minőségi fórumát teremtette meg, amely eddig nem létezett. Látványos zavart okozva ezzel a balliberális kultúrájú véleményvezérek között, hiszen először létével cáfolta meg a konzervatívok régóta hangoztatott állítólagos partikularizmusát – ma már inkább a Mozgó Világ és az ÉS tűnik belterjes, szűk látókörű, elszigetelt ideológiai imamalomnak –, másodszor pedig bizonyította, hogy a hagyományelvű intellektus éppen tradícióiból építkezve képes szellemileg magasabbra hágni, mint a haladó értelmiség.
Jól látszik, hogy az ifjúkonzervatív szcénát a webes felületek alkalmazása, felhasználása, fejlesztése, közösségi térré alakítása jellemzi, amely a gondolatok terjesztésének on-line verziójára, a virtuális csoportformálás sikerére és a netes aktivitás magas fokára utal. Ehhez nyilván hozzájárul az a közhely, hogy a fiatalok a technológiai újdonságok iránt nyitottak. Másrészről viszont megállapítható, hogy a baloldal kezdettől fogva értetlenül állt hozzá az internetes felülethez, a jobboldal idősebb generációja pedig szintén a nyomatott sajtóban gondolkodik. Juhász Gábor, a
HVG volt főszerkesztője úgy nyilatkozott nemrég egy balliberális médiakonferencia után, hogy a rendszerváltást követően (is) jellemző baloldali-liberális médiakondomínium az ezredfordulón kezdett el visszaszorulni, jórészt a Nemzet-kiadócsoport megerősödése és a
Heti Válasz életképessége miatt, majd a fordulat jelenségéhez később csatlakozott a versenytárs nélküli HírTV és a Lánchíd Rádió megjelenése, s – az előbbiektől (jócskán) eltérő hangnemű – Széles-konszern beindulása. Legkésőbb 2008 óta viszont egy másik térfélen is látványos vereséget könyvelhetett el a vörös-kék oldal, hiszen az on-line felületeken a minőségi – értsd nem kurucos – közvéleményformálást a konzervatív szemléletű és jobbközép orientációjú blogok, portálok határozzák meg. Ebben – Juhász szerint – fontos szerepet játszik, hogy a baloldal máig nem hisz az on-line
kommunikációban. Az viszont méginkább, hogy a kihasználatlanul maradó teret azok vették birtokukba, akik képesek voltak meghódítani azt, és olyan gondolatokat képviselnek, amelyek szemben állnak a gerontokratikus balliberális kurzussal.
A 2008 novemberében megtartott „Nemzeti blogcsúcs” – amelyet az
Ufi-ból alakult
Reakció, a
Konzervatórium on- és off-line közössége, a Navracsics Tibor és társai alapította
Jobbklikk-fórum és a
Kommentár rendezett – arra mutatott rá, hogy a formálódó ifjúkonzervatív csoport közös elvei a következők. A negyven évnyi kommunizmus és a húsz éves posztkommunizmus után szellemi megújulásra van szükség, amelyben szükséges, hogy a gondolatokat a konzervatív elvek túlsúlya, a kormányzást pedig a politika méltóságának visszaállítása és a jó rend keresése jellemezze. A szkepszis és a kritikus hozzáállás ma leginkább a nagy tervek, az utópikus ideológiák, az absztrakt konstrukciók és a radikális társadalmi reformok iránt érvényesítendő, mintsem a közösségi szabályok, a felettünk álló normák, megmaradt hagyományaink és kulturális örökségünk ellenében. Az egyenlőség sokáig megdönthetetlen tabufáját maga mögött hagyó ifjúkonzervatívok a teljesítmény, a felelősségvállalás, a gazdasági szabadság és a vállalkozói szellem felé fordulnak. Az új, fiatal konzervativizmus nem feltétlenül vallásos, de a zsidó-keresztény alapok integritását meg akarja őrizni, kifejezetten nyitott a nyugati eszmék, gondolatok iránt és atlantista a szó legszélesebb értelmében. A magyar ugar importideológiákkal való felszántása helyett viszont a hazai társadalom állapotát veszi figyelembe, s a konzervativizmus tágabb politikai családjának európai és amerikai szerzői mellett a magyar konzervativizmus újrafelfedezését is feladatának tartja. Ehhez hasonló eredménnyel zárult egy fél évvel később, 2009 tavaszán megrendezett
konferencia is, amely a rendszerváltás utáni magyar konzervativizmust tekintette át. Felszólalói között jelen volt Ablonczy Balázs, G. Fodor Gábor, Schlett István, Egedy Gergely, valamint Horkay-Hörcher Ferenc. Szintén egybehangzik ezzel az, amit az inspiráló hatásban bizonyosan vezető helyen álló Lánczi András mond. Az ő szavait idézve, a rendszerváltás éveit meghatározó liberalizmus és az azóta elbukott baloldali korszak után azok a konzervatív elvek lehetnek népszerűek, amelyek eképpen néznek ki:
„A konzervatívok a valóság tiszteletéből indulnak ki; abból, hogy a valóság mindig bonyolultabb, mint amennyit az eszünkkel képesek vagyunk felfogni, és azt vallják, hogy az adott helyzetben is hűnek kell maradni bizonyos alapelvekhez. Meg kell mutatni, hogy politikailag, gazdaságpolitikailag, társadalmilag, kulturálisan van alternatívája annak a baloldali programnak, amelyet az elmúlt húsz évben megpróbáltak elfogadtatni velünk. Persze ehhez hozzátartozik, hogy a jelenlegi rendszert el kell fogadni, hiszen az emberi gonoszságot leginkább a demokrácia képes kezelni. Nem nagy tervekkel kell előállni, tíz-húsz-harmincéves programokat kitűzni, mert ezek utópikusak és félrevezetőek. És nem lehet a szabadságot és az egyenlőséget azonos erővel képviselni.” (Van jobb megoldás. Interjú Lánczi Andrással. Heti Válasz)
Az eszközök újdonsága és a gondolatok frissessége mellől a taktikai érzék sem hiányozhat. A közvélemény formálásának domináns iránya néhány éve változóban van, a szellemi kezdeményezést a konzervatívok elvették a liberálisoktól, a sokáig uralkodó baloldali szél elcsendesült, az irány megfordult. A jobbközép kegyelmi helyzetbe került, hiszen gondolati megújítását igazodások, kényszerek, kívülről diktált feltételek nélkül teheti meg, és soha nem látott lehetőséget kapott arra, hogy egy stabil kormányzás segítségével az egész centrumot lefedje, és évekig magánál tartsa a társadalom szimpátiáját. Az új kihívások, köztük a kormányzati szerepre való felkészülés és az elkövetkezendőkre érvényes jövőkép megfogalmazása, a régi eszmék és bevált gyakorlatok aktualizálása mellett, újakat is kíván. A hiteles kormányzás legtermészetesebb szövetségese és egyedüli barátja a mögötte álló helyes gondolat. Ennek megalkotása azon csoportok feladata lehet, amelyek a mérsékelt, realista jobboldali politizálást napjaink konzervatív eszméivel illesztik össze.
Békés Márton
