Januárban elnököt választ Ukrajna. Hogy ez a hír Magyarországon majdnem mindenkinek újdonság, jelzi, mennyire nem foglalkozunk a térséggel, melyben élünk. Pedig akármilyen nehéz is ezt elfogadni, Magyarország számára legalább olyan fontos, hogy ki lesz Ukrajna új elnöke, mint az, hogy ki a német külügyminiszter, és sokkal fontosabb annál, hogyan is áll az egészségügyi reform az USA-ban, vagy, hogy mi a véleménye Sarkozynek a Közel-Keletről. Ugyanis amíg Ukrajna erős, önálló és független állam, addig leköti Oroszország energiáinak nagy részét, s az oroszok nem tudnak Magyarországra koncentrálni. Ha tehát független Közép-Európát szeretnénk, akkor ehhez szükségünk van a független Ukrajnára. Több múlik tehát a Gázhercegnőn, mint Obamán, vagy akár Merkelen.
Ungár Péter írása
Az ukrán elnökválasztáson két fontos jelölt van: a jelenlegi miniszterelnök, Julia Tyimosenko, és Viktor Janukovics. A hivatalban lévő elnök, Viktor Juscsenko is indul, de támogatottsága 4% körül mozog, így nem esélyes. Az az általános feltételezés, hogy míg Tyimosenko Amerika- és Nyugat-barát, addig Janukovicsot az oroszok támogatják. Ez nagyjából igaz is, de hiba volna azt feltételezni, hogy ez a választás a külpolitikáról szól. Sokan gondolják úgy, hogy Tyimosenko bukását az okozza majd, hogy nem jól menedzseli a gazdaságot– ami többé-kevésbé igaz is. Csakhogy ez a választás nem is a gazdaságról szól. Ez a választás az ukrán identitásról szól. Azt, hogy ki kire szavaz, az dönti el, hogy ukránnak érzi-e magát, vagy sem. Janukovics ugyanis nem hazaáruló, nem orosz ügynök – ahogy sokan gondolják nálunk, – hanem egyszerűen: orosz. Ő azokat az embereket képviseli, akiknek természetellenes és értelmetlen egy független Ukrajna, mely akadálya az orosz birodalom újjászületésének. Ők azok, akik, bár kötelező, mégsem tanulnak meg ukránul. Ők azok, akiket nem érdekel, és nem is tudják, kicsoda Sevcsenko. És egy orosz-ukrán meccsen nem tudják, kinek drukkoljanak.
Ukrajnában az elmúlt években „nemzetépítés” (nation-building) folyt. Mivel utoljára a Kijevi Fejedelemség alatt létezett önálló ukrán állam, rájuk fért, hogy tisztázzák mibenlétüket, meghatározzák identitásukat. Amikor Ukrajna 1991-ben önálló lett, a fél ország nem beszélt ukránul, s orosznak érezte magát. A másik fele, amelyik tudott ukránul, szintén nem érezte magáénak az új államot, és nem tudott azonosulni vele. Leonyid Kravcsuk volt az, aki hozzákezdett a közelmúlt egyik legjelentősebb társadalmi projektjéhez: Ukrajna újraalapításához. Kravcsuk tartalommal kezdte megtölteni az ukránság fogalmát. Most, tizennyolc évvel később, úgy tűnik, jó úton haladnak. A ’91 után születettek már tudnak ukránul is – kivéve a Krím-félszigeten –, és megjelent egy olyan réteg is – Kárpátalján –, amelyik pedig már oroszul nem tud. Mára azoknak egy része is ukránnak érzi magát, akik oroszul és ukránul egyaránt beszélnek. Az oktatás minden szinten ukránul folyik, kivéve a magyarlakta területen. A tévé és a rádió ukránul sugároz, és minden állami, illetve adminisztratív tevékenység ukrán nyelven folyik. Valóra válni látszik tehát, hogy Ukrajnában egy államalkotó politikai nemzet van: az ukrán.
Mindehhez a törvényi szabályozáson kívül szükség volt a lakosság kooperációjára is. A politikai elit, ismerve az embereket, nagyon szigorú törvényeket hozott, amiket a nép szokatlanul nagy arányban betart. Erre jó példa, hogy Odesszában az önkormányzati belső adminisztráció orosz nyelvű, és ha bármit Kijevbe kell küldeni, kitör a pánik, mert az idősebb korosztálynak a gyerekeiktől kell segítséget kérniük, hogy ukránra fordítsák ügyes-bajos dolgaikat. Az Odesszai Egyetemen becsöngetéstől kicsöngetésig ukránul beszélnek, szünetben pedig oroszra váltanak. Most már minden politikus is ukránul beszél, de például Janukovics ukránja gyenge, és sokszor keverve használja a nyelvet. (A Régiók Pártjából sokan nem tudják a hónapok nevét ukránul.) Így a fülkében azt kell eldönteniük a választóknak, hogy továbbmennek-e a Kravcsuk–Kucsma–Juscsenko/Tyimosenko-féle úton, egy erős, független Ukrajna irányába, vagy letérnek róla. Pontosabban: visszatérnek, és akkor Ukrajna újra a „közeli-külföld” (ближнее зарубежье) része lesz. A politikai megosztottság jól látszik, ha ezt a három térképet összevetjük:
Az 1991-es függetlenségi népszavazáson az igenek aránya.
A 2004-es ukrán elnökválasztás eredményei.
Az ukrán anyanyelvűek aránya.
Mindhárom térképen ugyanott, a Harkov–Poltava–Kirovohrad-vonal mentén húzódnak a határok. Ez az a határ, ami elválasztja egymástól a két Ukrajnát. Mindkét Ukrajna saját jelöltet állított, és nem kérdéses, hogy kettejük közül melyiket látná szívesebben az elnöki székben a Kreml. Ha Tyimosenko miniszterelnökből elnök lesz, akkor a sokatmondóan Julia Tyimosenko Blokknak nevezett tömörülésből választ majd miniszterelnököt, valószínűleg Grigorij Nemirját. Hogy mennyire irtózik ettől az alternatívától a Kreml, az jól látszik az orosz médiából, ahol minden harmadik hír az, hogy Tyimosenko kit zárt éppen börtönbe, és hogy hogyan tette tönkre Ukrajna gazdaságát. Az sem lehet véletlen, hogy az „igazi Ukrajna” (ez Tyimosenko kifejezése) mindkét politikai vezetője ellen gyilkossági kísérletet hajtottak végre ismeretlenek: Juscsenko dioxinmérgezés áldozata lett, Tyimosenko pedig autóbalesetet szenvedett. Azt pedig igazán nem nehéz kitalálni, vajon honnan szerzi kampányához a pénzt Janukovics. Persze az orosz médiában azt is hallani, hogy Ukrajnának nem is lett volna szüksége az IMF-hitelre: az csak arra kellett Tyimosenkonak, hogy legyen miből osztogatnia. Ami igaz, az igaz: ahhoz képest, hogy éppen most kerülték el az államcsődöt, igencsak megnőttek Ukrajnában a szociális kiadások.
De az egyértelmű, hogy ha Oroszország Janukovics győzelmében érdekelt, akkor Magyarország és a régió többi országa Tyimosenkónak kell, hogy drukkoljon.
