Lancelot írása
Díszpolgári címet kapott Glatz Ferenc és Zoltai Gusztáv, nyilván a Szocialista Párt jóvoltából, az SZDSZ meg szelíden bégetett hozzá, ahogy kell. Miért is szégyenletes ezeknek az embereknek a kitüntetése? Mert karrierjüket nem érdemeiknek, hanem múltbeli összeköttetéseiknek, pártkötődésüknek, illetve bizantinus személyi politikájuknak köszönhetik, Zoltai esetében pedig anyagi jellegű visszaélések sorozatos gyanúja is felmerült.
Glatz Ferenc igazi kádárista-posztkádárista képződmény, igazából (a Históra folyóirat pár reformkommer évén és az MTA Történettudományi Intézet kilobbizott felújításán kívül) semmit hasznosat nem csinált életében. Ami persze nem baj, de kitüntetni ezért nem kéne. Művei nem eredetiek, gondolatai közhelyesek, akadémiai elnökként is a bizánci politikát űzte mesterfokon, de ezenkívül úgy érzi, minden kérdésben meg kell nyilatkoznia. Egy dologhoz mindenesetre ért: az önmenedzseléshez. Még zsidózik is olykor, de ezt jótékonyan nézi el neki a média. Pláne, hogy baloldali nem zsidózik, ha pedig igen, akkor életbe lépett az első szabály, hogy mégsem.
Mint ahogyan Mink András is megírta a Beszélőben („Tényárnyaló”; 1996. 5. 7-16. ), Glatz a „Többpártrendszer Magyarországon, 1989-94” című „nagyívű” angolnyelvű írásában (pontos lelőhelyét ld. itt az első lábjegyzetben) többek közt bizarr, csurkista megfogalmazásokkal is élt. Nem is az a lényeg, hogy azt állítja, hogy az utolsó MSZMP-kormány visszatért 1956 szelleméhez és „bevezette a többpártrendszert”. Itt jön a lényeg: „A magyar kormány visszatért 1956 demokratikus hagyományaihoz, és 1989 májusában felülről bevezette a többpártrendszert, párbeszédet kezdeményezett az ellenzék különböző erői és az uralkodó párt között. A kormány, a radikális ellenzékhez tartozó szabaddemokratákkal együttműködve megszervezte az 1958-ban kivégzett Nagy Imre újratemetését, és október 23-át, az 1956-os forradalom évfordulóját első számú nemzeti ünneppé tette.” Nos, Nagy Imre újratemetését a TIB szervezte, nem a kormány, 1989. október 23-át ünnepként pedig 1990 júniusában már az új, szabadon választott parlament vezette be, első ülésén.
Az SZDSZ-ről ezt írja: "Ezek az emberek többségükben már levetették zsidó identitásukat. Ma már nem is származásuk, hanem az általuk képviselt hagyományos értékek, a fejlett nemzetközi kapcsolatrendszer, a felülről bevezetett radikális társadalmi reform eszméje, a külföldi tőkébe vetett bizalom, hagyományosan erős pozíciók a magángazdaságban és a médiában, stb., okán tartják őket zsidóknak…” Aztán az 1994-es MSZP-győzelem után a szocialisták koalíciót ajánlottak az SZDSZ-nek: "Ezzel a maguk oldalára állították a leghangosabb antikommunistákat... és bizonyítani tudták, hogy hogy mégsem a régi monolitikus párt utódai. Egyidejűleg annak is örülhettek, hogy ezzel a bankvilág és a tömegtájékoztatás legtapasztaltabb erőit is maguk mögött tudhatták. Ezért van az, hogy ma az SZDSZ a legbefolyásosabb politikai erő Magyarországon...”. Nem mintha az SZDSZ-ért repesne az ember szíve, de mégsem kellene szinte kizárólag faji-vallási eredetű okokkal magyarázni egy politikai erő térnyerését.
Pályáját amúgy a Történettudományi Intézet párttitkáraként kezdte, majd igazgató lett, később a Németh-kormány oktatási minisztere is volt (itt alapítványba szervezte ki tárcája költségvetésének egy részét, lásd Pro Cultura Pro Renovanda, valamint Európa Intézet). Az MTA-elnöki pozíció két ciklusa után külön neki grundolt, többszázmilliós költségvetésű, a Várban lévő Társadalomkutató Központ hiábavalósága és értelmetlensége is szembeötlő, hiszen az egyetlen cél az volt, hogy Glatz ismét és újból valamilyen igazgató lehessen Magyarországon. De legalább köztársasági elnök és miniszterelnök nem lett a mi kis Rastignacunkból- még.
Zoltai Gusztávról sem lehet túl sok jót mondani, sőt, hozzá képest Glatzban még valami ejrópai finomság és nagyvonalúság is van. A pályáját munkásőrként, majd az ex-ÁVH-s Komlós János művészi titkáraként kezdő Zoltai felfedezte, hogy a zsidó intézményrendszer a pálya, itt lehet érvényesülni s hamar elhitette magáról, hogy ő az új seprű, aki jól söpör. Innen viszont megállíthatatanul uralkodott, diszponál(t) az évi többmilliárdos állami támogatás és személyzete felett, s tette vállalhatatlanná a Mazsihisz belső és külső politikáját.
Jogos indulatú cikkében amúgy Bayer Zsóti ott rontja el a dolgot, hogy zsidózásba oltja Zoltai kitüntetése feletti bánatát. Ezt sokszor elkövette ő és mások, amikor egy jelenséget az illető zsidóságára és nem poszt-kádári létére vagy a korrupcióra/mutyira vezetett vissza s ezzel nagy szolgálatokat tesz pl. Zoltainak is, aki elmondhatja, hogy már megint zsidósága okán támadják őt az antiszemiták s ezzel Bayer jogos érvei is a semmibe hullanak. Tényleg. Jelentjük, Zoltai nem azért kapott kitüntetést (2002 óta a harmadikat!), mert zsidó. Ez a tény a Mazsihisz ügyvezető igazgatójaként nem olyan nagy trouvaille, plusz ilyen alapon minden magyar zsidót kitüntethetnének. Hanem azért, mert antiszemitázással, fasisztázással, valamint ki tudja még milyen szolgálatokkal (egyszer érdemes lenne egy független könyvvizsgáló cégnek megvizsgálnia a Zoltai által vezetett Mazsihisz gazdálkodását, rögtön rendbejönnének a dolgok) komoly érdemeket szerzett a Szocialista Pártnál és Pártnak. Zoltai, akinek a szervezete – amióta csak ő vezeti – korrupciós botrányoktól és hanyag gazdálkodástól hangos, komoly érdemeket szerzett a Hitközség eljelentéktelenítésében, lezüllesztésében, valamint a szocialistákhoz való kapcsolásában. Zoltainak a zűrzavaros magyar állapotokhoz kiválóan passzintható jellemét amúgy mesterien írja le egy rövid szatíra.
Az 1989 utáni demokratikus Magyarország komoly szégyene, hogy Zoltai eddig a hivatalában maradhatott és (ráadásul) ennyiszer kitüntették. Kétszer kapott magas állami kitüntetést (2003: Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, 2005: Magyar Köztársasági Érdemremd Középkeresztje a Csillaggal), egyszer pedig – 2006-ban – az 56’-os Szövetség tüntette ki őt, a volt munkásőrt, Pro Fidelia érdemrenddel, miközben semmilyen érdemei nem voltak. (Azon túl, hogy belépett a munkásőrségbe.) A vitrinbe most berakhatja a díszpolgárságot is, ezért is ugyanúgy megdolgozott, mint az előzőekért.
Glatz és Zoltai kitüntetése Sztálin Generalisszimusz hasonló díjához mérhető csak. A Fővárosi Közgyűlés uralkodó pártjai, az MSZP és az SZDSZ meg tényleg elmehetnének a sunyiba, mert részt vettek egy komoly díj nevetségessé tételében és elértéktelenítésében. Meg hát ezeknek a figuráknak a kitüntetése olyan, mintha nem is lett volna rendszerváltás.
