Hogy az új magyar konzervativizmus a szellemi standard meghatározását sikerre vigye, az kell, hogy előbb a tevékenységének természetes területét jelentő jobboldalét formálja (talán nem is) kicsit át. Nem arról van szó, hogy teljesen demitologizálni vagy racionalizálni kellene kulturális identitását, hanem arról, hogy valódi konzervatív értékeket társítsunk hozzá, megismertessük más nyugati országok konzervatív törekvéseivel, sérelmi politizálását elfelejtessük vele, hazug mítoszait száműzzük, szentimentalizmusát mérsékeljük, a szabadság gazdasági formájával szembeni averzióját leépítsük, partikuláris – őstörténeti, szinkretista stb. – köldöknézését pedig egy sikeres nemzeti jövőképpé változtassuk át. (Nem is kevés feladat ez.)
Békés Márton írása
Mivel a szellem elsőbbsége az emberi életben az anyag felett tagadhatatlan, nem ostobaság arra gondolni, hogy a politikai klímaváltás pártpolitikai szinten később érvényesül, mint a szellemi életben. Az a fajta konzervativizmus, amely az ezredforduló utáni kezdeteitől mára egyértelműen és látható módon van jelen a szellemi életben, nem csak megelőzte a balról jobbra mozgást, de intellektuális vetületét jelenti, sőt annak egyik legfőbb segítője lehet. Van magyar konzervativizmus, de még inkább lesz. Ezen új magyar konzervativizmus értékpreferenciáit, személyi összetételét, olvasmányainak körét, intellektuális erejét tekintve aligha hasonlítható a rendszerváltás idején jelen lévő kvázi-jobboldali közvélemény-formáláshoz, de hasonló területeken tér el a mai magyar mainstream jobboldalnak – okkal vagy inkább anélkül – tekintett szellemi törekvésektől is, amelyben a magam részéről igen kevés jobboldaliságot és annál is kevesebb konzervativizmust látok. Úgy vélem ugyanis – mint kiderült, Egedy Gergelyhez hasonlóan –, hogy nem elég ellenbaloldaliként és antiliberálisként definiálnunk magunkat, és jobboldaliságunkat kizárólag ezen paraméterek szerint teljesülőnek gondolni, hanem a politikai jobboldaliság és a jó esetben ennek előfeltételéül szolgáló konzervatív világnézet teljes birtokában kell lennünk.
*
A lassan évtizede éledező, néhány éve rohamosan megerősödő új magyar konzervativizmus meghatározásában nem sokat segít, ha rosszindulatú minősítgetéseit és az ellene fordított kritikák tartalmát vizsgáljuk meg. Ezek ugyanis minden esetben egy tendenciózus beállítás kimunkálása közben íródtak, amelynek célja a balliberális oldalon, hogy „fasizmust” csináljon e szellemből, a veszettek részéről pedig az, hogy mint „zsidó liberalizmust” bélyegezze meg. Azt viszont kiválóan láthatjuk e bírálatokból, hogy ki milyen előfeltevésekkel él és milyen félelmeket terjeszt ki arra, amit nem ismer eléggé.
Béndek Péter például felteszi azt a kérdést – amelynek megválaszolása írásai alapján nem hinném, hogy az ő dolga volna –, hogy
„van-e még értelme a konzervativizmusnak”? A szerző szerint, idézem,
„Épül nálunk egy konzervatív gondolkodói iskola (jórészt a Konzervatórium, a Reakció, a Hírszerző c. lapok, a Pázmány Péter Tudományegyetem néhány oktatója és a viszonylag új Közjó és Kapitalizmus Intézet körül), melynek tagjai büszkén vállalják a külföldi, döntően angolszász szellemi műhelyekhez való vonzódásukat (akár a magyar valósággal, nota bene
a magyar múlttal szemben is). Ezeket a szerzőket olvasgatva az embernek az a futó benyomása támad, hogy igenis van értelme Magyarországon ennek a szélesen értelmezett hagyománynak”. Miután igyekszik kimutatni, hogy még sincs értelme ilyesmire gondolni, rámutat az okára. Ez pedig, hogy a tömegdemokráciában a konzervativizmus egyetlen lehetősége – na, mi más, már előre sejtjük –
„természetesen a radikalizmus és a szélsőségek irányába való elmozdulás.”
Miután ez pofon egyszerűen és gyémántlogikával ki lett mutatva, Béndek arra a kétszeresen is téves következtetésre jut, hogy az amerikai neokonzervatívokhoz (?) és a nyugat-európai jobboldalhoz (?!) hasonlóan a magyar kísérlet is szélsőjobboldali (?!!) fordulatot vesz, hiszen ennek így kell lennie. Mivel: „ami a klubokban még eidetikus reflexió volt, az a politikai közegben nemritkán intoleranciává és rasszizmussá silányul; ami a szellemi műhelyekben a közösségi ész dicsőítésének indul, az az utcára érve hangos nagygyűlésekbe és csizmacsattogtatásba torkollik; ami értékközpontúság volt, az egyszerre az országhatárok lezárásának és az etnikai felsőbbrendűségnek a gondolatává válik”. Az írás ezzel teljesítette is kitűzött célját, hiszen sikerült bebizonyítania, hogy aki sok Scrutont olvas és valamikor járt Lánczi óráira, az holnap barna inget húz.
Béndeknél jóval taktikusabban járt el a
Magyar Narancs, amikor igyekezvén meghatározni és saját céljai miatt a fentebb jelzett főáramnak látszó vélekedésről leválasztani,
így írt az új magyar konzervativizmusról:
„A konzervatív gondolkodás magyarországi feltámasztásáért ma az Ablonczy Balázs szerkesztette Kommentár
teszi a legtöbbet. Ennek az erőfeszítésnek az intellektuális jellegét részben az adja, hogy a főként fiatal történészekből és politológusokból álló szerzőgárda nem a jobboldali politikai közbeszédet tekinti hagyománynak. Az ifjú szerzők ezt többek között azért tehetik meg, azért lehetnek ilyen emelkedettek, mert – írásaikból ítélve – képesek nemcsak magyar, de külföldi nyelven írt szövegek olvasására és értelmezésére is. A tudatlanságából, provincializmusából erényt (hazafiságot) kovácsoló magyar jobboldali talpas értelmiségtől egy világ választja el őket – a szellemi közélet szerencséjére.”
Az új konzervatív szellemiség valóban olvasottabb és többek között emiatt is innovatívabb, mint a még mindig csak a népiekből táplálkozók. Ám az nagy tévedés, hogy az új konzervativizmus csupáncsak a jobboldal szellemi satnyaságától ódzkodna, hiszen törekvéseit épp ennyire, ha nem jobban jellemzi a nemzeti hagyományok tisztelete, a progresszió illúziónak minősítése és a balliberális ellenkultúra elutasítása.
*
Míg az új konzervativizmussal szemben szkeptikusok gyakran nevezik „neokon”-nak, „neoliberális–neokonzervatív”, libertárius törekvésnek, addig a rajtuk jóval túltevő veszettek minden félelmüket benne látják megtestesülni. Ráadásul trójai falovat vizionálnak, amit a globális nagytőke, a zsidóság, a liberálisok és a Fidesz húzott be a várba. Egy nagyon jellemző „gondolatsor” fog következni, ami amilyen primitív, olyannyira jellemzi az új konzervativizmussal – s főképp annak
ifjúkonzervatív csoportjával – szembeni szélsőjobboldali gyűlöletet.
A
cikk, amely az új konzervativizmusnak a Jobbikkal szembeni (érthető) fenntartásai és atlantista elkötelezettsége miatt íródott, így „fogalmaz”:
„Abban viszont igazuk van a kóhnzervatóriumos neokonoknak, hogy leginkább a Jobbiktól van félnivalójuk. Mert tudják, ha Vona Gábor lesz a miniszterelnök, vége az USA-t és Izraelt kiszolgáló Göncz Kinga/Németh Zsolt-féle külpolitikának. A »magyar« neokonok már nem csak a baloldali médiába […]
, hanem a Fidesz-közeli, »jobboldalinak« hazudott sajtóorgánumokba – úgy mint Heti Válasz
, Hír tv [így!]
, Reakció
, Századvég
, Jobbklikk
, Kommentár
– is módszeresen beépültek, hogy Izrael és az Egyesült Államok fizetett propagandistáiként biztosítsák, a Fidesz-kormány is azon az úton haladjon majd tovább, amit évekkel ezelőtt George W. Bush és a még mindig mesterségesen életben tartott Ariel Saron jelölt ki.”
A zsidóság nemzetközi összeesküvésének régi toposza most olyan összefüggésben tért vissza, amely alkalmas arra, hogy a szélsőjobb egyszerre szidja vele a valódi jobboldal képviselőit, a konzervatívokat, a jobbközép erőket, Amerikát és persze a mindezek mögött örökkön-örökké settenkedő zsidókat. A „neokonzervatív” fogalom ennek érdekében egyszerre mindent jelképző jelzővé vált, hiszen szitokszóként használói ebbe sűrítik Amerikát, Izraelt, a zsidóságot, a kapitalizmust, az imperializmust és az extremitásokat elutasító konzervatív jobboldalt. Ez a szűkagyú „eszmefuttatás” nyilván nem volna említésre sem méltó, ha nem jelezné olyan kiáltóan, hogy a konspiratórikus, szentimentalista, tengerentúli posztbaloldali mítoszokkal élő szélsőjobb mennyire viszolyog attól, ami konzervatív. (S itt nem az iraki háborúra gondolok, amit én ugyan teljesen más okok miatt, de elutasítottam.)
Az új magyar konzervativizmus helye a fenti tévedésekkel szemben ott van, amit a politikai realitásokkal való számolás, az átgondolt politikai véleményformálás, a kulturális hagyományelvűség és a jobboldal gondolatvilágának helyesebbé, jobbá, konzervatívvá formálásának feladata együttesen jelöl ki. Az új magyar konzervativizmus éppen emiatt vitatkozásának kettős frontjával fog szembesülni. Hiszen míg az intellektuális potenciája miatt látványos péniszirigységben szenvedő balliberális értelmiség azért fogja a reakciósság, teokrácia stb. gyanújába keverni, mivel erősen ellentmond a szekuláris–modernista–progresszív kurzusnak; addig a gondolatait vagy megérteni, vagy értelmezni nem képes, más esetekben azokat állítólagos „idegenszerűsége” okán el nem fogadó jobboldali kritikusok tévesen valamiféle neoliberális neokonzervativizmust fognak látni benne.
*
Ám ahhoz, hogy az új magyar konzervativizmus a szellemi standard meghatározását sikerre vigye, az kell, hogy előbb a tevékenységének természetes területét jelentő jobboldalét formálja (talán nem is) kicsit át. Nem arról van szó, hogy teljesen demitologizálni vagy racionalizálni kellene kulturális identitását, hanem arról, hogy valódi konzervatív értékeket társítsunk hozzá, megismertessük más nyugati országok konzervatív törekvéseivel, sérelmi politizálását elfelejtessük vele, hazug mítoszait száműzzük, szentimentalizmusát mérsékeljük, a szabadság gazdasági formájával szembeni averzióját leépítsük, partikuláris – őstörténeti, szinkretista stb. – köldöknézését pedig egy sikeres nemzeti jövőképpé változtassuk át. (Nem is kevés feladat ez.) Az, hogy mi lesz a jobboldal kulturális főárama, a szellemi paradigmaváltás szempontjából különösen meghatározó lehet. S pontosan emiatt zavaró, hogy a jobboldal magjába rendre be-beszivárog a periféria, és ott érezhető kulturális hatást fejt ki, mely hatás korántsem gondolatai nemességének, tisztaságának, a realitással ápolt közeli kapcsolatának köszönhető. E periféria a klasszikus konzervatív értékeket ki igyekszik cserélni saját próféciáinak töredékekből összegyúrt konglomerátumára.
A periféria két csoportból áll, ezek az illuministák és az ezoterikusok. Előbbiek csodás képességeik révén a „világhatalom” mögé látó, ott összeesküvést megpillantó, a „globális háttérhatalmakat” ezzel könyörtelenül leleplező közgazdászok, akik a radikális baloldali antikapitalizmus mondanivalóját nemzeti csomagolásban igyekeznek eladni (Bogár László, Drábik János, Varga István). Utóbbi csoport pedig úgy véli, hogy a magyarság mai öntudatának meghatározására kizárólag az őstörténészkedés alkalmas, s ehhez társított homályos vallási gnózisuk arra indítja őket, hogy a „létrontó” tendenciáknak globálisan ellentmondó magyar küldetést ötöljenek ki (Lánszki Imre, Pap Gábor, Papp Lajos, Szántai Lajos, Varga Csaba). Az illuministák és az ezoterikusok mondanivalójához egyaránt szervesen képes csatlakozni az öko-próféták csoportja, amely nálunk különös módon a jobboldalon fixálta a klímahisztériát (Hetesi Zsolt).
E három csoport egymáshoz igen jól illeszkedő programja olyan karaktert ad a perifériának, amely a következőkkel jellemezhető: a posztbaloldali „globkrit” nemzeti argumentációja; primitív antikapitalizmus, amely a „tőke”, a „profit” és egyéb, a szabad piacgazdasághoz teljes természetességgel hozzátartozó fogalmakat mágikus gyűlölettel övezi; a múlt és a jelen kudarcainak feloldása az abszolutizálásig vitt „nemzeti öncélúságban”; a mitikus magyar múltat reális jelenbéli alternatívának tartó furcsa nézetek.
A jobboldal kulturális magjának meghatározása az imént jellemzett csoportokból álló periféria (és a még náluk is rosszabb alternatívák, ld. túlzók és veszettek) helyett a realisták feladata lesz, akik kifejezetten érzékenyek a nemzeti sorskérdések iránt, de azokat konzervatív eszközökkel és sebességgel kívánják megoldani, felmérve azt is, hogy Magyarország integrálódott a világrendszer különböző szintjeibe, továbbá fenn kívánják tartani a piacgazdaságot és reális, össztársadalmilag elfogadható értékeket közvetítenek. Az új magyar konzervativizmus előtt számtalan feladat áll tehát, amelyek között igen nehezen meghatározható a helyes sorrend, hiszen a kulturális standard meghatározásának missziója mellett jelen van/lesz a kétfrontos harc, amely közül gyanúm szerint nem az elfáradt balliberális intellektus semlegesítése lesz a nehezebb, hanem a szentimentálisan érvelő, minden kritikát helyből nemzetellenességnek bélyegző antikonzervatív ellenbaloldal hatásának mérséklése.
A konzervatív áramlat aktivitását, erejét érezhetően emeli az a tény, hogy a fiatal értelmiség között is jelen van hatása. Talán Asbóth megfigyelésével párhuzamos folyamatok mennek végbe ma is? Remélhetőleg. A magyar conservativ politika 1875-ös kötetéből ezt olvassuk: „meglepő tény, melyet oly bámész ámulattal fogadnak a sablon-liberalismus előítéleteinek czafataiból kibontakozni még mindig nem tudók, azok, a kik még ma is ötven évvel hátra vannak, hogy az új nemzedék, persze nem a dombszögi casino puff-neki fiatalsága, hanem az intelligens, a tanúit, művelt és gondolkodó, az európai eszmék áramlatában élő fiatal emberek zöme, – a kiknek száma, hála az égnek végre valahára szemmel láthatólag szaporodik nálunk is, – szembetűnően a conservativ eszmékhez szít. És ez igér a conservativ iránynak biztos jövőt.” Így legyen.
*
Ha a jobbközép politikai erők képesek lesznek megvalósítani a jó kormányzást, a konzervatívok pedig sikeresen veszik át a kulturális napirend formálását, akkor teljes lesz a korszakváltás. Ehhez meg kell szabadulni a hatvan éves baloldali hagyatéktól és egyúttal el kell kerülni a korszakváltás sodrásában fel-felbukkanó kellemetlenségekkel való érintkezést is. A nagy kérdés, hogy a kormányzást domináló politikai erő és a kultúra standardját meghatározó szellem balliberális lesz-e, vagy az egymással stratégiai viszonyban álló
mérsékelt és realista jobbközép–konzervatív párosé? A kettő egymáshoz kötöttségét hiba lenne szétbontani (vagy hagyni szétbontódni, kívülről szétszedni), megerősödésének hiánya ugyanis egyértelműen a korszakváltás ellenérdekeltjeinek használ.
Békés Márton
