A magyarok nem építettek világbirodalmat, és a magyar állam területe ma csak harmadnyi töredéke a történelmi országnak. Még sincs okunk az elégedetlenségre, ha sorsunkat a térség más országaival, vagy akárcsak a rokon népek történelmével vetjük össze. Őseink előtt népek tucatjai érkeztek Eurázsia pusztáiról a Kárpát-medencébe, s ma már nyoma sincs egyiknek sem. Világbirodalmak enyésztek el hírmondó nélkül, s a hazánkat pusztító mongolok birodalmából mára csak egy Oroszország és Kína közé ékelt ütközőállam maradt. A magyarok lehorgonyzása a nyugati civilizáció mellett, ha nem is volt problémátlan, de mindenképpen sikeresnek bizonyult.
Antall György írása
Könnyű egy sikeres, nagy ország polgárának megbirkóznia hazája történelmével. Irigykedve nézzük, milyen remek komédiákat tudnak az angolok csinálni magukról, saját történelmükről – erre Rowan Atkinson nagyszerű Fekete Vipera (Blackadder) sorozata a legjobb példa. A baloldali értelmiség azonban ott is nehezen küzd meg a múlt örökségével, és még mindig a Brit Birodalom emlékével harcol, pedig annak már több mint ötven éve vége. Lassacskán ők is beláthatnák, hogy a birodalmi múlt miatt sincs ok a szégyenkezésre. Az egykori Birodalomhoz tartozó területek – s nemcsak a „fehér domíniumok”, hanem az összes többi is – ma sokkal hátrébb tartanának a sokszor elátkozott gyarmatosítás nélkül. Ezt ma már a józanabb helyi elitek is elismerik. A Fekete Vipera-sorozatnál nem kevésbé remek Brian élete című film egyik kulcsjelenetében ki is mondják, csak épp a rómaiak helyett a briteket kell olvasni: „Mert a csatornázáson, orvosláson, boron, közbiztonságon, öntözésen, utakon, ivóvízellátáson és a közegészségügyi rendszeren kívül, mit tettek értünk a rómaiak?” (Ugyanazt, amit a britek Afrikában: békét hoztak. – Fúj, békét! Demagóg! – hangzik az öntudatos – baloldali – válasz.)
Jómagam talán ezért is vagyok kétségbeesve a magyar történelemmel, különösen pedig a magyar régmúlttal kapcsolatos, időről-időre elhatalmasodó elmebajtól. A történelmi sarlatánság legfontosabb terepei a magyar őstörténet – vagyis a magyarság eredete – és a Szent Korona története. S nemcsak azért, mert mint a messzi régmúltba nyúló dolgok, írásos emlékekkel nem, vagy csak alig dokumentálhatók, hanem azért is, mert a hivatalos verzió sokszor nem túl meggyőző, vagy túl sok kérdést hagy nyitva. Egyáltalán nem újság, hogy az akadémiai tudományosság hajlamos a megrekedésre, és hogy a nagy újdonságok sokszor – ha nem a legtöbbször – az akadémiai tudományon kívül születnek. Zolnay Vilmos kitűnő és elgondolkozató, A művészetek eredete című könyve Freud és Einstein példáját hozza fel, akik nem voltak az akkori elmekórtan, illetve a fizika egyetemi professzorai. Az előbbi gyakorló orvos, az utóbbi pedig szabadalmi ügyvivő volt a nevéhez fűződő korszakos felismerés megszületésének idején. Ám a kanonizált tudományosságot megkérdőjelező elméletek meghirdetői és követői nagyon sokszor a tudományos élet pereméről a teljes megőrüléshez jutnak el, és nem minden őrültről derül ki utóbb, hogy korszakos felfedező volt.
A magyar történelem viszont a teljesen megalapozatlan fantazmagóriák nélkül is nagyon izgalmas, s épp elég megoldatlan kérdést tartogat a jelenkor és a jövő történészei számára. Sok alternatív honfoglalás- és Szent Korona-elméletben van egy-egy okos megfigyelés vagy helyes megállapítás. Mint általában mindenben, itt is kettőn áll a vásár: a vadabbnál vadabb magyar őshaza- és Szent Korona-elméletekre a hivatalos kutatók egyre fokozódó ortodoxiával reagálnak. Nem lebecsülendő tehát a hivatalos tudományosság ellenséges merevségének radikalizáló hatása: a jó szándékú amatőrökből hamarosan zord őrültek lesznek. A történelmi fantáziálás gyorsan meghozza mérges gyümölcseit is, a különböző történelmi-politikai összeesküvés-elméleteket. De hát miért is várunk mást az ezer éve történtekkel kapcsolatban, ha az
alig két évtizedes rendszerváltozásnak is megvannak a maga rémmeséi a „
rózsadombi paktumról” és a szabadkőművesek aknamunkájáról?
*
A történetírás soha nem nélkülözi – különösen nem Kelet- és Közép-Európában – az aktuálpolitikai jelleget. Nem is olyan régen a politikailag (is) „németbarát” Hóman Bálint a német minta – a Karoling-kori és Ottó-kori német fejlődés – követését fedezte fel a magyar államalapítás vizsgálata során. Alig tíz éven belül (lényegében ugyanazon forrás- és ismeretanyag alapján) a kommunista Molnár Erik gyökeresen ellentétes következtetéseket vont le, és felismerte a Kárpát-medencében akkor élt korai szláv népesség civilizáló hatását a nomád magyarokra. Ebben sem nehéz felfedezni az élenjáró szovjet példa szolgai másolását visszamenőlegesen is igazolni kívánó történészi-politikusi törekvéseket. Mindez azért fontos, mert a történetírásba behatoló politikai sarlatánságnak van egy határozott „ellenzéki” íze is, mert az nemcsak az akadémiai tudományossággal szemben megfogalmazott „ellenzéki vélemény”, hanem leginkább a jelennel és a magyar múlt alakulásával kapcsolatos elégedetlenség kifejezése is.
Az elégedetlenség önmagában még nem volna baj. A jelennel kapcsolatos elégedetlenség nagyon is indokolt, s egyben fontos hajtóerő lehetne az ország előrejutásához. A múlttal kapcsolatos elégedetlenség ellenben kártékony, mert sehová sem vezet. Hasonlóképpen értelmetlen a sértettség, az elégedetlenség okainak a másokban történő keresése, a külvilág okolása kudarcainkért, azaz: a sérelmi politika. Erre pedig nekünk magyaroknak igen nagy hajlamunk van – egyéneknek, családoknak és az egész nemzetnek egyaránt.
Szerencsés országokban ősi katedrálisok, ép, s ma is lakott várak, ódon polgárvárosok, sok évszázados falusi házak, és a személyes történelmek nemzedékeken átívelő megszakítatlan láncolata őrzi a nemzeti, a helyi és a családi múltat. A családok gyarapodását sem szakította meg szinte minden generációban egy-egy háború, összeomlás vagy államosítás. Európának ezen a tájain azonban a nyugati ember számára felfoghatatlan dolgok történtek, s hazánkban az elmúlt száz évben is szinte minden generációt ért valamilyen rettenetes csapás.
Ráadásul a magyarok nem építettek világbirodalmat, és a magyar állam területe ma csak
harmadnyi töredéke a történelmi országnak. Még sincs okunk az elégedetlenségre, ha sorsunkat a térség más országaival, vagy akárcsak a rokon népek történelmével vetjük össze. Őseink előtt népek tucatjai érkeztek Eurázsia pusztáiról a Kárpát-medencébe, s ma már nyoma sincs egyiknek sem. Világbirodalmak enyésztek el hírmondó nélkül, s a hazánkat pusztító mongolok birodalmából mára csak egy Oroszország és Kína közé ékelt ütközőállam maradt. A magyarok lehorgonyzása a nyugati civilizáció mellett, ha nem is volt problémátlan, de mindenképpen sikeresnek bizonyult. Gondoljunk bele: ha a honfoglaló magyarok az őshazában maradnak, ma orosz vagy ukrán útlevelünk lenne! Egyszóval elégedettségre, sőt még némi megalapozott büszkeségre is lehetne okunk. Egyúttal persze az önvizsgálatra, a realitások megtanulására is.
*
Szeretjük vagy sem, a nacionalizmus volt az utolsó három évszázadban a világtörténelmet formáló legfontosabb erő. Azt hinni, hogy a magyar nacionalizmus nélkül békesség uralkodna e térségben, tipikus baloldali értelmiségi illúzió. Még olyan kitűnő történészek is, mint Engel Pál, ebbe a tévedésbe estek, amikor azt feltételezték, hogy a magyar köznemesi tudat, és az ebből eredő xenofóbia – mely valóban sokszor irracionális, és a valóság ismeretét és megértését is gyakran messzire elkerüli – a Kárpát-medencei nyomorúságok legfőbb oka. A más nemzetek lenézése, megvetése, vagy akár a xenofóbia a régi, demokratikus hagyományú nyugat-európai nemzetektől, vagy az ottani liberális, szocialista vagy kommunista baloldaltól sem idegen. A nyugati civilizáció centrumának centrumát, az egykori Flandria és Brabant területén létrejött Belgiumot most készül ízekre szedni az egymásnak feszülő flamand és vallon nacionalizmus, s ma már az sem biztos, hogy a háromszáz éve, Anglia és Skócia egyesüléséből megszületett Nagy-Britannia kibír még száz évet. A brit vagy éppen a holland németellenesség pedig – mely 15-20 évvel ezelőtt, évtizedekkel a második világháború után sem tett különbséget a rendszer, a hitlerista nácizmus és annak legfőbb, bár nem egészen vétlen áldozata, a német nép között – legalább olyan irracionális volt, mint a szerbek, bolgárok vagy görögök napjainkban is élő törökellenessége.
A közép- és kelet-európai térség két sikeres nacionalizmusa a cseh és a román: az egyik polgári, a másik meg nagyon nem az. S a
cseh vagy román xenofóbia sem kisebb, mint a magyar – csak sokkal ravaszabb. A magyar nacionalizmus egyik jellemző tévedése, hogy a világ felé a magyarság különbözőségét hangsúlyozza, ellentétben a cseh és a román nacionalizmus, mely a nyugattal való azonosságot emeli ki. A cseh nacionalizmus számára Prága cseh város, Csehország dísze (
Caput Regni), míg a magyar nacionalizmus Budapest-ellenes. A cseh nacionalizmus a német
Prag-ból cseh
Praha-t konstruált, a magyar nacionalizmus számára a német
Ofenből és
Pesth-ből elmagyarosodott Budapest „a bűnös város”. A magyar nacionalizmus nem büszke fenntartások nélkül a Nobel-díjas magyar Kertész Imrére, mert zsidó – ellenben a cseh nacionalizmus a németül író zsidó Franz Kafkából nagy cseh írót faragott. A történelmi Csehországban – alig trianoni magyarországnyi területen – még 1939-ben is több mint hárommillió német élt, ma talán csak tízezer, s nemcsak a német történelmi helyneveket, hanem a történelmi családneveket is csehesítik. Ez történik közben a német nyelvű múlttal Szlovéniában is, a magyarral pedig Ausztriában vagy Szlovákiában. A hivatalos osztrák történetírás szerint a Batthyány-család és az Esterházy-család neves burgenlandi főnemesi famíliák, akik mellesleg szerepet játszottak a magyar történelemben is, a szlovák nacionalizmus pedig Csák Mátéban már régóta
Matej Čak szlovák nemzeti hőst látja, aki küzdött a magyar elnyomás (Anjou Károly Róbert) ellen.
A magyar „nacionalizmus” akkor szolgálja jól a „náció” ügyét, ha Európának, tágabban pedig a nyugati világnak, melynek részei vagyunk, nem a különbözőséget, hanem a hasonlóságot mutatja be. Csak ha már megértették, hogy mi is egy vagyunk közülük, akkor lehet megértetni velük, mi az a többlet, amit magunkkal hozunk: egyedülálló nyelvünk, keleti örökségünk és nyugati jelenlétünk.
*
A magyar nacionalizmussal nem az a baj, hogy van, hanem az, hogy nagyon sokszor eluralják a délibábos illúziók, s a magyarok a vágyaikat legtöbbször összetévesztik a realitásokkal. A történelmi illúziógyártás egyik legfontosabb mezeje a már említett Szent Korona-tan. A koronaeszméből – a királyi hatalom személytől függetlenné váló absztrakciójából – előbb a „nemesi köztársaság” Werbőczy-féle megalapozása, majd a Habsburg-ellenes rendi ellenállás szimbóluma, a 19. században pedig – a Timón-féle újrafogalmazásában – a nemzeti királyság illúziója és a közös monarchia realitása közötti szakadék áthidalására tett kísérlet lett. Napjainkra azonban a Szent Korona-tan magába olvasztotta a magyar nemzettudat és a magyar politika összes furcsaságát. A mai értelmezésében a honfoglalás előtti keresztény magyar és pogány magyar, Urálon túli burját, sumér, kaukázusi, hun és avar örökség együtt kavarog „a Magyar Küldetés beteljesítéséhez az alapot megadó” szimbólummal. Egyesek pedig Szent István művét „a judeo-kereszténység oltár-trón szövetségének következtében” a magyarság eredendő értékrendjének felszámolására tett kísérletnek mutatják be. Hasonló szövegek nagyon gyakoriak voltak az 1930-as évek politikai szélsőjobboldalán, amelynek volt egy erősen kereszténységellenes vonulata – most azonban már összevegyül minden, össze nem illő dolgok, ősmagyar hitvilág és a kereszténység.
A Szent Korona talán a legszebb, de mindenképpen a legmisztikusabb uralkodói jelvény a nyugati világban. Voltaképpen mindegy, hogy hűvös aranyabroncsa érintette-e Szent István homlokát. Az államalapító legfontosabb öröksége nem a Szent Korona, hanem maga az ország. Életművét az idő igazolta, a magyarság – mint etnikum, majd nemzet – nem az ő tettei ellenében, hanem éppen azoknak következtében maradt fenn, míg a szkíták, hunok, avarok, kunok, besenyők mind eltűntek a történelem viharaiban. Öröksége egyben nagyon is egyértelmű, s nem választható el benne a kereszténység a magyarságtól, az európai jelenlét az állami önállóságtól.
