Rendkívül érdekes, hogy egy valaha volt kereskedelmi megállapodás hová jutott: hiszen ez a formáció, az Európai Unió lassan állami vonásokat kezd mutatni. Ugyanakkor a történelemben van még legalább egy föderáció, melynek fejlődéstörténete rendkívül izgalmas, és azt megvizsgálva számos tanulságot vonhatunk le az EU jelenéről és jövőjéről, hibáiról és lehetőségeiről. Ennek a föderációnak, bár természetesen folyamatosan változik, de az első világháború óta már senki sem vonja kétségbe valódi állam-létét: természetesen az Egyesült Államokról beszélünk.
Kara Kálmán írása.
Az Európai Unió parlamentjének, az Európai Parlamentnek a választása alkalmat adhatott volna rá, hogy az Unió jövőjére terelődjön a figyelem. Erre sajnálatosan nem került sor, a választás a valaha volt legalacsonyabb részvételi arányt hozta, és a két nagy párt, a Néppárt és a Szocialisták veszített a mandátumainak számából. Pedig rendkívül érdekes, hogy egy valaha volt kereskedelmi megállapodás hová jutott: hiszen ez a formáció, az Európai Unió lassan állami vonásokat kezd mutatni. Olyannyira, hogy a nemzetközi szervezetektől eltérően valami egyediként szokás róla beszélni. Ugyanakkor a történelemben van még legalább egy föderáció, melynek fejlődéstörténete rendkívül izgalmas, és azt megvizsgálva számos tanulságot vonhatunk le az EU jelenéről és jövőjéről, hibáiról és lehetőségeiről. Ennek a föderációnak, bár természetesen folyamatosan változik, de az első világháború óta már senki sem vonja kétségbe valódi állam-létét: természetesen az Egyesült Államokról beszélünk.
Az államok
A magyar történelemkönyvekben különösebben nem túlreprezentált az államok és a szövetségi állam közötti viszony alakulásának története. A 13 állam szövetségeként - külső fenyegetés hatására, háborús helyzetben - létrejött szövetség kezdetben valóban nem volt több, mint államok közötti szövetség: a függetlenségi nyilatkozatban még united States of America-ként említik magukat. Az 1776-ban megalkotott, és végül csak 1781-ben ratifikált Articles of Confederation egy olyan központi 'államot' hozott létre, amely ugyan rendelkezhetett háború és béke kérdéséről, továbbá a nyugati területek igazgatásáról, és egységes külpolitikát folytatott, de nem szedhetett adót - a tagállamoktól kellett 'kérnie' a költségeire pénzt - és gyakorlatilag hadserege sem volt. Viszont - és ez a későbbiekben fontossá válik - a szövetség örök időre szólt, nem lehetett kilépni belőle, továbbá minden egyes tagállam jóváhagyását megkívánta a szerződés módosításához, és a jóváhagyásig az adott államban nem is lehetett alkalmazni az új szabályt. Emellett a központi 'állam' csak azokban a kérdésekben intézkedhetett, amelyben erre jogot kapott. Minden más kérdés 'tagállami' hatáskörben maradt. A központi állam törvényhozó testületét maguk az egyes államok alkották, egy-egy szavazattal bírván.
Persze, a fenti berendezkedés nem bizonyult túl alkalmasnak. A föderalisták, akik egyébként az antiföderalista Demokrata-Republikánus párttal együtt az Egyesült Államok politikai berendezkedésének első felosztását (pártszerkezetét) alkották, elsősorban a tagállamok közötti kereskedelmi szabályozás hiányával - és ez egyébként egy érdekes párhuzam az EU és az USA közt -, másfelől pedig a lelkiismereti szabadság és a magántulajdon ügyeiben a tagállami szabályokkal szemben hiányzó ellensúllyal nem voltak megelégedve. Két kiemelkedő alakjuk Madison (aki később egyébként már egy kevésbé föderalista álláspontra helyezkedett) és Washington volt. Amikor 1787. május 25-én összeült a Philadelphiai Gyűlés (Philadelphian Convention), kezdetben még az sem volt biztos, hogy a Konföderációs Cikkek átdolgozására, vagy éppen egy új kormányforma kialakítására kerül sor. Az EU mai állapotából és vitáiból visszatekintve rendkívül érdekesek az akkor napirenden lévő különböző javaslatok, amelyek között volt olyan, mely a tagállamok szuverenitását is eltörölte volna, akadt, mely a kis államoknak kedvezett, és olyan is, amely inkább a nagy államokat pártolta. Végül az úgynevezett Connecticuti Kompromisszumos Javaslat (Connecticut Compromise) elfogadására került sor. Már itt előkerült a rabszolgatartás kérdése, több oldalról is. De csak egyetlen kérdésben született valódi döntés: a rabszolganépességet az államok népességének számításakor 3/5-ös aránnyal vették figyelembe (three-fifths compromise), de például nem foglalkoztak érdemben a rabszolgakereskedelem engedélyezésének vagy betiltásának kérdésével.
Az Alkotmány
Az Egyesült Államok Alkotmánya meghatározó dokumentum a tekintetben, hogy létrehozott egy olyan, határozott központi államot, amelynek akár a tagállamok ügyeibe is van joga beleavatkozni. Létrehozta a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat, a legfelsőbb bíróságot, rendelkezett ezek kinevezésének és megválasztásának módjáról. Szabályozta a tagállamok és a szövetségi állam viszonyát, garantálta a tagállamok területét, államformáját. Megteremtette a letelepedési szabadságot, korlátozta az egyes államok határaival kapcsolatos jogát. Ugyanakkor, a tagállamoknak a szerepe meglehetősen erős maradt: minden tagállam két szenátort küld a Kongresszus felsőházába (akiket ekkor még a tagállami törvényhozás választott), és máig él az a szabály, hogy a tagállamok háromnegyedének jóváhagyása kell az Alkotmány 'kiegészítéséhez'. (Módosítani, törölni szöveget nem lehet belőle - bár hatályon kívül helyezni későbbi módosítással igen). Létezik továbbá az a szabály - alkalmazására soha nem került sor -, hogy a tagállamok kétharmadának törvényhozása alkotmányozó gyűlést hívhat össze alkotmánymódosítási javaslatok megvitatására.
Az antiföderalisták azonban elutasították az Alkotmány elfogadását, amelyet az államok közül kilencnek kellett jóváhagynia. Az Alkotmány ratifikálását nem sikerült megakadályozniuk (1789), ugyanakkor sok állam küldött módosítási javaslatokat a ratifikáció mellé, amelyek alapvetően az új, szövetségi állam korlátozására irányultak, mégpedig az egyéni (személyes) szabadság védelmében. Madison ezért - mintegy megpróbálván kézben tartani az eseményeket - maga terjesztett be a kiegészítési javaslatokat, szám szerint tizenkettőt, még 1789-ben. Közülük tízet ratifikáltak is a tagállamok. Ezek alkotják az úgynevezett Bill of Rights-ot. A fennmaradó két javaslat közül az egyiknek csak 1992-ben, a másiknak azonban máig sem fejeződött be a jóváhagyása. A tagállamokra azonban a Bill of Rights nem terjedt ki (sőt még ma se terjed ki feltétlenül az összes!) 1868-ig, a 14. alkotmánykiegészítés elfogadásáig. Ezek között olyan, fontos jogok kaptak helyet, mint a (szövetségi) állam és az egyházak szétválasztása, a kvártélyozás alóli mentesség, a jogi eljárásokra vonatkozó garanciák, illetve a szövetségi állam hatalmát megállapító jogszabályok kiterjesztő módon való értelmezésének tilalma. Valamint, a még ma is vitára okot adó fegyvertartási jog: a vita tárgya, hogy általános fegyvertartási jogról, vagy csak a milíciában való részvételhez kapcsolódó jogról van-e szó. Mindezt 2008-ban értelmezte egyébként az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Heller-ügyben. Az ügyet egyébként a Cato Intézet egyik tagja kreálta, és végül a bíróság a jogszabály alkalmazhatatlanságát rendelte el.
1790-ben került sor a főváros elhelyezésére, amely egyébként egy újabb fejezete a rabszolgatartással kapcsolatos problémák elodázásának (Compromise of 1790).
A bíróságok
A szövetségi és tagállami hatáskörök ütközésének következő fejezete az Adams-adminisztráció által elfogadott négy törvény körül bontakozott ki. Az Aliens and Sedition Acts-nek nevezett törvénycsomag - amelyek tartalma jelen írást tekintve nem lényeges - a szövetségi állam hatáskörét bővítette ki úgy, hogy arra nem volt konkrét alkotmányos felhatalmazás (egyes bűncselekményeket rendeltek büntetendőnek). Ugyanakkor ez időtájt, 1798-ban még nem létezett a törvények bírósági felülvizsgálata, továbbá a Legfelsőbb Bíróság tele volt a Washington által kinevezett föderalistákkal, így a törvényeket ellenző demokrata-republikánusoknak más utat kellett keresniük. Így születtek meg a(z) - álnéven - Jefferson által írt Kentucky-i és a Madison által - ugyancsak álnéven - írt Virginiai Nyilatkozatok. A szembenállás odáig fajult, hogy felmerült a szövetségi csapatok Virginiában való bevetése is.
Elég érdekes idők jártak akkoriban: ugyanis Jefferson 1796-1800 között alelnök volt, miközben a föderalista John Adams volt az elnök. Ez úgy eshetett meg, hogy akkoriban az elektorok még két szavazattal rendelkeztek, és a legtöbb szavazatot kapó jelölt elnök, a második legtöbb szavazatot szerző pedig alelnök lett. Persze meglett volna a föderalisták többsége ahhoz, hogy mind az elnököt, mind az alelnököt ők válasszák meg: csakhogy Alexander Hamilton némi intrikával Adams ellen akarta fordítani a föderalistákat (elérve, hogy Adams legyen az alelnök, az alelnöknek elképzelt személy pedig az elnök). Hamiltonnak ugyan nem sikerült a terve, de annyira összekeveredtek a szálak, hogy végül Jefferson alelnök lett egy olyan elnök mellett, akivel nem értett egyet. Így hát nem maradt neki más, mint a szövetségi kormányzat ellen álnéven tagállami javaslatokat írni...
Az 1800-as elnökválasztás még szórakoztatóbb lett, mint a korábbi - ugyanakkor ennek nyomán alakult ki az elnökválasztás mai gyakorlata. A demokrata-republikánusok többséget szereztek, köszönhetően Hamilton Adams elleni fellépésének. Hamilton egy pamfletet írt Adams ellen, ami demokrata-republikánus kézbe került, ők meg elkezdték azt széles körben nyomtatni és terjeszteni, ami megosztotta a föderalistákat. Hogy ne ismétlődjön meg az, ami négy évvel korábban, azonos számú elektor szavazott Jeffersonra és Burr-re, így az akkori szabályok alapján a Képviselőház dönthetett róla, hogy ki legyen az elnök és ki az alelnök. Itt pedig Hamilton közreműködésével Jefferson nyert. Az egyébként föderalista meggyőződésű Hamilton intrikái azonban így sem vezettek teljes sikerre, mert bár sikerült Adams újbóli elnökké választását megakadályozni, de eközben a demokrata-republikánus Jefferson megválasztásával veszítettek a föderalisták. (Szintén érdekes mellékszál, hogy Hamilton egy Burr-el szembeni párbajban kapott lövés miatt halt meg 1804-ben.)
Az Adams-Jefferson párharc nem ért véget Adams elnöksége után sem: ehhez az afférhoz kapcsolódik az egyik legfontosabb bírói döntés az Egyesült Államok történetében. Az Adams-adminisztráció ugyanis, amely egyik utolsó cselekedeteként biztosította a föderalista többséget a Legfelsőbb Bíróságban, rengeteg új bírót is kinevezett. Ám a kinevezések kézbesítésére nem minden esetben került már sor - miközben maga a kézbesítés feltétele lett volna a bírák hivatalba lépésének. Így egy bizonyos Marbury sem kapta meg a kinevezését. Az időközben hivatalba lépett Jefferson azonban egyáltalán nem volt elragadtatva az elődje által kinevezett bíráktól, ezért egyenesen leállította a kinevezések kézbesítését. Marbury erre válaszul a Legfelsőbb Bíróság előtt pert indított a kvázi külügyminiszterként funkcionáló Secretary of State, Madison ellen - ugyanis pozíciójánál fogva ő volt ekkor felelős egy csomó más kihirdetési, publikációs, iratmegőrzéssel kapcsolatos stb. feladatért is. (Ekkoriban az elnökség előtti lépcsőként tekintettek erre a posztra.)
A föderalisták által "megszállt" Legfelsőbb Bíróság - amelynek túl sok ügye nem volt eddig - kapva kapott az alkalmon, hogy csinálhat végre valamit. (A testület egyébként egészen 1835-ig a Kapitólium alagsorában, egy kis helyiségben ülésezett.) A John Marshall vezette testület nem közvetlenül Jeffersonnal szállt szembe, hanem a kinevezés alapjául szolgáló egyik törvény alkotmányellenességét és alkalmazhatatlanságát vezette le az ügyből. Megállapította, hogy bár Marburynek joga van a kinevezésre, ám a kinevezésekkel kapcsolatos ügyeket a Legfelsőbb Bíróság elé utaló törvény bővíti a Legfelsőbb Bíróság joghatóságát - mégpedig az Alkotmánnyal ellentétes módon. A bíróságnak el kellett tehát döntenie, hogy melyik szabályt alkalmazza, az Alkotmányt vagy a vonatkozó törvényt. Természetesen az Alkotmányt kell alkalmazniuk, és az adott törvényt alkalmazhatatlannak kell nyilvánítani - mondta Marshall - hiszen a másik megközelítés aláásná az Alkotmányt. Az eset érdekességét jelen írás szempontjából az adja, hogy ekkor éppen a jogalkotó hatalom és a bíróság közötti ellensúly megszületésének vagyunk tanúi. Az Európai Bíróságnak hasonló kezdetekkel kellett szembesülnie: nekik sem nagyon akartak ügyeket küldeni, és évtizedes harc zajlott, amíg a tagállami bíróságok elfogadták az Európai Bíróság joghatóságát, illetve kialakult a tagállami és az európai uniós jog ütközése során követendő gyakorlat. (Folytatjuk!)
Kara Kálmán
Kapcsolódó írások:
Európai Terror Házát akar Csehország
Európa vagy konzervatív lesz, vagy nem lesz
Uniós visszautasítás: Magyarország és a válság
