A 19-20. század ateizmusa lényegében moralizmus: tiltakozás a világ és a történelem igazságtalanságai ellen, mivel egy ilyen világ nem lehet a jóságos Isten műve. Ha pedig nincs Isten, az igazságtétel az emberre marad. Ez azonban gőgös, fennhéjázó gondolat volt - remény nélküli az a világ, amelyiknek önmagának kell igazságot tennie. Ezzel szemben létezik a test és a lélek feltámadása, így van igazságosság és jóvátétel. Ez ugyan lehet félelmetes kép, az elveszejtő, haragvó Isten képe, azonban talán mégis jobb, ha úgy fogalmazunk: ez a kép felébreszti a felelősséget. Ha csak merő kegyelem volna, ami jelentéktelenné tesz minden földi történést, Isten adósunk maradna az igazságossággal.
Szilvay Gergely írása
Mottó: „Napjaink kutatói egyre inkább úgy látják, hogy a remény több enyhe vigasznál a szerencsétlenségben; meglepően fontos szerepet játszik életünkben, s az iskolától a gürcölésig terjedő széles tartományban jelent nagy előnyt. (...) A remény annak biztosítéka, hogy nem adjuk meg magunkat a szorongás rohamainak, a defetizmusnak, a depressziónak, ha nehéz feladat hárul ránk, vagy akadályokkal kerülünk szembe. A reményteljes embereknek kevesebb depresszió, szorongás, érzelmi mélypont jut ki az élet küzdelmei során."
(Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia)
Két pápai enciklikája jelent meg eddig XVI. Benedeknek, amelyek nem csak mélyen hívő katolikusok számára lehetnek érdekesek, hanem mindenki másnak is - legfőképpen pedig a konzervatívoknak. Nem azért, mert XVI. Benedeket a konzervatív katolikusok közé sorolják (most ne időzzünk el a „konzervatív katolikus", vagy inkább a „nem konzervatív katolikus" létének a lehetőségén), hanem mert ebben a két enciklikában érinti a katolikus szociális tanítás és államtan kérdéseit is. A katolicizmus - vagy inkább a katolikusok - nem feltétlenül, nem mindig és nem mindenhol konzervatívok a gyakorlatban (lásd Dél-Amerika), még ha azért többnyire elég nagy közös halmaza van is a két fogalomnak és látásmódnak, a vallásnak és az attitűdnek, világnézetnek. XVI. Benedeket viszont nyugodt lélekkel sorolhatjuk be akár a konzervatív gondolkodók közé is. Nem, nem valószínű, hogy a későbbiekben így fogják számon tartani, hiszen ő nem csupán és nem elsősorban konzervatív gondolkodó - sokkal több annál: az egyetemes anyaszentegyház feje, Krisztus földi helytartója és Isten szolgáinak szolgája. Nekünk azonban itt és most, ebben a cikkben, nem elfeledkezvén minderről, mégiscsak azon gondolatai érdekesek elsősorban, amelyekkel egy nem feltétlenül katolikus és nem feltétlenül hívő (esetleg nem is keresztény) konzervatív is egyetérthet.
Azt ne várjuk a pápától, hogy valami teljesen eredetit mond államról, rendszerekről, politikáról, hiszen enciklikáinak nem ez a feladata. Azonban igencsak érdekes lehet az az aspektus és kontextus, ahogyan és amiben szemléli ezeket a területeket. És persze jó őt imigyen magunk közt tudni.
Az isteni szeretetről
XVI. Benedek első enciklikáját 'Deus caritas est' - 'Az isteni szeretet' szavakkal kezdi, így híven a régi gyakorlathoz, ez lett a címe is. A második - Spe salvi - a keresztény reményről szól, és nem lepődnék meg, ha a harmadikban esetleg a hitről értekezne, imigyen enciklika-trilógiát írva a hitről, reményről, szeretetről - kezdve azonban a Jézus szavai szerinti legfontosabbal, a szeretettel. Krisztus ezen szavai és a katolikus tanítás erre vonatkozó része is mutatja, hogy a katolicizmus nem ideológia - akkor ugyanis a tanítást, a hitet emelné ki a szeretet helyett. Jézus azonban tudja, hogy a legmaradandóbb a szeretet, a hit viszont megrendülhet, elveszhet, vagy esetleg ki sem alakul.
Ezt már a Deus caritas est elején is leszögezi a pápa, amikor azt mondja, hogy „a keresztény hit kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot és ezáltal új irányt ad." A Szentatya leszögezi „Aki ajándékozni akarja a szeretet, annak magának is kapnia kell ajándékba a szeretetet." XVI. Benedek rámutat: a bibliai hitnek újdonsága volt az istenképe és az emberképe is. Az elsőnél kiemeli Isten megbocsátó szeretetét. A második esetében azzal a görög elképzeléssel szemben, miszerint az ember eredetileg gömb volt, de gőgje büntetéséül Zeusz kettévágta, és így állandóan a másik keresi, leszögezi: a bibliai teremtéstörténetben nincs szó büntetésről, az ember tökéletlenségének gondolata azonban jelen van - az ember léténél fogva úton van, hogy egy másikban rátaláljon a maga kerek egységére; „hogy csak a férfi és nő közösségében válik egésszé". Így a szeretet az embert házasságra rendeli, amelyhez hozzátartozik „az egyetlenség és véglegesség".
Az Újszövetség igazi újdonsága megint csak nem eszmékben, hanem Jézus Krisztus személyében áll - mondja a pápa. A szeretet legradikálisabb formája, amikor Isten a kereszthalálban önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra fölemelje és megmentse. Ez az önátadás pedig az Eucharisztia (az áldozás) megalapításával válik állandóvá, amibe így bevonja a híveket is. „A szentség misztikájának azonban szociális jellege is van" - mutat rá a Szentatya. - A Krisztussal való egyesülés ugyanis egyesülés mindazokkal, akiknek Ő ajándékozza magát. „Az istenszeretet és a felebaráti szeretet most valóban egyesül: a megtestesült Isten von mindnyájunkat önmagába." A felebarát fogalma egyetemessé válik ugyan, és mindenkire kiterjed, de „nem egy kötelezettségek nélküli táv-szeretet kifejezője (lásd az emberiség nagy barátait, akik utálták a környezetüket, mint Rousseau - Sz.G.), hanem itt és most gyakorlati beavatkozásomat követeli".
A felebaráti és az istenszeretet annyira összetartozik, hogy aki azt hangoztatja: szereti az Istent, de gyűlöli testvérét, az hazug ember - idézi a Bibliát a Szentatya. Istenben azonban nem egy láthatatlan valakit szeretünk, hiszen Ő Krisztusban láthatóvá tette magát. „Isten nem érzést ír elő, amit képtelenek volnánk felkelteni magunkban (...) Isten megelőző szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet". A pápa rámutat: a szeretet nem pusztán érzelem. Az érzelmek jönnek és mennek. A szeretet lényegi tartalma: egymáshoz hasonlóvá válni, ami az akarás és a gondolkodás közösségéhez vezet. Így a másikat „Krisztussal együtt nézem, és ezért többet tudok neki adni, mint a külsőleg szükséges dolgok: a szeretet pillantását, amire annyira szüksége van".
Ebből kiindulva a második részben a pápa állítja: nem csak az egyes hívőknek, hanem az egyháznak, mint közösségnek, mint „Isten családjának a világban" is gyakorolnia kell a szeretet, ehhez viszont már szervezetekre van szükség. Az egyház lényege ugyanis hármas feladatában mutatkozik meg: Isten igéjének hirdetésében, a szentségek ünneplésében és a szeretet szolgálatában. E három feladat kölcsönösen feltételezi egymást, és el nem szakíthatók egymástól. A szeretetszolgálat az egyház számára nem valamiféle jótékonyság, amit másokra is rá lehetne bízni, hanem a lényegéhez tartozik, tulajdon lényegének mellőzhetetlen kifejezése.
Ezt az intézményrendszert és az egyház szociális tevékenységét már áttekintettem a Miért nem volt Jézus baloldali? című cikkem második részében. Mint azt ott is megemlítettem, a katolikus egyház világszerte 123 ezer karitatív intézményt tart fönn, ebből 5900 kórház, 16700 orvosi rendelő, 700 lepratelep, 12600 öregotthon, 19500 árvaház, 11500 családsegítő központ, 11600 fogyatékos iskola, és 4450 egyéb intézmény. 182200 katolikus egyházi oktatási intézményben - az óvodától az egyetemig - ötvenmillió diák tanul. Magában a Vatikánban is több segítő szervezet található: a Vatikáni Gyógyszertárban bárkit kiszolgálnak, és olyan gyógyszereket is lehet kapni, amelyek elérhetetlenek Olaszországban. Évente kétszázezer embert szolgálnak ki, ami egyenlő óránkénti százzal. A Vatikáni Gyermekgyógyászati Rendelő évente négyszáz családot, hatszáz gyermeket segít, és több száz leányanyát (!). A támogatottak többsége bevándorolt, akik ingyenes orvosi ellátásban és ingyenes gyógyszerekben részesülnek. A szegény családokat élelmiszerrel is kisegítik. A Szentatya Saját Raktára nevű hely pedig adományokat fogad és oszt szét a rászorulók közt. A XIII. században alapított Apostoli Adományhivatal úgyszintén pénz- és élelmiszeradományokat oszt, leginkább a szegények mellett kórházaknak, börtönöknek, a kábítószerek áldozatait segítő intézményeknek és harmadik világbeli diákkollégiumoknak. Sőt az illetékes plébános ajánlása alapján olyan rászorulóknak is, akiken más segélyszervezetek már nem tudnak segíteni.
Az ilyen szeretettevékenységgel szemben a 19. században a marxizmus azt hozta fel: a szegényeknek nem szeretetszolgálatra, hanem igazságosságra van szükségük, az alamizsna pedig az igazságosság érvényre jutásának akadályozása. Joseph Ratzinger szerint viszont, ha a karitatív tevékenységet az igazságtalanság rendszerstabilizáló erejének fogjuk fel, ami feltartóztatja a forradalmat és a kitörést egy jobb világ felé, akkor ez az elgondolás tipikus „marxista stratégia", „az embertelenség filozófiája", amely „a ma élő embert feláldozza a jövő Molochjának". A pápa leszögezi: „igaz, hogy az állam alapelve az igazságosság megvalósítása kell, hogy legyen, s hogy az a célja egy igazságos társadalmi rendnek, hogy a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartásával mindenki megkapja a maga részét a társadalom javaiból. (...) Az olyan állam, melyet nem az igazságosság határoz meg, csupán egy nagy rablóbanda lenne - emlékeztet Róma püspöke Szent Ágoston szavaira. A politika célja az igazságosság, és imigyen több mint csupán a közrend létrehozásának technikája: eredete és célja éppen az igazságosság, eredete és célja így etikai természetű. Ám itt jön a kérdés: mi az igazságosság? Ezen a ponton érintkezik a politika a hittel. Az érdek és a hatalom könnyen megvakítják az észt, egyfajta „etikai vakságot" okozva. A hit, azon túl, hogy lényege szerint találkozás az élő Istennel, segítheti a tisztán látást. A katolikus szociális tanítás nem akar az egyház számára hatalmat szerezni az állam fölött, és senkire sem akarja rákényszeríteni a hitet, illetve annak magatartásmódjait. Csupán hozzá akar járulni az ész tisztulásához, hogy az felismerhesse, mi a helyes itt és most, és azt meg is tudja valósítani.
Állam és egyház kapcsolatáról szólva a Szentatya leszögezi: különbséget kell tenni a császár és az Isten, az állam és az egyház dolgai között, ami a világi terület autonómiáját jelenti. Az állam nem írhatja elő a vallást, mindenkinek biztosítani kell a maga kultuszának gyakorlását. Azonban az egyház sem veheti át az állam feladatait. „Az egyház szociális tanítása ésszel és természetjoggal érvel, azaz olyan dolgokkal, amelyek minden emberhez lényege szerint hozzátartoznak. Az egyház tudja, hogy nem feladata ezt a tanítást politikailag megvalósítani: szolgálni és segíteni akarja a lelkiismeret formálását a politikában, hogy növekedjék az igazságosság igazi követelményei iránti világos látás. (...) Egy igazságos társadalmi és állami rend felépítése, mely által mindenki megkapja azt, ami őt megilleti, olyan feladata, amelyet minden nemzedéknek újra vállalnia kell. Ez politikai feladat, úgyhogy nem lehet közvetlenül az egyház feladata. (...) Az egyház nem képes az állam helyére állni, és nem is szabad megtennie. De nem képes és nem is szabad kimaradnia az igazságosságért való küzdelemből." Az érvelés útján kell belépnie abba.
XVI. Benedek figyelmeztet: szeretetre mindig, még a legigazságosabb társadalomban is szükség lesz. „Nincs olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretet meg akarja szüntetni, az arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. (...) A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek - minden embernek - szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, amely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel. (...) Az a fölfogás, mely szerint az igazságos struktúrák fölöslegessé tennék a szeretet gyakorlását, valójában materialista emberképet rejt: azt a babonát, hogy az ember csak kenyérből él - ez olyan meggyőződés, amely lealacsonyítja az embert, és éppen sajátosan emberi mivoltát tagadja."
A pápa kimondja: a világi hívőknek igenis közvetlen feladatuk a társadalom igazságos rendjéért való tevékenység - ha úgy tetszik, a politika. Mint állampolgárok, arra hivatottak, hogy személyesen vegyenek részt a közügyekben. De a korábbi megjegyzések sem azt mutatják, hogy az egyháznak nem szabad politizálnia, hanem azt, hogy éppenséggel politizálnia kell - a megfelelő helyen.
Mivel a tömegtájékoztatás és a globalizáció miatt sokkal közvetlenebbül tapasztaljuk sokak nyomorúságát, ezért „részt kell vegyünk helyzeteikben és nehézségeikben". Ugyanakkor a humanitárius segítségre is megszámlálhatatlan eszköz áll rendelkezésünkre. „A felebarátról való gondoskodás átlépi a nemzeti közösségek határait, és arra törekszik, hogy horizontját az egész világra kitágítsa." A katolikus egyház, együttműködve a hívei és mások karitatív szervezeteivel, valamint az állammal, egy célt tart szem előtt: „egy igazi humanizmust, mely az emberben felismeri Isten képmását, és segíteni akar neki, hogy életét ezen méltóságának megfelelően valósítsa meg".
De miben állhat a keresztény szeretet-tevékenység? Annak egy konkrét helyzetben megjelenő szükségletre adott válasznak kell lennie, ahol szakmai illetékességre és emberiességre van szükség mindenekelőtt. Ugyanakkor pártoktól és ideológiáktól függetlennek kell lennie, és nem lehet prozelita módon eszköz egy másik cél eléréséért, hiszen „a szeretet öncélú". Azonban Istent és Krisztust nem szabad mellőznie. A szenvedésnek ugyanis „gyakran épp Isten távolléte az alapja. Aki azonban az egyház nevében karitatív tevékenységet folytat, soha nem próbálja az egyház hitét rákényszeríteni másokra. Mert tudja, hogy a szeretet a maga tisztaságában és önzetlenségében a legjobb tanúság Isten mellett." XVI. Benedek azt is hangsúlyozza, hogy a szeretet mindig több puszta cselekvésnél. „A gyakorlati cselekvés túl kevés, ha nem válik benne érezhetővé az ember iráni szeretet. (...) Hogy az ajándék ne alázza meg a másikat, nem csak valamit kell adnom magamból, hanem egész valómat kell odaadnom neki." Mint megjegyzi: ez a személyes szolgálat alázatossághoz vezet. Krisztus keresztjével radikális alázatot tanúsítva váltott meg minket. Aki segíteni tud, az ebből felismerheti, hogy ez nem az ő érdeme és nagysága. Ha tudjuk, hogy csak eszköz vagyunk az Úr kezében, megszabadulunk attól a gőgtől, hogy nekünk és saját erőnkből kell jobbá tennünk, megváltanunk a világot. Alázatosan megtesszük, amire lehetőségünk van, a többit pedig az Úrra bízzuk.
A Szentatya figyelmeztet: a nyomorúság végtelenségének megtapasztalása belekergethet egy olyan ideológiába, ami szerint most kell megtenni, amit „a világot kormányzó Isten minden látszat szerint nem tesz meg: az egész egyetemes megoldását". De torkollhat tétlenségbe, mivel úgy tűnhet, semmit sem lehet elérni. Hogy a helyes úton maradhassunk, abban nagy segítségünkre lehet a Krisztussal való kapcsolat, az imádság. „A szeretet azért lehetséges, és mi azért tudjuk gyakorolni, mert Isten képmására vagyunk teremtve." A szeretet megvalósítása által pedig Isten világosságát hozzuk a világba.
Spe salvi
A keresztény reményről írt enciklikájában a pápa leszögezi: hiába van számos kis reményünk, ha nincs egy nagy. XVI. Benedek rámutat: a kereszténység nem hozott semmiféle, a társadalmat forradalmi módon átalakító üzenetet: Jézus nem volt szabadságharcos. Ami újdonság volt, az a találkozás „az uralkodók Urával", az élő Istennel, és így egy olyan reménnyel, amely erősebb volt a rabszolgaság szenvedésénél, és így belülről formálta át az életet és a világot. A polgári jogállásuk szerinti urak és rabszolgák az egyház tagjaiként testvérek lettek. A külső struktúrák ugyanazok maradtak, a kereszténység azonban belülről megváltoztatta a társadalmat. Nem az anyag, a fejlődés törvényei a végső valóságok, hanem az értelem, az akarat, a szeretet - nem vagyunk a mindenségnek és törvényeinek a rabszolgái, hanem szabadok vagyunk.
Baconnel azonban a keresztény remény és a hit is a túlvilágba és a magánszférába helyeződik át, a fontos pedig a haladásban való hit lesz, középpontjában az ésszel és a szabadsággal. E remény politikai megvalósulásának két szakasza volt. Az első a francia forradalom, a második pedig a proletárforradalom. „Miután a másvilág igazsága szertefoszlott, evilág igazságát kellett hatályba léptetni. A menny kritikája föld kritikájává, a teológia kritikája a politika kritikájává vált. A haladás a jobb, végleges világ felé már nem egyszerűen a tudományból ered, hanem a politikából." Itt azonban megmutatkozik Marx alapvető tévedése is. Pontosan megmutatta, hogyan kell forradalmat csinálni, de semmit nem mondott arról, hogy utána miként kell tovább menni. A proletárdiktatúra közbeeső időszakáról mint szükségszerűségről beszélt, mely idővel önmagától feleslegessé válik. Hogy ebből mi lett, azt tudjuk. Azonban nem csupán az új világrend kigondolását mulasztotta el Marx - hiszen szerinte arra nincs is szükség, ami az ő szempontjából teljesen logikus. Tévedése mélyebben van. Megfeledkezett arról, hogy az ember mindig ember marad. Elfelejtette, hogy a szabadság mindig szabadságot jelent a rosszra is. Azt hitte, ha a gazdaság rendben van, akkor minden más is magától rendbe jön. Azaz tévedése: a materializmus. A haladás ugyanis, figyelmeztet a pápa, kétarcú: „Új lehetőségeket nyit a jóra, de megnyitja a rossz mélységes lehetőségeit is."
„Ha a haladásnak szüksége van az emberiség erkölcsi jobbulására ahhoz, hogy haladás lehessen, akkor a hatékony és kivitelező észnek éppen úgy sürgősen szüksége van arra, hogy kiegészüljön az ész nyitottságával a hit megmentő erői felé, a jó és rossz megkülönböztetésének irányában." A pápa rámutat: állandóan növekvő haladás csak anyagi téren lehetséges. Az erkölcsi tudat és döntés területén azonban nincs ilyen folyamatosság." Az ember szabadsága mindig új, és döntéseit mindig újra meg kell hoznia. (...) A szabadság feltételezi, hogy az alapvető döntésekben minden ember, minden nemzedék új kezdet." Persze meríthetünk a régiek tapasztalatából - de meg is tagadhatjuk azt.
„Az emberi dolgok állapotát, a jó világot nem lehet egyszerűen struktúrák által biztosítani, bármilyen jók legyenek azok", mivel azoknak „nem szabad hatályon kívül helyezniük az ember szabadságát". „A legjobb struktúrák is csak akkor működnek, ha egy közösségben elevenen élnek azok a meggyőződések, amelyek az embereket a társadalmi rendet helyeslő szabad beleegyezésre indíthatják. A szabadságnak meggyőződésre van szüksége; meggyőződés pedig nem születik magától, hanem közösségileg mindig újra kell teremteni." XVI. Benedek figyelmeztet: „ha volnának olyan struktúrák, amelyek visszavonhatatlanul létrehoznának egy meghatározott - jó - világrendet, kiiktatnák az ember szabadságát, és így végső soron már nem is volnának jó struktúrák". Azaz, a helyes rendért folytatott küzdelem minden nemzedék feladata, amelyet soha nem lehet véglegesen megoldani. Persze a jó struktúrák segítenek, de önmagukban nem elegendők. Az embert ugyanis soha nem lehet kívülről megváltani. A tudomány nagy segítség lehet, de tönkre is teheti a világot. Nem a tudomány váltja meg az embert, hanem a szeretet, ami viszont veszélyeztetett, az embernek pedig szüksége van feltétel nélküli szeretetre. Aki pedig nem ismeri Istent, annak sokféle reménye lehet, de végső soron „az egész életet hordozó", végső remény nélkül él. Az élet kapcsolat. Az Istennel való kapcsolat pedig a Jézussal való közösségen belül él - egyedül és saját erőnkkel nem érhetjük el. „Ha már senki nem hallgat rám, Isten még mindig meghallgat" - szögezi le a Szentatya.
Mint írja, nem ment meg senkit az, hogy az „ártatlanság téveszméjében" él, nem ismeri fel tulajdon vétkességét, mivel saját maga vétkes a lelkiismerete eltompulásában, és abban, hogy képtelen felismerni a benne lévő rosszat. Ha nincs Isten, akkor nincs, aki megbocsásson, és ilyen hazugságokba kell menekülni. Kifáraszthatnak és fanatizmusba csaphatnak át a mindennapi, kis erőfeszítések és sikertelenségek, ha nincs egy nagy reményünk. Azt pedig el kell fogadnunk, hogy az emberi élethez a szenvedés éppúgy hozzátartozik, mint a tevékenység, mivel végesek vagyunk, és így a szenvedést sem tudjuk végleg kiiktatni a világból. Éppen ott torkollik ürességbe az emberek élete, ahol a szenvedés elkerülése miatt igyekeznek megkímélni magukat mindattól, ami szenvedést okozhat. „Ez az élet fájdalommentes talán, de egyre inkább eltölti az értelmetlenség és az elveszettség tompa érzése". Nem a szenvedés kiiktatása, hanem annak elfogadása üdvözíti az embert - mutat rá Róma püspöke. A másért és másikkal való szenvedés az emberiesség olyan alapvető eleme, amelynek megszüntetése magát az embert semmisítené meg.
A 19-20. század ateizmusa lényegében moralizmus: tiltakozás a világ és a történelem igazságtalanságai ellen, mivel egy ilyen világ nem lehet a jóságos Isten műve. Ha pedig nincs Isten, az igazságtétel az emberre marad. Ez azonban gőgös, fennhéjázó gondolat volt - remény nélküli az a világ, amelyiknek önmagának kell igazságot tennie. Ezzel szemben létezik a test és a lélek feltámadása, így van igazságosság és jóvátétel. Ez ugyan lehet félelmetes kép, az elveszejtő, haragvó Isten képe, azonban talán mégis jobb, ha úgy fogalmazunk: ez a kép felébreszti a felelősséget. Ha csak merő kegyelem volna, ami jelentéktelenné tesz minden földi történést, Isten adósunk maradna az igazságossággal. Ha pusztán csak igazságosság volna, az csak félelmet jelentene mindannyiunknak. Isten igazságossága kegyelem is. A kegyelem, a megbocsátás viszont nem oltja ki az igazságtalanságot, nem teszi jogossá a jogtalanságot. Isten igazságos és kegyelmes, így van reményünk a megbocsátásra és a jóvátételre is.
*
Mindebből kitűnik, hogy XVI. Benedek pápa kiválóan illik a konzervatív gondolkodók sorába: elutasítja az ideológiákat, fontosabbnak tartja a szeretet és a kapcsolatokat; elutasítja a totális államot, az ember és a kisközösségek tevékenységére helyezi a hangsúlyt, fontosnak tartja a szubszidiaritást; az itt és most való cselekvésre, a lokalitásra, a helyire szavaz az elvont emberiségszeretettel és a bizonytalan jövővel szemben; és nem hisz a tökéletes struktúrákban, a földi mennyország eljövetelében. Realista módon, Jézus nyomában figyelmeztet: szegények mindig lesznek veletek. Szemében az ember nem tökéletes, nem ártatlan, és nem tudja megváltani a világot. A pápa elutasítja a haladásban való hitet, és az ember szabadsága és a szenvedés elfogadása mellett teszi le a voksát.
(Deus caritas est - XVI. Benedek pápa Az isteni szeretet kezdetű enciklikája. Pápai megnyilatkozások 42. Szent István Társulat, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül.
Spe salvi - XVI. Benedek pápa enciklikája a keresztény reményről. Pápai megnyilatkozások, 45. Szent István Társulat, Budapest, 2008. 400 Ft.)
A pápai enciklikák magyarul is olvashatóak a Vatikán weboldalán.
