„Honfitársunk!” – Nem sokan találnák ma már el, hogy a legismertebb 1989-es plakát, amely így szólította meg a választót, az SZDSZ plakátja volt. 1989. november 26-ra, a „négyigenes” népszavazás kampányára készült, azokból az időkből, amikor a szabad demokraták még nem tartották ördögtől való dolognak a népszavazást. Amikor még a második legnépszerűbb rendszerváltó erőnek számítottak. Amikor úgy robbantak be a köztudatba, mint a harcos antikommunista, szabadságpárti erő, amely nem akar kompromisszumokat kötni. Mintegy fél évvel az előtt a választás előtt, amelyen az ő szereplésük, eredményességük ugyanazt jelentette az MSZP-vé vált állampárt számára, mint amit ma jelent az SZDSZ-nek az LMP és az új-MDF eredményessége: az érzést, hogy valami friss, valami új lesz ezentúl a baloldal, és nem ők.
Az SZDSZ harcos antikommunista retorikája a rendszerváltás után fokozatosan elmúlt, szelídült, és abszolút hiteltelenné vált 1994-ben, amikor úgy léptek koalícióra a volt állampárttal, hogy annak erre szüksége sem lett volna. Az események az ezután következő 15 évben pedig odáig fajultak, hogy az SZDSZ szinonimájává vált a korrupciónak, a tehetetlenségnek, a vakságnak, az elkendőző politikai korrektségnek, a szavak és a tettek erőteljes disszonanciájának, a gyakorlati intoleranciának. Vagyis azoknak a fogalmaknak, amelyek egy inkompetens politikai erő jellemzői.
Ezt a pártot ennek ellenére három választói tévhit tartotta életben még ezek után is, három cikluson keresztül. Egyrészt sokan hittek abban, hogy az SZDSZ még mindig egy fokkal közelebb áll a nyugathoz, a nyugati piacpártisághoz, mint a többi. Másrészt sokan hittek abban, hogy az SZDSZ az a párt, amely képes olyan, a nagypolitikában asztal alá söpört, valójában azonban igenis fontos témákat napirendre vinni, megoldani, mint a mélyszegénység, a cigányok helyzete, a szabadságjogok kérdése. Harmadrészt pedig divat volt az SZDSZ-re szavazni, mert még akkor is megmaradt a párt füves-értelmiségi imidzse, amikor már régen Kóka Jánossal ijesztgették a gyerekeket a politikusabb hajlamú nagycsaládok.
Ez a hit dőlt meg most mintegy 200.001 szavazóban, akik eddig a kisebb baloldali párt 5% feletti eredményét garantálták. A „lelketlen piacpárti”-imidzsre kicsapta a bajszos piros ászt az újrapozícionált MDF, a nemzetközi elismertséget senki nem vitathatja el a legnagyobb európai frakcióhoz tartozó Fidesztől, de a Jobbikot kivéve egyik parlamenti erőtől sem. A szociális problémákra, a kisebbségek integrációjára, a szabadságjogok csorbult helyzetére fel lehet hívni a figyelmet ellenségkereső plakátokon, de amikor az SZDSZ-es főpolgármester kitünteti a randalírozó-balhézó tömeggel szemben túl gyenge, az egyszerű járókelőkkel, demokratikus tüntetőkkel szemben indokolatlanul erős rendőrség fejét, akkor mindez csak pótcselekvésnek hat. A fiatalos-értelmiségis, menő párt pedig a zöld karakterű LMP lett, miközben Horn Gábor azzal volt elfoglalva, hogy zavaros nyilatkozatokat adjon a Napkeltének.
Az SZDSZ-nek idén vége lett. Élt húsz évet, az is lehet, hogy elvegetál még valameddig, de az már csak annak a jele, hogy politikai értelemben még kevésbé létezik az eutanázia, mint amennyire az azt a legvadabb radikális jobboldali képviselő támogatná a való életben. Ez azonban nem rossz hír. A még megmaradt, arra érdemes holdudvart – most hirtelen csak Szent-Iványi István tudnánk említeni, de nyilván van még legalább egy ember – felszívják az új baloldali erők. Ők meg fogják találni a helyüket az SZDSZ nélküli világban is, hiszen már így is inkább a pártnak volt rájuk szüksége, mint nekik a pártra. Értük kár aggódni.
Ami viszont ennél sokkal fontosabb, az az SZDSZ eltűnésének katalizátor-hatása az ország normalizálódásának folyamatában. Végre – az LMP és az MDF színeiben – megjelenhet egy új baloldal, egy felelős, vitaképes, új értékrenddel, amely – nem egyik pillanatról a másikra, de egy-két ciklus alatt érdemi vitákat, érdemi párbeszédet lesz képes felvállalni egy szintén letisztult, rendpárti, erkölcsös újkapitalista jobboldallal.
Azzal, hogy az SZDSZ kiesett a politikai erőtérből, egy olyan valaha talán hasznos, de idővel egyre kínosabbá váló bútordarabtól szabadult meg a hazai politikai élet, amely csak a helyet foglalta. Egy olyan világítótornyot bontottak le vasárnap a választók, amely már régóta téves jelzésekkel vezette félre őket. Egy valaha szépen, ambiciózusan indult, ám gyorsan rothadni kezdett politikai párt vált hullává. Itt az ideje, hogy gyorsan elföldeljük, és a helyét átvegyék az újak, az ígéretesek, az új baloldal.
Kapcsolódó írások:
A polgári középerők kísértete
