Kevés olyan könyv keletkezik a magyar politológiai irodalomban, amelynek kiadása után fél évtizeddel is érezhetően és dinamikusan növekszik az aktualitása. G. Fodor Gábor Voegelin-ről írott Kérdéstilalom című, – a szerzőnek való olcsó és felesleges megfelelésvágytól mentesen, teljes nyugalommal – zseniálisnak mondható kötete ilyen. (A könyv fontos alapvetéseiről olvashattunk 2006 végén a Kommentárban is Voegelin for Beginners. Útmutató Eric Voegelin politikai filozófiájához címmel.)
A XXI. század első évtizedének vége felé Magyarországon növekszik a kormányozatlanság. A „rossz rend” erkölcsileg indifferens működtetői ugyanis a politikát nem mint akaratot, tettet és filozófiát fogják fel, hanem megrendelésre előállított kommunikációs stratégiákkal, válságbeszédekkel és technokratikus „trükkök százaival” fedik el azt a hozzá nem értésüket és szándékolt rosszindulatukat, amely a rend helyett zavart, a biztonság helyett kiszámíthatatlanságot, a bizalom helyett nyílt hazugságot eredményezett. Mindez nem választható el attól, hogy miután Európa szelleme eltért eredeti görög–római és keresztény kulturális hagyományától, drámaian növekedett az effajta apolitikus, sőt antipolitikus kormányzati magatartás lehetősége, amely minden esetben a liberális–baloldali kurzusok csődjében kulminál. Konzervatív(nak nevezett) rendszerekre ez annyiban áll, amennyire önmagukat politikailag kasztrálták, mivel megfertőződtek a balliberális beszédmóddal, és önként elfogadták a liberális menedzsment modelljét, ahelyett, hogy a jobboldali szemantikai mezőt tekintve egyetlen otthonuknak, a politikát a közösség érdekében álló hatalmi ügyként fogták volna föl.
Békés Márton írása
A politikát, amely az adott, történelmileg kialakult közösség kormányzásának módszere és gyakorlata, nem lehet sem helyes filozófia, sem bölcsesség nélkül működtetni. Ha pedig nem így állunk a politika nagy kérdéséhez – amely nem más, mint a platóni „jó rend” természetére való állandó rákérdezés –, akkor menthetetlenül a modern, sőt posztmodern politika-ellenesség kaotikus köreibe szállunk alá, amelynek a vége a kormányzati és társadalmi zűrzavar, majd pedig a politika mint olyan felszámolódása, amellyel párhuzamosan huny ki az összeurópai kulturális örökség lángja, benne a tőle származó filozófiai gondolkodás örök fényével. Ekkor sötétség lesz, amit csak egy új, radikálisan restauráló tett űzhet el, amikor az emberi gondolat a modernitás végső válságának világos tudatára ébredve onnan merít, ahol a modernitás még (vagy már!) nem járt. A modernitás csődje ugyanis nem oldható fel – végképp nem meg – olyan eszközökkel és gondolatokkal, amelyek maguk is ennek melegében fogantak. A legcélszerűbb és leglogikusabb úgy meghaladni a modern kurzust, hogy az azt megelőzőhöz térünk vissza. Ez Molnár Tamás, Strauss és Voegelin útja. (A másik megoldás az azutáni formáinak kifürkészése, amelyre többek között Nietzsche, Ernst Jünger és Moeller van der Bruck a példa.)
Amint mondtuk, G. Fodor Gábor 2004-ben megjelent könyve Eric Voegelin-ről folyton értékesebb és mélyebb jelentésű lesz, ahogyan időben előre haladva egyre inkább hiányoljuk azt, amit eközben magunk mögött hagyunk. Ennek továbbgondolása könnyen elvezethet oda, hogy úgy véljük: az ideologikus progresszió helyett gondolatilag inkább visszafelé akarunk menni, semmint előre haladni. Eric Voegelin (1901–1985) német származású, főként Ausztriában és Amerikában alkotó (politikai) filozófus és gondolkodó célja hasonlóképpen nem más volt, mint a modernitás válságát leküzdeni úgy, hogy a politikafilozófia klasszikusaihoz visszanyúlva a politikatudományt újradefiniálja, mégpedig a legrégebbi elvek szerint. Ezzel pedig – mondom ezt már én – nem csak azt érte el könyveiben, hogy Leo Strauss-nak tetsző módon a politika ismételten a filozofálás kitűntetett és adekvát ága lett, hanem Carl Schmitt szája ízének megfelelően a politika megint releváns, a világot alakító és elementárisan átható ténnyé változott (vissza!). G. Fodor Gábor bevezető szavai közül a következők igencsak világosak, hiszen minden félrebeszélés nélkül tájékoztatnak a posztmodern Apolitische kritikus tömegének növekedéséről, amely már-már elfeledtetésre ítélné az emberi akarat és gondolat tetté formált, éles és tragikus következményét: a politikát. „A politika eltűnése fenyeget – írja. – A jelenség korántsem új, a válság mégis oly mély, hogy csak úgy léphetünk előre, ha visszalépünk. […] A feladat: a rend helyreállítása, a valóság visszanyerése, ami bizonyos értelemben azonos a politika visszaszerzésével.” (9.) Voegelin új tudománya pontosan ennek jegyében állva a régi felújítása, az ősi restaurálása volt, amely egy, a modernitással tudatosan szemben álló konzervatív forradalommal, vagy radikális ellenforradalommal ért fel a politikai filozófia területén. A második világháború után írott nagyszabású művei (The New Science of Politics. 1952, Order and History. I-V. 1956–87) azt célozták meg, hogy beláttassák: (1.) a modernitás mint válság meghaladható, (2.) ha és amennyiben a klasszikus politikai filozófiát visszaállítjuk, amelynek érdekében viszont (3.) a filozófia, a teológia és a politikai gondolkodás lényegi azonosságát ismételten el kell ismernünk, éspedig (4.) az intuíció, az egzisztenciális látásmód és a „belső tapasztalat” létjogosultságát korántsem tagadva egyetlen feladatunknak (5.) a „jó rend” és az ontológiai–transzcendentális alapon felfogott objektív politikai igazság keresését, létezésének igazolását kell tartanunk. Mindeközben nem mellékesen a kritika minden eszközével semlegesítenünk szükséges – hogy többet ne mondjunk – a modernitás krízise közben önmaguk megmentésével foglalkozó ideológiák és politikai eretnekségek tévtanításait.
Már ebből is látható, amire az előbb utalást is tettünk, hogy Voegelin kortársával, a szintén német anyanyelvű és platonista Strauss-szal sok ponton párhuzamos gondolatot fejtett ki, nem véletlen tehát, ha a ’45 utáni amerikai konzervatív körökre tett hatásuk vetekszik egymással, ráadásul a politikatudományban valóban azonos időben közvetítették nagyjából ugyanazt a tanítást. Amely egészen pontosan, episztemológiai következményeit tekintve az, hogy a New Deal korától kezdődően a pozitivizmus és a behaviorizmus által megrontott, közgazdasági, szociológiai, rosszabb esetben pszichológiai szempontúvá tett politológiát visszavezették a filozófiához (ahonnan eredetileg egyébként is elindult), és végpontját a „jó rend” megtalálása felé irányították (amely felé Szókratész óta mutatott). G. Fodor erről írott szavait idézzük: „Pozitivista politikatudomány helyett politikai filozófiára van szükség. Voegelin meggyőződése szerint ugyanis a politikatudomány megújítása csak akkor lehetséges, ha visszatérünk a »platóni–arisztotelészi politikatudományhoz«.” (51.) A modernitás és benne a modern politológia, valamint a politika modern felfogása elleni voegelini ellenvetés végső soron azt jelenti, hogy amint egyre racionalizáltabbá tették a politikát és amint egyre jobban eltársadalomtudományosították a politológiát, úgy fosztották meg eredeti filozofikus jellegétől és tették a schmitti apolitische szinonimájává. Voegelinnel azonban a politika és annak tudománya ismételten egzisztenciális kérdés, a filozófiai (ön)reflexió abszolút tárgya lett, s ezzel bizonyságot nyert, hogy a politika nem mellékes valami, nem félretehető kérdés, végképp nem magántermészetű hobbi, hanem az emberi tettek és gondolatok azon összege, amelyik a közösség irányítására, vezetésére vonatkozik, mégpedig valamilyen normatív – és, teszem hozzá Hobbes és Schmitt nyomán, hatalmi – töltettel bírva.
„Eric Voegelin politikatudományát ugyanis ontológiai premisszák vezetik” (27.) – ad magyarázatot G. Fodor arra, hogy miért volt már metodológiailag is eltérő Voegelin hozzáállása ahhoz képest, amely a korban dívott a politológiában. (Persze, többnyire ez dívik ma is, ezért lehetséges Voegelin-re legyinteni olyan körökben, ahol Pol Pot után sem ébredtek rá, hová is vezet a marxizmus és annak posztmodern mutációi.) Bővebben ugyanis a politikai cselekvést művészetnek és bölcseleti tudománynak, az élet helyes rendjére irányuló állandó filozófiai keresésnek fogta fel, szimbólumokban és metaforákban gondolkodott, nyelve misztikus kifejezései mögött önreflektív gondolkodás folytatott, amely a klasszikusok műveiből épített alapot mindehhez. A könyv szerzője egy jellemző idézetet hoz Voegelin-től, amely úgy hangzik, hogy a politika újraaktiválásához „a transzcendens lét felfedezése [szükséges] az emberi és társadalmi rend forrásaként”. (92.)
G. Fodor könyve két feladatot tűzött maga elé, amely azért érdemel említést, mivel önmaga is Voegelin hatása alatt működve, modellt és példát ad ezzel a politikatudomány eredeti feladatának újrafelismeréséhez, amelyre nagy szükségünk van. Az első vállalás tehát úgy hangzik: „Nem antikvárius érdeklődés vezérel. Úgy gondolom ugyanis, hogy Voegelin politikai filozófiájának vizsgálata csak akkor bír igazi jelentőséggel, ha a benne tárgyalt probléma még ma is eleven. Márpedig elég egyetlen pillantást vetni a jelenlegi helyzetre, hogy a felületes szemlélő is észrevegye: a korunkat nyomaszó politikai problémák legmélyükön szellemi, vallási és morális problémák.” (28.) (Ismét jelzem: a könyv 2004-ben jelent meg!) A második feladat inkább segédfeladat, ugyanakkor rendkívül szükséges elvégezni, hiszen arról szól, hogy Voegelin megértésének kommunikációs problémája úgy oldható meg, ha a szerző nyelvét önmagában felfogva, szövegeit nem csak interpretáljuk, hanem elementáris megértéssel át is éljük. Ha Voegelin célja a szellemi válság legyőzése volt, a gondolkodásnak a transzcendenciához, a politikának pedig a klasszikus filozófiához való visszavezetésével, akkor Voegelin G. Fodor által jelzett módon való megértése sem jelenthet más egyebet, mint az ő szándékának ismételt érvényesítését, ezzel pedig a voegelini gondolati cselekvés reaktiválását, azaz a modernitással való viaskodás üdvözlendő továbbfolytatását.
Voegelin megértése-megértetése a straussi módszer szerint azzal kezdődik, hogy megismerjük, ő miből indult ki. Az egzisztenciális igazságkeresés, a lételméleti alapvetés alapja Voegelinnél Platón, Arisztotelész, Szent Tamás, valamint az anti-karteziánus, illuminizmus-ellenes Vico volt. Ebből következően úgy vélte: a „jó rend” körvonalai csak transzcendens nézőpontból láthatóak, mindehhez metafizikai belátás és egy ennek lejegyzésére alkalmas misztikus nyelvezet szükségeltetik. A fő voegelini gondolatmenet úgy hangzik, hogy a Szókratész utáni Athén filozófiai elromlása a gnosztikusokkal folytatódott, amely ideologikus és racionalista változatban a modernitásban került hatalomra. A válság hármas pincelépcsője egyre lejjebb vezet, mégpedig ugyanazokkal a léptekkel. Voegelin azonban – tudjuk meg alapos magyarázattal és mindenre kiterjedően G. Fodortól – nem osztotta Strauss ahistorizmusát, sokkal nagyobb teret szentelt a keresztény szerzők továbbgondolásának, egyaránt kritizálta Schmittet, Kelsent és Webert, sőt az egzisztencializmust is elutasította. Voegelin erőteljes ideológiakritikája – amely nem a Frankfurti Iskola marxista ideológia alapján elvégzett ideológiakritikáját jelentette – még inkább megerősíti műveinek azt az olvasatát, hogy a világ komplex valóságát leírni szándékozó absztrakt elméletek és politikai konstrukciók eltörlendők, helyettük pedig a klasszikus intuitív (Platón) vagy intellektuális (Arisztotelész) módszer érvényesítendő újra. „Míg a »filozófia« az isteni rend szeretete, addig az »ideológia« az Isten és ember elleni lázadásban való létezés” – szól a könyv szerzőjének Voegelin-citátuma, jelezve számunkra, hogy a „tudományos objektivitást” rendre számon kérő és rendre baloldali–liberális eredőjű fősodort mivel lehet igazán kihozni a sodrából. (A voegelini megalapozott modernitás-kritika egyébként szépen végigkövethető a kötet Voegelin erre vonatkozó művének címével – A modernitás mint válság – ellátott fejezetéből.) Jellemző Voegelin történelmi elképzelésére, hogy a modernitást radikális gnózisként fogta fel, mélyen elítélte az 1789-ben kulmináló – és addig is lappangó! – forradalmi hullámot, amely tovább hömpölygött az elmúlt két évszázad során. Minderre azt írta, hogy a több száz éves forradalmi folyamat az ókori gnoszticizmus ideologikus változata, amelynek célja a modernitás erőszakos térnyerése. Ehhez kötötte egyébként nyomatékos elítélésével kísérve a természettudományos alapon elgondolt eszméket (marxizmus, fajelmélet), amint a demokráciát érthetetlen módon egyedül helyes rendnek gondoló és nagyon is vitatható alapjaira zsarnok módján rákérdezni nem engedő (Frageverbot) liberális kurzust.
Összefoglalva tehát, G. Fodor könyvéből azt olvassuk ki, hogy Voegelin normatív alapon, nagyon határozottan szemben állt a modernitás által megvalósított régi törekvéssel, a gnosztikus projekttel, és az ez elé való visszatérés gondolati előkészítését vállalta magára, mégpedig egy önmagában is célként szolgáló eszközzel: a politika tudományának filozófiai újraalapozásával. A cél a következő volt: „emlékezni arra, amit egyszer már megismertünk”. (127.) Voegelin ezt Er-neuerung-nak nevezi, amely fogalom megújítást jelent, egészen pontosan valaminek a felébresztését, annak az újra/vissza-újítását, ami eddig a birtokunkban volt. A voegelini életmű tehát visszaállítás és visszatérés, újraalakítás és helyreállítás, restauráció és renoválás; mind-mind abban az értelemben, hogy az egyszer köztünk élő és helyes gondolat elfedését megszűntetve, ismételten visszaszerezzük annak egykor volt érvényességét. A válság megoldása tehát nem előre van, hanem éppen ellenkezőleg, hátrafelé – visszatalálni kell, nem pedig továbbhaladni. (A modernitás megszelídítéséről, megkereszteléséről/megreformálásáról pedig szó se essék!)
Előzetes felkészülést igényel a kötet azon fejtegetése, amely Voegelin ismertelméletébe és tudományos módszertanába avat be, hiszen itt valóban beavatásról van szó. Sokszor üdítő módon inkább meditáció vagy misztikus élmény, mintsem racionális tudásszerzés produktuma az, amit G. Fodor ír, s ezért nem lehet elégszer köszönetet mondani. Talán elég is annyival jelezni ezt, hogy amint Voegelin sok szövege őrzi magán Othmar Spann univerzalizmusának és misztikus–metaforikus szövegalkotásának nyomait, úgy G. Fodor Voegelinről alkotott szövege is beavatottságról ad tanúbizonyságot, nem kevés irigységet keltve ezzel bennem. G. Fodor Gáborra hatással van tehát Voegelin, ami a különös erővel ható, hivalkodásnélkülien szubjektív két könyvzáró exkurzusból is kiolvasható, különösen a kötet utolsó két oldala dicsekedhet efféle különleges mondanivalóval. (Ez folytatódik majd és teljesedik ki a 2008-as Kormányzás/Tudás nehezen felülmúlható esszékötetében.)
Voegelin nem csak Strauss-szal került gondolati barátságba, hanem hatott olyan gondolkodókra és konzervatív szerzőkre, mint Molnár Tamás és Russell Kirk, de szélesebb körben a nyugati–atlanti tradicionális, nem-liberális konzervatív köröket is sikerült megtermékenyítenie. Ezzel pedig ismételten érvényessé vált a modernitással szemben megfogalmazódó konzervatív kritika, s nem felejtődött el, hogy a konzervatív ember ellentéte és ellensége a modern kurzus racionalizmusnak, amely ideológiákat, absztrakt elméleteket és – fájdalmunkra – megvalósult utópiákat szült. A konzervativizmus voegelini hatás alatt álló tagjai – noha kevesen vannak – képviselik azt a tradíciót, amely a francia ellenforradalmárokkal kezdődött és mindig gyanakodva tekintett azokra, akik szövetséget akartak kötni a liberális demokráciával, a racionális polgársággal és a lopakodó szekularizációval. Nem véletlen, hogy a Voegelin jótékony árnyékába került és általa hitükben megerősített reakciós konzervatívok csoportja azok között keresi inkább a szövetségkötés lehetőségét, akik hozzájuk hasonlóan vagy premodernek, vagy egyenesen a modernitás halálát akarják. Így a voegeliniánusok természetes módon fuzionálnak az ókatolikus tradicionalistákkal, az elveszett Európa Atlantiszát kereső platonistákkal és a Római Birodalom csodálóival, valamint a modernitást egy konzervatív forradalommal vagy radikális ellenforradalommal meghaladni akarókkal, akik képesek megtalálni a Jünger és Donoso Cortéz közötti titkos átjárót.
Az 1566-os szigetvári csata közben I. Szulejmán meghalt, de hogy ne támadjon a janicsárok között zavar a szultán utódlásának tisztázatlanságából és továbbra is magukon érezzék a despota tekintetét, az udvar szolgái a tetemet szépen felöltöztették, és egy magaslaton elhelyezett székre ültették, ahonnan „figyelte” a csatát. Nem értesülve az uralkodó haláláról és megtévesztve a beállított holttest által, a törökök úgy harcoltak, mintha mi sem történt volna, amiben része volt annak, hogy a vert sereg mindig rettegett a Fényes Porta urának büntetésétől. (Hasonló volt a helyzet a Vörös Hadsereg politikai tisztjeivel, akik harcba hajszolták az egyszerű muzsikokat, a párhuzam Lenin bebalzsamozásával folytatható.) Nos, valahogy így vagyunk a modernitással, illetve annak kései protagonistáival is. A modernitás krízise, csődje ugyanis teljesen nyilvánvaló, a poszt-posztmodern végén állva csupán azok tartják maradandónak, akik még remélnek tőle valamit, vagy félnek a beismerés intellektuális katasztrófájától. Átöltöztetik, ide-oda ültetik, különböző maszkokat adnak rá, de tudjuk, hogy belül már régóta bomlik. Amint bebizonyosodik, hogy a modernitás valójában összeomlott és egyre kevésbé lehet a halott bűzét politikai illatosítókkal elnyomni, Voegelin rejtett igazsága világosabb lesz, mint valaha. Talán még kevesen mondhatjuk el magukról csendes büszkeséggel, hogy „mi mind voegeliniánusok vagyunk”. De idővel egyre többen leszünk.
G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom. Eric Voegelin politikai filozófiája. (Politikai Filozófia sor.) L’Harmattan, Bp. 2004. 227 old. ár nélk.
Kapcsolódó írások:
G. Fodor Gábor - Kormányzás/tudás
A modernség: permanens felfordulás
