A haladás felkent papjai (a liberális értelmiség) annyira belebonyolódtak a maguk által kreált kategóriák és értelmezési keretek rengetegébe, hogy képtelenek kiutat találni belőlük: mindezen kategóriák kiüresedtek, jelentés nélkül maradtak. A sokat bírált „politikai közbeszéd” azért üres, értelmetlen, és unalmas, mert a frázisok és politikai panelek mantraszerű ismételgetése mégsem teremtette meg a demokrata-liberális kurzus által megálmodott rendet. Ezért az ún. „politikai diskurzus” nagy része üres fecsegéssé vált, és másból sem áll (és ez ugyanannyira vonatkozik politikai nyilatkozatokra, mint a politikai publicisztikák tömegére), mint olyan közelebbről meg nem határozott (és meghatározhatatlan) kedvenc szlogenek köré épített nyelvi játékokból, mint pl. „a demokratikus (alap)értékek tisztelete”, „demokratikus kultúra” (?) vagy a „demokratikus elvek érvényesülése”.
Mi lehet ennek az oka? Vajon ez csak egy átmeneti probléma, és a „válság” által kitermelt értelmezési nehézség, avagy egy sokkal mélyebb eredője van? „Válság” valóban van, ám ez alatt nem a szűkre szabott „gazdasági” és „politikai” válságot kell értenünk: ez a nyugati civilizáció válsága, azé a civilizációé, amit évszázadok óta rombolnak mindenféle világmegváltó ideológusok – nem kis sikerrel.
A nyugati krízis háttere nem a „hirtelen felbomló” demokrata-liberális keretek „kisiklása”, az ezen elvekkel szembemenő valamiféle „folyamatok” összessége; nem a szekularizáció, és a modernitás „részleges” problémája: a nyugati válság oka a modernizáció, a szekularizáció, és a liberális demokrácia. Ezek alkotják a válságot, és nem e rendezőelvek válságát látjuk. (Érdekes jelenség, hogy noha ezt a válságot a liberálisok nem ismerik el, közben egy gazdasági recessziót apokaliptikus eseményként értelmeznek.)
Ahogy azt Molnár Tamás megírta, a liberalizmus rendszere a civil társadalom hegemóniáját jelenti, mely az állam és az egyház hatalmát ásta alá. Mind az állam hatalma, mind az egyház tekintélye eltűnt, a helyüket pedig a liberalizmus elvei foglalták el. Így nem véletlen az sem, hogy kialakulhatott a modern jóléti állam, amely – paradox módon – nem kíván élni a kényszerítés és a döntés eszközeivel (azaz, a politikával mint olyannal), viszont célja minden egyéni vágy (legyen annak bármilyen tartalma) mihamarabbi kielégítése, illetve ezen egyéni vágyak összehangolása. A politika így egyszerű összeütköző érdekek terepévé vált, ahol nem merülnek fel igazán erkölcsi aggályok, sem a felelős döntés lehetősége. A politika, ahogy a történelem is, a haladás terepévé vált (legyen az végtelen, vagy egy „végcélt” vizionáló), ahol a történelem, az emberiség, vagy egy arra kijelölt megváltó csoport (osztály, párt, értelmiség) teljesíti küldetését, és üdvösséget hoz minden embernek. A liberális hegemónia maga jelenti a felfordulást: az állam, mely korábban a politika, és az intézményes kényszer terepe volt, mára egy hatalmas szociális osztogató-fosztogató rendszerré vált, amely nem kíván állást foglalni erkölcsi és politikai kérdésekben. Jó példa erre a most „megválasztott” miniszterelnök, Bajnai Gordon ünnepélyes kijelentése: ő nem kíván politizálni; ő mindössze a „szükségszerű” intézkedéseket hajtja végre, nem dönt, így felelőssége sincs – ő csak felügyeli a „szükségszerű” folyamatok teljesülését, melyre ki lett választva. A szükségszerűség leveszi az egyén válláról a döntéssel járó felelősséget, és ebben az értelemben a tömegember anti-individualista (Oakeshott), és ezért (is) termel a tömegdemokrácia tömeges gondolattalanságot (Arendt). Az egyház egy intézmény lett a sok közül az „erkölcsök piacán”, ahol válogatni lehet a különböző etikai nézetek között; a civil társadalom lett a „politizáló” réteg, amely azonban csak az egyéni voluntarizmusok összeütközésének pályája, és abban a reményben működik, hogy mindez összeáll egy harmonikus egésszé (hogy a civil társadalom kultuszáról, és a politikai-etikai nézetek káoszáról most ne is beszéljünk*). A „világnézeti semlegesség” így vált minden egyes intézményre vonatkozó alapelvvé, mely minden egyes politikai-erkölcsi nézetre ugyanúgy érvényes.
Kivéve a liberalizmust.
A probléma azonban ezzel nem ér véget. A korábbi politikai rend és erkölcsi-vallási intézmények üresen hagytak egy vákuumot, amelybe („szükségszerűen”, mondhatnánk haladó nyelven) különböző, azt pótolni szándékozó irányzatok nyomultak be. A szekularizáció „nem megoldás, hanem maga a probléma”, mégpedig azért, mert a szekularizációt rendre félreértik. A szekularizáció sohasem „vallás-nélküli” állapotot jelentett a gyakorlatban, és a program végrehajtóinak (a felvilágosodás értelmisége) sem ez volt a szándéka. A szekularizáció keresztény-ellenes program, de nem tágabb értelemben vallásellenes: „a szekularizáció alatt a hozzáállást értjük, amelyben a történelmet, köztük a keresztény vallási jelenségeket, evilági emberi események láncolataként fogják föl, miközben a kereszténységből megmarad az emberi történelem univerzális, jelentéssel teli rendjének gondolata.” (Voegelin, 1975, 7. o.) A szekuláris progresszivizmus a kereszténységet tehát evilági politikai vallásokkal pótolja, melyekkel értelmet kíván adni a történelemnek, valamint válaszolni próbál az emberi lét kérdéseire is. Az új rezsimek ezért nem „vallásnélküliek” lesznek, hanem progresszív politikai teokráciák. Miután a progresszó „megtisztítja” a terepet a „lélek” problémáitól (illetve a „magánszférába” utalja azt), azonnal elkezdi új jelentéssel feltölteni a „köz” szféráját, „re-spiritualizálja”. Legyen ez az új vallás nacionalizmus, humanizmus, ökonomizmus (liberális és szocialista), biologizmus, pszichologizmus stb. Mint minden vallás, a politikai vallások is megteremtik a saját nyelvüket, szimbólumrendszerüket, és emberképüket. Az egyik ilyen emberkép a liberális demokrácia „autonóm embere”, aki a progresszió révén alakítható ki. A vallási motívumok egyes elemeit megőrzik, csak az immanens történelem részeivé teszik őket. A progresszív aktivizmus lehet pl. pusztán destruktív is, és azzal a jelszóval, hogy a jelenlegi „régi rend” nyavalyakórságával megfertőzött emberei már nem léphetnek be a pusztítás utáni új világba, igazolhatják a rombolást (Bakunyin), és ezzel – meglehet, perverz változatban – újra is játsszák a bibliai Exodust.
Ezzel együtt kialakul a saját dogmatika is, ami a lehető legkirekesztőbb logikát követi: aki nem fogadja el a haladás, történelmi szükségszerűség, liberális demokrácia dogmáit, azt azonnal partvonalra helyezik, és kizárják a „politikai diskurzusból” (amiért nem biztos, hogy nagy kár). A „közbeszédet” uraló értelmiségi szekták mindazonáltal saját jelszógyűjteményüket járatták le, kiüresítve azokat. A mai szabadgondolkodók annyira frissek szellemileg, mint a 80-as évek reformkommunistái. És ez ugyanúgy igaz azokra a liberálisokra, akik az „állam vs. piac” manicheizmusában vergődnek, mint azokra, akik ugyanezen alapon tartják a földi gonosz erejének a piacot.
A politikai vallások dogmatikájáról persze állandó viták zajlanak, így a „közbeszédben” egymásra fújó szekták szórakoztatják el egymást az ezekről folyó társalgásokban. Nem kevés alapvető dolog van ugyanis, ami nem tiszta: a demokrácia vajon a jelenlegi állapot-e? És ha nem, mikor érjük el? Hogyan fog kinézni, és mit kell tenni érte? Folyamatos-e a haladás felé, vagy van egy földi paradicsoma, amit célként tűzhetünk ki? Akkor lesz-e teljes a demokrácia, ha kiterjesztjük annak elveit minden szférára, így az iskolára és a családra is (mint azt a Dewey-féle totalitárius iskola gondolta)? A demokrata-liberális kurzus annyira világos ezekben a kérdésekben, mint amennyire Marx volt a kommunizmussal kapcsolatban. Legalábbis érdekes párhuzam van a felvilágosodás „mérsékelten radikális” liberálisai, és a mai mérsékelten progresszívek között, akik azt gondolják, az útjára indított progresszió egy bizonyos ponton megállítható, illetve ugyanabban a paradigmában reformálható. Ezért zavarja valójában a „válság” a haladót, hiszen nem tudja elképzelni, hogy a modern, liberális, demokrata világban ez egyáltalán lehetséges. Üzemzavar a haladás gépezetében.
Nem véletlen, hogy G. Fodor Gábor azt írja: a „kontinuum” sikere, hogy a rendszerváltás után kiépült magyar liberális demokrácia nem a „kontinuum” tagadása, hanem annak szerves folytatása. Még a szimbólumok és a nyelv is meglehetősen kevés átalakuláson mentek keresztül. A mai „politikai közbeszéd” pedig ugyanebben a „reform”-paradigmában leledzik, a legnagyobb „újításként” azt könyvelheti el, hogy a külföldön éppen divatos megjelöléseket átveszi (sokszor fordítás nélkül) – hátha így a politikai nyelvezet „cool” lesz.
Ám minden egyes ilyen „reform” és úgynevezett „újítás” újratermeli a problémákat, mert nem kérdez rá a paradigmára magára. A mai demokrata-liberális keretek ugyanúgy a Frageverbot eszközével működnek, mint a többi politikai vallásé: az alapelvekre rákérdezni tilos. Aki mégis rákérdez, az barbár, „anti-demokratikus” (bármit jelentsen is ez), esetleg fasiszta, de leggyakrabban mind együttvéve. Ezért ha valaki kimondja, hogy a modernség a válság; hogy a liberális demokrácia nem a történelem vége, és nem a „lehető legjobb rendszer”; hogy a szekularizáció nem megoldás; röviden, hogy a modernség programja megbukott – akkor számíthat ugyanarra a megvetésre, vagy negligálásra, ami a saját korában Strauss, Voegelin osztályrésze volt. Így a demokrata-liberális kurzus szektariánusai inkább maradnak ugyanabban a paradigmában, és kidolgoznak mindenféle „szalonképes” szlogeneket, jelzőket, amivel tompíthatják a reakció élét (pl. „konzervatív-liberális”, amivel a „konzervatív fundamentalizmus” előtt még az ex-miniszterelnök is próbálkozott, és Szigetvári Viktor, az újdonsült kabinetfőnök kedvenc önmegjelölése). Ugyanúgy, ahogy Charles Comte és Dunoyer, a Le Censeur liberális szerzői a XIX. század elején, a mai liberálisok is „eltúlzottnak” érzik sokszor a progressziót, és helyette a reformot, és a lassú haladást ajánlják. Sem a modernségre általában, sem a szekularizációra, sem a demokrata-liberális elvekre nem lehet rákérdezni, és nem is szabad, hiszen ezek alapvetően helyesek: amit látunk, azok emezek „eltúlzott” változatai (a szekularizációé pl. olyan „apróságok”, mint a különböző szocialista kollektivizmusok). Így maradnak velünk a problémák, és így maradnak a politikai vitáink vérszegények.
Mindenesetre G. Fodor cikke végén azzal nyugtat bennünket, új középkor közeleg.
Úgy legyen!
*Mindezzel nem kívánom tagadni a civil társadalom fontos szerepét, illetve erősítésének fontosságát, amelynek különös szerepe lenne az atomizált egyének és az állam közötti egyensúlyozás tekintetében.
Kapcsolódó írások:
