dobray
I 2009.04.11. 19:07
Globalizálódunk, elidegenedünk, gyorsulunk, semmire sincs időnk. Szidjuk a globalizátorokat, elidegenítőket, gyorsítókat (azokat nem mindig), az időcsökkentő tényezőket. Meg azokat, akik – boldogok a lelki szegények (vagy csak annak képzelik magukat) – élvezik a globalizációt, elidegenednek, gyorsulnak, semmire sincs idejük. Szidjuk „az embereket”. Mintha mi nem lennénk azok.
Rossz kedvünk lesz a globalizációtól, elidegenedéstől, gyorsulástól (attól sokaknak mégiscsak jókedvük lesz), időhiánytól. Nekünk, akik „az emberekkel” ellentétben észrevesszük és nem helyeseljük a globalizációt, az elidegenedést, a…
Rossz kedvünkben magasra vonjuk a nemzeti lobogót és az ősmagyar istenekhez fohászkodva, szkinhedmuzsikát hallgatva sámántáncot járunk a zászlórúd körül. Megalakítjuk „A Haza Felszabadító Frontját”, és harcot vívunk az áruló „A Hazáért Felszabadító Front” ellen.
Vagy Che Guevarás pólót húzunk, kapitalizmus-szidó internacionális punkbulira megyünk, ahol valaki, Che Guevarát ábrázoló pólóban azt kiabálja a színpadról: „Ti mind egyéniségek vagytok!” Mi pedig, a tömeggel együtt azt üvöltjük: „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” Majd körülnézünk, eltűnt barátunk után kutatva, s oldalba bökünk egy Che Guevara-pólós figurát: „Te, nem láttad a haveromat? Che Guevara-póló volt rajta…” Aztán reménytelenül kutatunk a Che-pólós tömegben, mígnem nekidőlünk a General Motors szponzori plakátjának, s orrunk elé mormogjuk: „Én nem. Én inkább nem vagyok egyéniség.” Rosszkedvünkben a sarkon bevágunk egy gyrost, majd reflexszerűen bemegyünk a mekibe – vécére.
Vagy spirisztákhoz, régi-új gnosztikus tanokhoz menekülünk: a kereszténységet és a tiszteletreméltó keleti tanokat is kivonatoló, zanzásító, mindent magába olvasztó new age önmegváltást ígérő kutyulékába, és bezabáljuk a „laktató sprituális rizseshúst” (ismerősöm ismerőse), esetleg befizetünk egy wellness-hétvégére.
A felvilágosodás, az ész és a haladás reményvesztett gyermekei a banális hétköznapok elől egyszerre menekülnek hedonizmusba és miszticizmusba.
Nagypénteki hangulatban, elkeseredésünkben csak viharfelhőket és sötétséget látunk. Apokaliptikusan várjuk, hogy megnyíljon a föld és kettéhasadjon a templom függönye. Magunkra vesszük a világ minden baját, meg akarnánk váltani az emberiséget, erőnkből viszont csak annyira futja, hogy egy nagy sóhajtással nekidőljünk a szekrénysornak, hogy aztán fejünkre pottyanjon a nagyi imakönyve.
Kinyithatnánk a nagyi imakönyvét, modoros mélabúnkat felcserélhetnénk természetes reménnyel és világ- valamint önmegváltó kísérletek helyett fölnézhetnénk a keresztre, mert nagypéntek óta a szenvedésnek is van értelme. Tehetnénk a dolgunkat, puffogás helyett vidáman: harmadnapra, húsvét vasárnapjának hajnalán győzött az Élet, így a megváltás munkáját már levették a vállunkról, hisz üres a sír, „nincs ott – feltámadt!”
