Az nem kérdés, hogy a magyar közélet leggyűlöltebb figurája a miniszterelnök. És ugyan igaz lehet az, hogy néhányan minden földi gonosz eredőjének tekintik Gyurcsány Ferencet, azért az a „mainstream” vélemény erős eltorzítása, hogy ez általában is így volna. És miközben ez a torzítás megjelenik, a másik végen már egyenesen ártatlan áldozatot faragnak belőle, akit az „érthetetlen” kollektív gyűlölethullám tönkretesz: Gyurcsány megváltaná az országot, csak a jobboldaliak/Orbán Viktor/a reakció/a gumimacik nem hagyják. Az intenzív gyűlölet persze nem jó elfoglaltság, mert napokat képes kitölteni egymagában. Annyit azért elmondanék elöljáróban, hogy a miniszterelnökkel szembeni megvetés bizony jogos – ugyanis jelentősen rászolgált.
Valahol a két szélsőséges álláspont között helyezkedik el Novák Attila véleménye. Novák szerint „módfelett visszataszító, embertelen, egyúttal destruktív és kontraproduktív az a személyét gyalázó, folyamatos verbális támadássorozat, amelyet főleg a jobboldali média intéz nap mint nap Gyurcsány Ferenc ellen.” A kérdés természetesen az, hogy a „támadás” milyen konkrét formát ölt. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy ezen „támadások” mögött puszta érzelmi kitörések vannak-e (amik a maguk helyén és idejében szintén megalapozottak lehetnek, jóllehet, nem egy publicisztikában), vagy érvekkel alátámasztott vádak?
Ám Novák sajnos ugyanazt a hibát követi el, mint azok, akik szerinte túlzásokba esnek, és egyetlen dimenzióba gyömöszölik a valóságot: „Azonkívül a miniszterelnöknek tulajdonítják az ország összes gondját, szinte már várnánk, hogy a mohácsi vész vagy a trianoni tragédia mögött mikor fog felsejleni Gyurcsány baljós alakja.” (…) Valamint „azt a hitet gerjeszti, hogy a kiszemelt személy bukásával minden rendbe jön”. Ezek az állítások néhány fanatikust leszámítva nem állják ki az igazság próbáját. Ugyanis nem lehet egyenlőségjelet tenni aközött az állítás között, hogy a „legtöbb” mai problémánk okozója a miniszterelnök és rezsimje, illetve aközött, hogy „minden” mai problémánk okozója ő volna. Az előző ugyanis kvázi empirikusan igazolható. A probléma gyökere azonban máshol keresendő:
„Ugyanakkor a köznapi harcokon túl, a gyurcsányozás demokráciánk fejletlen mivoltáról árulkodik, hiszen egy érett demokráciában a bármilyen oldalhoz, párthoz tartozó miniszterelnök személyének méltósága kikezdhetetlen, maximum a politikai személye válhat bírálat tárgyává. Az alkotmányosság szellemének azonban ellentmond a strukturális és politikai hibák felemlegetése, illetve analizálása helyett az egyetlen személyre fókuszáló folyamatos és dehumanizáló gyűlöletkeltés.”
Novák párhuzamba állítja a mai „gyurcsányozást” az „orbánozással”. Csakhogy két teljesen különböző jelenséggel van dolgunk, és ezt sajnos sokan rendre elfelejtik. Afelől nem lehet kétségünk, hogy a politikai szereplők bírálata minden esetben jogos lehet, és ez szorosan kötődik politikai szereplésükhöz. Ily módon Orbán Viktor egyes intézkedései, szereplései is lehetnek kritika tárgyai (egy higgadt, ésszerű kritika olvasható pl. Orbán évértékelő beszédéről Balázs Zoltán tollából). Csakhogy Antall József, Orbán Viktor, valamint Gyurcsány Ferenc között jelentős, minőségi különbség van: előbbi kettőt politikai ballépésekért, hibákért, rossz döntésekért lehet legitim módon bírálni; Gyurcsány esetében azonban korántsem (csak) erről van szó. Gyurcsány ugyanis nem pusztán a „jobboldali média gyűlöletkeltése”, vagy „propaganda” révén vált a hazugság, megvezetés és az erőszak szimbólumává, hanem saját cselekedetei révén. Antall és Orbán betartották azokat a szabályokat, amiket a „társadalmi szerződésben” ők maguk aláírtak; Gyurcsány ezeket rúgta föl. Amennyiben pedig az ilyesmi megtörténik, ott egyáltalán nem csak „politikai” hibákról, vagy bűnökről van szó: hanem jellemhibáról. Gyurcsány ezért nem pusztán „problémás” szereplő, és nem kívánhatja ő magának, illetve neki senki, hogy ugyanazt a „méltóságot” mindenki előfeltételezze neki, amit másokkal szemben megteszünk.
Lehet vitatni, vagy dekonstruálni erkölcseinket, annak azonban megvannak a maga pillérei: egy szabad társadalom például csak úgy működhet, ha bizonyos erkölcsi normákat érvényesítünk egymással szemben. Ha valamire ígéretet teszünk, azt illik betartani. Ha erre mégse nyílik valamilyen külső tényező miatt lehetőségünk, nyilván a vétkünk kisebb; hasonló a különbség a tévedés és a hazugság között. Előbbi esetben nem szándékosan, információhiány, vagy tudatlanság/figyelmetlenség végett nem tudunk úgy cselekedni, ahogy kéne, vagy ahogy ígértük. Hazugság esetében viszont nagyon is tisztában vagyunk a valós helyzettel, ám ennek ellenére állítunk valótlanságot. Az őszödi beszéd minden kétséget kizáróan az utóbbi kategóriába tartozik: Gyurcsányék a kampányban, a választások során tudatosan állítottak valótlanságot, és úgy kötötték meg a „szerződést” a polgárokkal, hogy tudták, nem fogják betartani azt, amit abban megígértek nekik. Abban az esetben, ha valamelyik barátunk ígéretet tesz nekünk valamire, és azt valamilyen oknál fogva nem tudja teljesíteni – majd bocsánatot kér, magyarázatot ad, és megpróbálja jóvátenni, a bizalom megmarad. Ám abban az esetben, ha mi megbízunk valamelyik barátunkban, és ő szándékosan ver át minket, már nehezebben – és ily módon a bizalmunk is csökken vele szemben. Az egyes cselekvő jelleme, és cselekvései (legyenek azok akár politikaiak) nem választhatók le önkényesen magáról a cselekvőről: aki rendszeresen hazudik, akiben nem lehet megbízni, azzal szemben bizalmatlanok leszünk. Ne tetessük magunkat fundamentalistának: létezik olyan, hogy kegyes hazugság. Nem verjük bele magunkat a kantiánus etika vasketrecébe, elképzelhető olyan szituáció, hogy egy kormányfő az ország, a közjó érdekében „nem bontja ki az igazság minden szeletét” – ahogy a diplomácia sem arra való, hogy egy teljes nyilvánosság csócsálja. Ám sajnos a miniszterelnök esetében egyáltalán nem erről van szó: hazugságai folytán az országot a szakadék szélére kormányozta, a közbizalom, közrend felborult, és pillanatnyilag annak a bizonyos szakadéknak a szélén csak egy tetemes hitel tart meg minket. Így az „igazság minden szeletének nem-kibontása” Gyurcsány Ferenc esetében nem a közjóért tett politikai virtus, hanem a szofizmusok közül is a legrosszabb, ami ráadásul a lehető legközelebb vitte Magyarországot a csődhöz.
Mindezt Gyurcsány saját magának köszönheti, és senki másnak: senki sem kényszerítette arra, amit csinált, mindezt önként tette. Miután sokan jogos felháborodásuknak adtak hangot, a miniszterelnök zsarnoki eszközökhöz nyúlt, és a politikai ellenzék tiltakozását erőszakkal verte vissza (a mostani, március 15.-ei rendvédelmi erődemonstráció egészen elképesztő volt, és pártállami módszereket idéz). Novák téved: nem volt szükség „karaktergyilkosságra” a jobboldali publicisták részéről, mert a „karaktert” Gyurcsány Ferenc maga végezte ki – többet ártva ezzel saját politikai oldalának, mint jobboldali publicisták garmadája valaha is.
A félreértés azonban ott lehet, hogy két különböző (jóllehet, egymástól egyértelműen el nem választható) dimenzió keveredik: az egyik a politikai sikertelenség (ami szintén „empirikusan” igazolható, ha a körülöttünk lévő országok eredményeit és a sajátunkat vizsgáljuk, valamint a miniszterelnök legutóbbi, gyalázatos leszerepelését az Európai Uniónál), a másik viszont az alapvető viszonyulási helyzet, amiből bármiféle együttműködés, vagy akár vita kiindulhat.
Különbség van tehát aközött, amikor a baloldali sajtó Orbán Viktort és a Fideszt, valamint a jobboldal egészét „diktatorikusnak”, „fasisztának”, vagy ehhez hasonlónak nevezi (ahol a diktatúra vádja önmagában is arcátlanság, tekintettel a szocialisták politikai múltjára), vagy amikor jobboldali publicisták Gyurcsányt hazugnak, megbízhatatlannak, nota bene szélhámosnak nevezik: utóbbiaknak ugyanis komoly valóságalapjuk van – és ehhez a jobboldali publicisták „valóságkonstrukcióinak” semmi köze nincs.
Aki önmaga játssza el az erkölcsi szavahihetőségét, aki erőszakkal válaszol a más véleményen lévők tiltakozására, az ne csodálkozzon, ha hazugnak és erőszakosnak fogják titulálni. A modern kor egyik legnagyobb rákfenéje épp az, hogy nem nevezzük nevén a dolgokat: a hazugságot nem nevezzük hazugságnak, a rosszat rossznak, stb. Ez pedig maximálisan a posztkommunizmus valóságvesztése (Mezei Balázs). A méltóság pedig abból fakad, ha valaki meglévő méltóságának alapjait folyamatosan igazolja, és tanúbizonyságot tesz megbízhatóságáról, szavahihetőségéről – Gyurcsány ennek ellenkezőjét tette. Ezért ami vele történt, az nem karaktergyilkosság, hanem karakteröngyilkosság.
Kapcsolódó írások: