„Kezdtük felismerni, hogy egy jobb és kiegyensúlyozottabb társadalom megteremtésében a siker kulcsa – ha van egyáltalán – olyan dolgoktól függ, mint a hagyományos orientáció, az értékek, vagy ha tetszik az erények; és sokkal inkább ezeken, mintsem a társadalom tudományos megtervezésén vagy a társadalom-mérnökség gyakorlatán.”
Nathan Glazer
„A konzervatív értékek azok, amelyeket kétségbeesetten kell ma keresnünk.”
Irving Kristol
2004/2006 óta a haladás nem állhat meg, a progressziónak permanensen kell továbbterjednie. Az egészségügy, az államigazgatás és az oktatás tönkretétele után – amelyek „rendbe rakása" a gyurcsányi „reformkor" politikai prioritása és fő célkitűzése volt – a progresszív projekt látványosan kudarcot vallott. Az új reformkor általános csődje után következik a megtorlás, mondván: „ha nem fogadjátok szépen el, amit akarok, hát szenvedjetek". A Gyurcsány-rezsim utolsó másfél éve büntetés és a hatalmon maradás bármi áron történő megvalósítása (lesz), mindenféle vízió és jövőkép nélkül. A Nézőpont Intézet már a 2007-es és a 2008-as költségvetés alapján is azt állította korábban, hogy az „országreform" beragadása után a balliberális kormány elvonásokhoz és kiegyensúlyozatlan államháztartási gyakorlathoz fog nyúlni. Adóemelés, leépítések, lakossági megszorítások a csökönyös és maradi társadalom jussa, miközben a munkahelyteremtés, az üzleti életnek megfelelő környezet kialakítása rendre elmarad, a társadalmi szolidaritást a kormányfő nyíltan megtagadja, s a cinikus kormányzati kommunikáció még az országgal való együttérzés legkisebb jelét sem képes adni. A mérleg 2009 elejére, az általános világgazdasági recesszió közepette úgy fest, hogy Magyarországot a politikai, gazdasági és morális krízis jellemzi, vagyis sorrendben az instabilitás és a kormányozatlanság, az elszegényedés és a stagnálás, valamint a felfordulás és a rendetlenség.
Részletesebben. (1.) Az állandóan változó összetételű kormány, az államigazgatás legfelsőbb szintjének ad hoc át meg átalakítása, a példátlan kormányzati felelőtlenség, a központi koncepció hiánya, ill. ötletszerűsége és a kormánypárt(ok) soraiban dívó korrupció kikezdte a demokratikus intézményrendszerbe vetett hitet, amely nagyon nehezen állítható vissza. Ez olyan helyzetet teremt, amely komoly legitimációs kihívást fog jelenteni a jobboldalnak, ha hatalomra kerül. Többek között el kell hitetnie ugyanis a nemzettel, hogy létezik még olyan politikai szereplő, akinek hinni lehet, mert nem hazudozik. Menjünk tovább, mert van még. Az ország aggasztóan bizonytalan külpolitikai helyzetbe került, amikor elszigetelődött, kormányával szemben a nyugat-európai vezetők bizalmatlanok, diplomáciai térvesztése pedig megalázó szituációk sorába sodorta, amelynek nem csak a hazafias érzelmek, hanem a gazdaság is kárát látja. Az ország láthatatlan külügyminisztere többek között arra is tökéletesen alkalmatlannak bizonyult, hogy a gázvitában vagy a magyar–szlovák viszony normalizálásában hatékonyan lépjen fel. Magyarországnak – ennyit lát a világ és a nemzetközi rendszer belőlünk – nincsenek külpolitikai érdekei, vagyis nem létezik. (2.) A gazdasági recessziót megtetézte és nagyban súlyosbította a kormányzat, elsősorban maga a miniszterelnök és a pénzügyi vezetés, amikor lépéseivel befektetői bizalmatlanságot és ezzel tőkehiányt okozott, fiskális felelőtlenségével, valamint azzal, hogy a gazdaság ösztönzése helyett megszorításokkal és adóemeléssel próbálkozik, azt okozta, hogy a gazdasági lassulás stagnálássá változott. A „pannon puma” megdöglött, de a kormány még mindig a hátán ülve lovagol, miközben a bűzt már messze földön is érzik. (3.) A közrend nyílt felbomlása, az etnikailag és szociokulturálisan meghatározott bűnözés terjedése a kormányt készületlenül és érdektelenül találta. A kormány az antiszociális brutalitás megtorlását direkt elmulasztja, eközben a társadalmi együttélés előmozdítása és a közrend nagyon határozott helyreállítása helyett egy vak és egalitárius beszédet folytat, amely csak tovább nehezíti a problémák tisztességes kibeszélését. A PC két dolgot segít elő: a bűnözők bátorítását és a szélsőségesek tematizációs előnybe kerülését. A társadalmi frusztrációt növeli, hogy a miniszterelnök évek óta kapkodó, átgondolatlan, arcátlan üzeneteket közvetít, amelyek egész társadalmi rétegeket bántanak meg havi rendszerességgel. Mindennek tetejébe a fel nem adott (ellen)kulturális harcot a radikálisan szekuláris, hagyományellenes csoportokkal megvívató rezsim menetrendszerűen fasiszta-veszéllyel is riogat, amelynek legvisszataszítóbb elemeként a magyar zsidóság szenvedéseinek kontextusát sem átallja kisajátítani napi politikai céljaira. A Gyurcsány-féle ideológia nem csak haladó, azaz progresszív–balliberális, hanem értetlen és ellenséges a nemzeti és vallásos hagyományokkal szemben (ennek következtében önfeladó, etnomazochista, multikulti és szekularista), valamint egy Magyarországon soha nem létezett republikanizmus vállalója. Itt tartunk most.
A progresszív reformok, a morális és kormányzati válság felfordulást, zűrzavart okozott, amelyre válasz a rend és a biztonság, a kiszámítható fejődés visszaállítása, illetve megalapozása lehet. A haladó éra becsődölése után magától nyílik meg a lehetőség a konzervatív fordulatra, amelyből jó eséllyel teremthető meg a jobboldali politikai átrendeződés előfeltétele. A baloldal érzi ezt, jobban, mint a jobb. Megint úgy áll a dolog, hogy a történelem hívását előbb ismeri fel az, aki radikális átalakításra törekszik, mint az, aki lassú továbbfejlesztésre készül. Gyurcsány két olyan nyilatkozatot is adott, amelyből egyértelműen kiolvasható pontosan ezzel kapcsolatos – eltúlzott, riogató és a rá jellemzően ideges, ripacskodó tónusban előadott – félelme. 2008 végén interjút adott a Népszabadságnak, többek között ezt mondva: „kitapintható egyfajta konzervatív fordulat az elmúlt években. Tetten érhető ez 1968 negligálásától kezdve a legutóbbi, a regisztrált élettársi közösséget elutasító alkotmánybírósági határozatig nagyon sok ponton. Egyfajta konzervatív fordulat szisztematikus előkészítése érzékelhető, s ez már messze nem pártpolitikai kérdés. […] Ez nem a Fidesz és az MSZP vitája, hanem egy korábban már idejétmúltnak hitt konzervativizmus és az emancipált, szekularizált, demokratikus szabadság vitája.” Blogjában, amelyet nyilván ő ír, 2009 legelején így ismételte meg az előbbieket: „Egyfajta konzervatív fundamentalizmust látni kibontakozóban Magyarországon, amely lassan aggasztó méreteket ölt. Fenyegeti a polgárok szabadságát, az állam világnézeti függetlenségét, amikor a tradícióra hivatkozva nem felszabadít, hanem korlátoz és jogot von el. Egyre világosabbnak tűnik, hogy nem szimplán politikai vita figyelhető meg, hanem – a korábbinál egyértelműbben – világnézetek, világlátások küzdenek egymással. Nem egyszerűen a tradíció a modernizmussal, hanem a konzervatív fundamentalizmus ütközik a szekularizmussal és a szabadelvűséggel.” A „fekete reakcióval” való fenyegetés Révai József koalíciós idők béli Szabad Nép-cikkeiből jól ismert, amikor ennek volt is alapja, persze Mindszenty és az egyházi iskolák talán mégsem jelentettek olyan súlyos elnyomást, mint Rákosi és az államvédelem. Gyurcsány az Alkotmánybíróság döntését kiforgatva konzervatív fordulattól fél, de ennek eljövetelét onnan és úgy láttatja, hogy bizonyos körökben valamicske politikai tőkét még szerezhessen magának. A jobboldali változás igenis érezhető, mondhatni a küszöbön áll, de korántsem a templomok sekrestyéiben folyó (nem létező) konspirációból született, hanem a progresszív kurzus önmaga okozta csődjéből, a rossz és hazug kormányzási technikából, a hagyományok iránti utálatból és egy régóta érlelődő választás-szociológiai folyamatból, vagyis, hogy egy öt–tíz éve párhuzamosan haladó generáció- és szemléletváltás esik most egybe, amely a biztonságra, kiszámíthatóságra, stabilitásra és rendre vágyó társadalmi értékek vallóit juttatja fölénybe. Ezzel alapozódott meg a konzervatív többség mentális előfeltétele, amely a politikai jobboldalt juttatja előnybe. A konzervatív tábornak tehát történelmi lehetőség hullott az ölébe, mert a baloldal teret veszített vezetője és módszerei hibájából, és a társadalmi körülmények is mellette szólnak. Most már és most még.
A jobboldal tehát történelmi esélyt kapott, ugyanis – még egyszer – a baloldal reformdühöngésében csúcsra járatta a forradalmat, amely most már a jakobinusokba is bele-belekóstol, a magyar nemzet jelentős része pedig megelégelte a rendetlenséget, az instabilitást és az erkölcs nélküli kormányzást pótló kommunikációs sokkterápiát, a gazdaságiról már nem is szólva. A konzervatív fordulat abból is komoly hasznot húzhat, hogy az SZDSZ-féle szélsőségesen liberális értékek népszerűsége az elmúlt évek során drasztikusan csökkent (a társadalom 98%-a számára érdektelenek erőszakosan emancipációs témáik), az MSZP-t még mindig gondolkodás nélkül támogató tömb pedig egy biológiailag és szocializációsan egyszerre determinált réteg, amely az inaktív lakosság azon jelentős részéből származik, akik valamiért képtelenek elválasztani a pártot a „régi szép emlékektől”. Ma a középosztály, a vidéki gazdák, a belföldi kis- és középvállalkozók, a hazai nagytőke egyes csoportjai, az első- és második szavazók jelentős, nemzeti érzelmű hányada, valamint az inaktív lakosság jobboldali egyharmada potenciálisan és aktuálisan konzervatív gondolkodású, és politikai–kulturális értékeit, valamint társadalmi–gazdasági érdekeit jól felismerve, egy konzervatív pártot szeretne a hatalomban látni. A mai magyar jobboldal feladata, hogy a mérsékelt szabadelvűségtől, a morális szabadpiaci és agrárérdekeken át a kereszténydemokráciáig integrálja magába a sokszínű konzervativizmust, és magához vonzza az ezek értékeit valló és érdekeit hordozó társadalmi csoportokat.
(Egy valamit pedig gyorsan vessünk itt közbe. Azok, akik nem választási úton képzelik el a jobboldali politikai átrendeződést, túlnyomó többségüket tekintve radikális és nem konzervatív megoldásokat szeretnének látni. Ők azzal, hogy idáig jutottak az olvasásban, értékes perceket pocsékoltak el, hiszen elemzésünk nem utcai harcokat, esetleges katasztrofális szituációkból előálló politikai recsegést-ropogást remél, hanem az alkotmányos körülmények között választási győzelemre esélyes jobbközép erők kilátásait latolgatja. A jelen pártstruktúra, ha sokat is fog alakulni mondjuk az elkövetkező öt–tíz évben, vajmi kevéssé ad lehetőséget arra, hogy két legnagyobb szereplője ne a Fidesz és az MSZP legyen. A jobboldal húzóereje pedig ma az előbbi, ennek tényét eltagadni egyenesen butaság volna. Alternatív megoldások keresésére nyilván van lehetőség, de ilyen elméleti felvetések helyett mi a most reálisan létező és hatalmi pozícióra esélyes pártok társadalmi és politikai körülmények adta lehetőségeit vizsgáljuk.)
A jobboldali győzelem mértékét természetesen befolyásolja, hogy mik lehetnek a legnagyobb ellenzéki párt szövetségesei? A már most is hozzá tartozó szatellitrendszeren túl nem számíthat a szétkorrumpálódott és politikai orientációját elvesztő MDF-re, amelyet valószínűleg ugyanaz a sors fog érni, mint a másik (?) oldalon az SZDSZ-t. A jelenlegi ellenzéki blokk ugyanakkor nem folytathatja azt a politikát sem, ami az ezredforduló után vált jellemzővé rá. Vagyis a korábbi gyakorlatnál sokkal körültekintőbb koalícióépítésre és pragmatikus szövetségkeresésre van szükség, amely után kialakulhat egy plurális feladatmegosztás, amelynek eredményeként létrejöhet egy olyan konzervatív többség, amelyet egy jobboldali konföderáció testesít meg politikai értelemben. A jobbközép intellektuális megújításának már nem a reálisan gondolkodni képtelen egykori „liberális szürkeállomány” fogja a legnagyobb kihívást jelenti, hanem a szélsőséges irányba eltolódott radikális jobboldal (amely csak jobb szó híján jobboldal, konzervatív elveket szinte egyáltalán nem képvisel). A szélsőjobb médiái mondanivalójának 70–80%-a kifejezetten a jobbközép oldalt, a mérsékelt konzervativizmust támadja. Képviselői és hálózata ellen lejárató kampányok folynak, szervezeteit valamiféle cionista-gyanúba, a Gyurcsány-rezsimmel folytatott kollaborációba, homályos összeesküvésekbe keverik. Persze, nem minden radikális kormányellenes erő és személy szélsőjobboldali, de 2006 óta megfigyelhető az előbbiek tömeges továbbsodródása az utóbbi pólus felé. A radikálisokat egyelőre ímmel-ámmal támogató média (Demokrata, Echo TV, Magyar Hírlap) mellett ma már külön, igaz még csak szubkulturális szinten szerveződő szélsőjobb működik, számos információs csatornával, honlappal, folyóiratokkal és vezető arcokkal. Utóbbit a mondanivaló és a stílus túlzásain túl az különbözteti meg az előbbiektől, hogy nyíltan a jobbközéppel szemben hadakozik, több mint sokszor elszántabban, mint a fennálló kormányzat ellen. A szélsőjobb és a Jobbik ugyan ma még nem forrott egybe teljesen, sok ponton viszont már összenőttek. A Jobbik azonban ma még csak lábjegyzet a fennálló pártrendszerhez, az, hogy bekerül-e a főszövegbe, két dolgon múlik. Egyfelől azon, hogy 2010-ben hányan mennek el szavazni, másfelől azon, hogy merrefelé fog fejlődni (s hogy az efféle pártokra jellemző gyors emelkedést mikor váltja fel a szektásodás és a bomlás). A 2009 elejei ferencvárosi választás mindkét fordulójában ugyanannyi Jobbik-szimpatizáns ment el szavazni (700–800 fő), hiszen ők elszánt, elkötelezett szavazók. Ha országosan sokan mennek el voksolni, a Jobbikra szavazók száma apad, ha kevesen mennek el, akkor az elszánt szavazók százalékosan többnek fognak számítani. A probléma másik fele ott kezdődik, hogy a Jobbik ma intézményesen és mondanivalójában is protestpárt, nem pedig egy kifejezetten nemzeti radikális/radikális jobboldali (főképp nem ultrakonzervatív vagy radikálisan reakciós, végképp nem forradalmi konzervatív) frakció. A hozzá hasonlított nyugat-európai pártok (BNP, BZÖ, Dán Néppárt, FPÖ, Front National, Lega Nord, NPD, Vlaams Belang stb.) ugyanis hozzá képest ultramodern, dinamikus, aktivista szervezetek, amelyek a nemzeti tematikán túl más mondanivalóval is bírnak, programjaik hosszú évek óta kifejlődött, társadalmi, gazdasági, környezetvédelmi, külügyi stb. résszel rendelkező akciótervek. (Az összehasonlítás igaz a nem oly’ régi olasz Forza Nuova esetére, amelyre nem jellemző a Jobbik tematikai egysíkúsága, rossz értelemben vett maradisága, és bázisa is egészen más szocializációs, kulturális, generációs beágyazottságú. De a lengyel Önvédelem és a Családok Ligája is szélesebb merítésű, mind értékeit, mind pedig társadalmi bázisát tekintve.) A Jobbik ehhez képest csupán a (néhány esetben jogos, valamikor annak tűnő) elégedetlenséget felerősítő, tiltakozásokat szervező, a nemzeti érzelem felfokozott kiélését lehetővé tevő, program nélküli szervezet. (Megállapításaink szinte teljes egészében megegyeznek Szabó Márk elemzésével: Virtuális erő és valóságos gyengeség. Kommentár, 2008/6.) A Jobbik ráadásul sokszor a Gyurcsány-rezsim okozta válságra reagálva önmaga is növeli a krízist, erre jellemző, hogy a Jobbik érdekeltségébe tartozó Magyar Gárda a rendvédelemmel felhagyó állam helyett vette kezébe – szimbolikusan csak – az erőszakmonopólium gyakorlásának jogát. A Jobbik egyelőre tehát a nacionalista érzelmek csatornája, amely egyrészt abból táplálkozik, hogy a balliberális rezsim látványosan hanyagolja a nemzeti tematikát, másrészt a jobbközép ellenzék folytonos hibáztatásával igyekszik az elégedetlenkedő „Kossuth-térieket” megnyerni. Ugyanakkor nem biztos, hogy a magyar belpolitikai életben ne lenne létjogosultsága egy, a Fidesztől jobbra álló erőnek, az pedig még biztosabb, hogy a parlamentbe is képes lenne bejutni (ld. az 1990-es választás több irányzatot felvonultató jobboldali fölényét, vagy a MIÉP esetét), de e politikai adottság kihasználására a Jobbik sem nem érett, sem nem méltó.
2010-ig ahhoz, hogy győzni tudjon, a Fidesznek meg kell szólalnia, fel kell vállalnia a neojozefinista projekt bebukásából előálló konzervatív fordulat vezetését és konkrét jobboldali nemzeti jövőképet kell kidolgoznia. Ez utóbbihoz talán az is elég volna, ha pontosan az ellenkezőjét ígérné meg, mint amit a haladó érában a kormányzat tett. Vagyis tudatosítania kell (elsősorban és elsőként önmagában), majd ki kell mondania érthetően a következőket. (1.) A kormányzati stabilitást, a demokratikus intézmények és a társadalmi igények tiszteletét helyre kell állítani. Ehhez elengedhetetlen a kormányzati hitelesség megteremtése, ugyanis nem elég a választáson hatalomra jutni, ezt a matematikai bizalmat tényleges legitimációra kell átváltani. A közrend és vagyonbiztonság helyreállításának fontosságát a balliberális kényeskedőkön kívül senki sem vonja kétségbe, ugyanis mindenki érzi. Ehhez nyilván szükséges az, hogy a rendőrség visszakapja hitelét, és az, hogy a büntetésvégrehajtás és a bűnüldözés kielégítő szigorúságú legyen. Magyarországnak továbbá pragmatikusan érdekérvényesítő külpolitikát kell folytatnia, amelyben prioritást élvez a külhoni magyarság érdekképviselete, egy alternatív szövetségi politika építése (Horvátország, Lengyelország, Németország felé), valamint az ország geopolitikai helyzetének és gazdasági érdekeinek megfelelően pozícionált diplomáciai aktivitás. (2.) A morális piacgazdaság és a nemzeti jólét növelése nem képzelhető el radikális adócsökkentés, vállalkozó- és családtámogató programok, munkahelyteremtés és kedvező befektetői környezet megteremtése nélkül. Mindehhez hozzátartozik a „jóléti királynők” (Reagan) anyagilag előnyös helyzetbe kerülésének megszűntetése is. (3.) Egy jobbközép éra nem képzelhető el értékpárti, de befogadó nemzeti kulturális vonalvezetés nélkül. A balliberális kulturdominancia megtörése nagyon üdvös volna, amely erőteljes konzervatív hálózatépítéssel és öntudatos támogatási rendszerrel meg is valósítható. Az érlelődő mentális (értékeken, életmódon, hozzáálláson alapuló) és politikai (társadalmi, gazdasági eredőjű) változásokat programmá kell integrálni; a készülődő jobboldali fordulat számára konzervatív napirend kell.
A programok ugyan szép dolgok, de nem helyettesítik a csalhatatlan előérzetet, a történelmi helyzetek felismerésére való képességet, a politikai szituációk alakításának tudását és a gyors cselekvést. Erre, amint az első részben láttuk, a jobboldal és főként a jó esetben értékhátterét biztosító konzervativizmus nem nagyon képes. Nem arról van szó, hogy nem alkalmas rá, de történelmi hagyományai és politikai öröksége a megőrzés és a lassú továbbfejlesztés munkájára predesztinálja inkább. Most azonban fordult a kocka és vele a szél is. A túlzásba vitt haladás megbosszulta magát, a meg sem koronázott király előkészítetlen, erőszakos aufklérista–progressziós forradalma nem tudott áttörni. Ami megvalósult belőle, az a csőd, a rosszkedv, a társadalmi elbizonytalanodás, a felfordulás, a válság és a recesszió.
Vegyük elő a Századvég–Forsense 2009. februári elemzését. A felmérés eredményét így foglalták össze: „A 100 fokú [közérzet]skálán mért 20 pontos érték 7 ponttal alacsonyabb a januári felmérésünk során mértnél. A több évre visszatekintő felméréssorozat során egyszer sem állt ilyen alacsonyan az általános lakossági közérzet mutatószáma. A megkérdezetteknek mindössze 2 százaléka adott közepesnél jobb osztályzatot arra a kérdésre, hogy megítélésük szerint hogyan mennek a dolgok az országban. Ezzel szemben 77 százalékra (+13 százalékpont) emelkedett azok aránya, akik 1-es vagy 2-es osztályzatot adtak az ország dolgainak alakulására.” Elégedetlenség, bizalmatlanság és „hangulat” tehát van, amelyért a Gyurcsány-rezsimet okolják a választók. Érdekes és bíztató az is, hogy „a közhangulat romlását nem kísérte a választási részvételi hajlandóság csökkenése. A megkérdezettek 58 százaléka mondta biztosra, hogy elmenne szavazni, ha a hét végén országgyűlési választásokat rendeznének.” Mindez nem csak a demokratikus hajlandóságot ünneplők számára jó jel, hanem speciel a jobboldalnak is, hiszen az elbizonytalanodott és inkább nem voksoló választók ma a korábbi Gyurcsány-táborban vannak. Olvassuk tovább: „A pártválasztási-adatok a támogatottsági olló nyílásáról tanúskodnak. A Fidesz támogatottsága az összes megkérdezett körében jelenleg 28 százalék (+4 százalékpont január óta), az MSZP-é pedig 12 százalék (–3 százalékpont). A kormányzópárt támogatottsága tehát újból a 10 százalékos küszöbhöz közelít.” Eközben az MDF támogatottsága 3%, az SZDSZ-é 1, amint a Jobbiké is. A biztos szavazó pártválasztók csoportján belül azonban a Fidesz előnye még nagyobb, ugyanis 68%-uk voksolna a legnagyobb ellenzéki pártra (ez +13 százalékpont), az MSZP-re ezzel szemben csak 21% (amely –11 százalékpont). Az elszánt szavazók közül az MDF-et 4, a Jobbikot 3, a liberálisokat pedig 2% választaná. Ennek tükrében, úgy vélem, kijelenthetjük, hogy a magyar szavazók most inkább biztosra mennek, s ha ez így lesz 2010-ben is, miközben a preferenciák nem mozdulnak el és a választási hajlandóság is ilyen magasan marad, akkor a kis pártok elszánt szavazói nem tudnak 5%-ot összeszedni, a két nagy között pedig egyértelműen fog eldőlni a verseny. A Századvég–Forsense szerint a relatív többség kormányváltást akar, hiszen „csökkent a kormány tevékenységét pozitívan értékelők aránya (31-ről 24%-ra) ugyanakkor valamivel nőtt az ellenzék tevékenységét méltatóké (26-ról 30%-ra). […] jelentősen nőtt a kormányváltást kívánók aránya, jelenleg a megkérdezettek pontosan fele támogatná a kormány távozását (+10 százalékpont), ugyanakkor a válaszadók alig egyharmadára esett vissza azok aránya, akik a jelenlegi kormány hatalmon maradását látnák szívesebben (32%, –7 százalékpont). A megkérdezettek több mint fele (52%, +10 százalékpont) úgy vélte, hogy a környezetében élők többsége kormányváltást szeretne. Az ezzel ellentétes hangulatot észlelők aránya mindössze 19 százalék (–3 százalékpont).”
Az előbbieket kiegészíthetjük a HVG számára készített 2009. februári Medián-elemzés eredményeivel, amely megerősíti a politikai preferenciák jobboldali fordulatát. Ez kimutatta azt, hogy a biztos szavazók legkevésbé kívánt pártja az MSZP és az SZDSZ, míg a legkevésbé unszimpatikus formáció a Fidesz. Ráadásul míg a Fideszre voksolók szavazási hajlandósága határozottan nőtt, addig a baloldali szimpatizánsok körében erős elbizonytalanodás tapasztalható. A Jobbikkal kapcsolatos, előbb előadottak szintén bizonyságot nyernek – bár az elemzés erősen balliberális ízű – annyiban, hogy szavazóik a legelkötelezettebbek (83%-ban), azaz minden körülmények között elmennek voksolni, s főképp a cigánykérdés tematizációjával kerültek a média figyelmének középpontjába (azaz a Jobbik single-issue párt). Az identitáspolitika éppen a Jobbikra és az SZDSZ-re jellemző leginkább, s mindkettő 4%-on áll az elkötelezett szavazók között (ha ez az arány marad, főképp, ha emelkedik, és 2010-ben kevesen szavaznak majd, akkor be tudnak kerülni a parlamentbe). A politikusok népszerűségi indexe egyértelmű jobboldali előnyt mutat. Ez kapcsolatban áll azzal, hogy 87% véli úgy: az ország dolgai rosszul mennek. Így a legvisszataszítóbbnak ítélt tizenegy politikus mind a progresszív erőket erősíti (vagyis gyengíti), azaz leghátulról kezdve Kóka János, Szilvásy György, Draskovics Tibor, Veres János, Gyurcsány, Hiller és Demszky a legutolsók. Ez pedig arra mutat, hogy az elmúlt fél évtized politikai, gazdasági és kulturális vezetését egyszerre utasítja el a túlnyomó többség. Ezzel szemben a politikusok listavezetője a szokásosnak megfelelően az aktuális köztársasági elnök, akit Orbán követ, majd jön a balközép Szili Katalin (Gyurcsány kvázi-alternatívája), Kósa László és Pokorni Zoltán, utánuk Dávid Ibolya és Navracsics Tibor. Jellemző, hogy a lista középmezőnyében az „ideologikus” politikusok (pl. Fodor Gábor, Kövér László, Lendvai Ildikó) foglalnak helyet, az élen a jobboldal van (kivéve Szilit, aminek megvan a maga oka), hátul pedig a balliberális kurzus fő működtetői kullognak.
A jobbkanyar tehát közeleg. Ha a Gyurcsány-rezsim nem javít igen jelentősen az elkövetkező egy év során, és a választók nem akarnak egy újabb reformkalandba belevágni, akkor a jobboldal nyeri a választásokat 2010-ben. Finoman szólva sem valószínű, hogy az előbbi feltételek közül bármelyik is bekövetkeznék. Ez volna a konzervatívok nagy esélye a konzervatív fordulatot megteremtő társadalmi, gazdasági, kulturális–mentális és szociológiai előny kihasználására. Ezt elvesztegetni, ennek minél jobb kiaknázását elmulasztani történelmi hiba volna. Az ajtók tehát – egyelőre a baloldal hibái miatt – a jobboldalon nyílnak. Maguktól azonban nem fognak kitárulni, a kulcs a konzervatívok zsebében van. Elő kell halászni, és megnyitni vele lehetőségeinket, hogy az ország a zavar, a felfordulás, a rendetlenség és a kormányozatlanság helyett a hagyomány, a szabadság, a rend, az etikus szabadpiac és a legitim vezetés lehetőségét kapja meg fejlődéséhez.
Kapcsolódó írások:
Az ajtók a jobboldalon nyílnak, I.rész: A progresszió csődje
Felfordulásból ellenforradalom
"A neokonzervativizmus megértéséhez nem elegendő egy kétflekkes cikk" - Interjú Békés Mártonnal
