„Az amerikai neokonzervativizmus eszmetörténete ma félreértéseken és féligazságokon hízó összeesküvés-elméletek és a külpolitikai zsurnalizmus áldozata” – írja Békés Márton most megjelent, a neokonzervativizmus eszmetörténetéről írt könyvében. A szerző nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy végigkísérje és elemezze a neokonzervativizmus kialakulásának, fejlődésének, és hanyatlásának történetét – mindezt anélkül, hogy a már említett, sekélyes összeesküvés-elméletek mocsarába süllyedne.
Békés szerint a neokonzervatívok két generációjáról beszélhetünk, amelynek első generációja a 60-as évek végén, az ellenkultúrával (Adversary Culture) szembeni reakcióként jött létre, és a Reagan Revolutionben kulminált; a második generáció létrejötte pedig nagyjából a 90-es évek elejére datálható. A szerző állítása szerint lényeges különbség van az első és a második generáció között: míg az első valóban konzervatív, mi több, ellenforradalmi intellektuális és politikai mozgalomnak tekinthető, addig a második generáció az unipoláris, liberális-demokratikus világrend ideológiájának foglya, azaz a neokonzervativizmus mára forradalmi ideológiává degenerálódott.
Békés hihetetlen alapossággal elemzi az Egyesült Államok kialakulásának történetét, valamint az ahhoz kapcsolódó eszmetörténeti fejleményeket. Az Egyesült Államok politikai filozófiájának fundamentumát az angolszász-skót felvilágosodásra vezeti vissza, az amerikai konzervativizmus gyökereit pedig – egyetértve Russel Kirkkel – John Adamsig.
Az amerikai alkotmány, ellentétben a francia forradalom spekulatív metafizikájával nem kívánt új világot alkotni, pusztán a régi jó törvényeket és előjogokat kívánta megőrizni. Noha Békés szerint jelen van némi puritán-protestáns küldetéstudat (ami könnyen túlcsordul, ahogy arra a szerző figyelmeztet), és a jövőbe vetett optimista hit az alapító atyák némelyikében (párosulva némi küldetéstudattal – Manifest Destiny), mégis fontosnak tartja megjegyezni, hogy a locke-i politikafelfogás alapjára építkező Egyesült Államok már a kezdet kezdetén felismerte a demokrácia konzervatív korlátait, és hangsúlyozta is azokat. Egyetértve Arendttel, és Irving Kristollal, Békés Márton „nem-forradalminak” (un-revolutionary) nevezi az amerikai forradalmat, ahol az elsődleges princípium nem az „egyenlőség” (különösen nem az „eredmények egyenlősége”) volt, hanem a szabadság (Arendt terminológiájában: az amerikai forradalomban nem játszott szerepet az, amit „social question”-nek nevez). Az alapítókban jelen volt az „angolszászos józanság”, és az emberi természettel szembeni szkepticizmus is.
Békés a könyv első részében bemutatja az amerikai konzervativizmus kialakulását, annak állomásait, és fontos pontjait. Mint írja, ahhoz, hogy az amerikai konzervativizmust (és a neokonzervatív ellenforradalmat) megértsük, először magát Amerikát kell megértenünk. Itt ugyanis nem volt az az Ancien Régime, ami Európában, a konzervatívok itt nem az arisztokráciát, a trón és oltár egységét kívánták helyreállítani – lévén, egyik sem létezett az Újvilágban. Amerika a puritán-protestáns etikára, a szabad piacgazdaságra, és a lokális közösségiség önigazgatásának elvére épült, így az amerikai konzervatívok ezeket veszik védelmükbe. Amerika „Ancien Régime”-je tehát „ó-liberális” alapokon áll, ennek támogatása végett nevezi Békés a neokonzervativizmust ellenforradalminak.
Ezt az ethoszt először a progresszív kormányzatok idején érte komoly támadás, és az amerikai konzervativizmus tényleges kialakulása az 1945 utáni időszakra tehető. A második komoly támadás a 60-as években történt, és erre való reakcióként jött létre a neokonzervativizmus. A neokonok első generációja és társutasaik (Irving Kristol, Daniel Bell, Seymour Martin Lipset, Robert Nisbet, stb.) Amerika hagyományait, különösen a vallást és a hagyományos közerkölcsöket kívánták megvédeni. Békés hangsúlyozza, hogy Irving Kristoléknál még nem vált el a kapitalizmus és a protestáns valláserkölcs védelme: ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. A jóléti államot egyszerre bírálták a liberális, relativista szekularizmussal. Irving Kristolék generációja még olyanok gondolkodóktól kapott szellemi inspirációt, mint Russel Kirk, Leo Strauss, és Eric Voegelin. Békés szerint a második generáció nem vádolható igazán „straussianizmussal”, hiszen épp Strauss klasszikus politikai filozófiára fektetett bölcsességét feledték el – ez manifesztálódott Fukuyama liberális hegelianizmusában, valamint az olyan neokon „héják” doktrinerségében, mint amilyen Charles Krauthammer. Fukuyama világméretű liberális demokráciát jövendölő, és üdvözlő könyve (A történelem vége és az utolsó ember) közelebb áll Kojéve hegeli történetfilozófiájához, akivel Strauss vitatkozott, mint magához Strausshoz. Gondoljuk csak el: vajon milyen kapcsolat dokumentálható a modernitást üdvözlő „historicista” Fukuyama és a historicizmust egész életművében bíráló, modernitás-ellenes Strauss között? Maximum ellentétes. A partikularitásokra érzékeny konzervativizmus szintén nem passzítható hozzá az unipoláris világrend ideológiáját valló univerzalizmussal.
Békés bemutatja a különböző jobboldali irányzatokat (paleo-és neokonok, valamint libertáriusok), és bevezeti az olvasót a neokonzervatívok filozófiai, politikai, és gazdasági alapjainak tanulmányozásába. Mint állítja, a neokonzervatív kurzus kialakulása idején egy ötletgazdag eszme volt, számos jól megfontolt érvvel felfegyverkezve (melyet, mint mondtuk, egyszerre fordítottak a jóléti állam, és az ellenkultúra ellen), valamint jókora ellenforradalmi lendülettel megspékelve (szemben a ’91-’92 utáni időszak neokonzervativizmusával, ami nem eszme, vagy „meggyőződés”, hanem ideológia).
A neokonzervatív ellenforradalomnak a legnagyobb lendületet az ellenkultúra, és a baloldali progresszivizmus, illetve a liberális politika balrafordulása adta. 1968, a diáklázadások, és a nihilista forradalmiság (amit összegzően John Lukacs „szemétáradatnak” nevezett) ébresztette rá Kristolékat arra, hogy Amerika, annak hagyományai, értékei védelemre szorulnak a forradalommal szemben – mivel a neokonzervativizmus egy forradalmi akcióval szemben „hozta létre önmagát”, ezért joggal nevezhető reakciósnak és ellenforradalminak.
Békés úgy véli, a jelenlegi neokonzervatív külpolitikai nyomulás elfordult a korábbi konzervatív, realista iskolától: melynek antropológiai gyökerei Hobbes filozófiájában, filozófiai alapjai Carl Schmitt elméletében (a barát-ellenség megkülönböztetés, mint a politikai fogalma), Hans Morgenthau átfogó külpolitikai elméletében, Carr és Samuel P. Huntington (Civilizációk összecsapása) írásaiban található meg. A realizmus ugyanis az ésszerű, a hatalmi egyensúlyt fenntartani kívánó irányzat, mely ellenzi a világállam gondolatát (Kant), és elfogadja a háborút, mint az emberi természet tökéletlen következményét, valamint legitimnek tekinti az államok általi erőszak alkalmazását érdekeik megvédésére. Békés Huntingtont idézi, hangsúlyozva a különbséget az ő elmélete és a jelenlegi neokonok gyakorlata között: „a legfontosabb: fel kell ismerni, hogy a más civilizációk ügyeibe való beavatkozás valószínűleg a létező legnagyobb veszélyforrás, mely bizonytalansághoz és potenciálisan globális konfliktushoz vezet.” (idézi Békés, 214.) A jelenlegi neokonzervatív agytrösztök viszont (Charles Krauthammer, Robert Kagan, William Kristol) az unipoláris világrend megalkotására törekednek, melynek ideológiai igazolására a liberális demokrácia elterjesztését használják – ezzel azonban ellentmondásba kerülnek a korábbi konzervatív realizmus gyakorlatával, és a világállam elviekben történő elutasítása közben ők maguk játsszák a világállam szerepét. Békés szerint kérdés, hogy vajon ez ideológiai alapú realizmus, az USA hegemonisztikus törekvéseit valló idealizmus, avagy amorális gazdasági érdekeket követő teória? A szerző szerint mindhárom egyszerre.
A könyv bírálja a jelenlegi neokonok egyoldalú Izrael-pártiságát, idealisztikus és/vagy unipoláris törekvéseit, azonban óva int attól, hogy „zsidó összeesküvést” lássunk a neokonzervativizmusban – sőt, mint azt kiemeli, a jobbra forduló zsidó értelmiség hihetetlenül nagy szolgálatot tett Amerikának, és a konzervativizmus ügyének, és nem kis szerepet tulajdoníthatunk ennek az értelmiségnek abban, hogy Reagant elnökké választották. Azonban már a 80-as évek közepe-vége felé tapasztalható volt némi változás a neokonzervatív kurzusban, főleg olyanok részéről, mint Krauthammer vagy Muravchik. A hidegháború sikeres amerikai lezárását nem egy korszak végének tekintették a „neokon héják” (William Kristol, Robert Kagan, Joshua Muravchik), hanem az „unipoláris pillanat” (Krauthammer) kezdetének, ahol is az USA-nak nem visszavonulnia kell a nemzetközi szerepvállalástól, hanem ki kell azt használnia, a liberális demokráciát az egész világon meg kell honosítania, hiszen demokráciák nem háborúznak egymással. E gondolkodásban tetten érhető a kantiánus univerzalizmus idealista konstrukciója, és Békés szerint Kirk joggal bírálta már a 80-as években azzal a neokonokat, hogy a központosítás, és az állami terjeszkedés ideológiai igazolására a „demokráciát” fogják felhasználni.
A neokonzervatívok elfordultak korábbi „meggyőződésüktől”, az amerikai hagyományok, a kultúra és a vallás védelmétől, mi több, ezekkel nem is törődnek, elsődleges témájuk, mondanivalójuk és céljuk a világ demokratizálása lett (ha valaki azt gondolja, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás adta az ötletet, téved; Békés Márton idézi azt a levelet, amelyben a neokon nagyágyúk Clintonhoz fordulnak Szaddám eltávolításának ügyében 1998-ban). Okkal, és joggal fedezik fel ebben a „permanens forradalomban” mind a paleók, mind Békés Márton az „apák trockizmusát”, amely paradox módon a fiúkban csapódott le.
A kötet szerzője kritizálja az új neokon nemzedék erkölcsi-intézményes előfeltételektől függetlenített liberális ökonomizmusát, „demokratikus realizmusát”, és forradalmi törekvéseit. Mint mondja, annak feltételezése, hogy a mindenhol megvalósuló demokrácia megvalósítja az „örök békét”, nem több liberális-demokrata lázálomnál és képzelgésnél, továbbá regisztrálja a Bush-adminisztráció külpolitikai kudarcait. (Afganisztánban a „nemzetépítés” konstruktivizmusa nem jutott tovább Kabul határainál, és a térséget csak destabilizálni tudták: a pakisztáni határnál és másutt is erősödtek az ellenálló csoportok. A helyzet Irakban is igen hasonló.)
*
Békés Márton könyve hihetetlen pontossággal, precizitással és érzékenységgel vizsgálja egy ellenforradalmi eszme (neokonzervativizmus) forradalmi kisiklását. Noha egyetért a Buchanan-féle paleók sok kritikájával, nem fogadja el a paleokonzervatívok azon bírálatát, hogy a neokon eszme kezdetektől fogva „trójai faló” volt az amerikai konzervativizmusban. Így kötete végén Békés azt a javaslatot teszi, hogy a neokonzervatív eszme eredeti jelentéséhez kell visszatérni, valamint az amerikai konzervatív örökséghez – John Adamshez, George Washingtonhoz, valamint Russel Kirk, Leo Strauss és Eric Voegelin politikai bölcsességéhez. Békés nem titkolja, hogy a kötet nem puszta „értékmentes történeti elemzés”, hanem egyben politikai könyv is, amely szükségszerűen tükrözi a szerző hozzáállását (ami erős hatásokat mutat, főképp Molnár Tamás katolikus filozófus irányából). A kizárólag a külpolitikára figyelő posztbipoláris neokonzervatív kurzus kérdésessé teszi azt, maradt-e valami őrzésre méltó az amerikai kultúrában, avagy létezik-e még az a politikai-erkölcsi bölcsesség, amire eredetileg az eszme épült, és amit a 60-as években védelmezni kívánt. Mint azt az egyik újgenerációs neokon, Richard Perle expressis verbis ki is mondta: „Sokkal inkább vagyunk forradalmárok, mintsem konzervatívok.”
