Gabrilo
I 2009.02.04. 13:52
Honi liberálisaink változó rendszerességel futják öncélú definíciós köreiket, egyre kevesebb sikerrel. A két szokásos beállítódás közül az egyik az, amikor politikai kommunikációs szakemberek gyártanak ideológiai szövegeket, azoknak valamiféle "eszmetörténeti" mélységet ásva (gy.k. antik elnevezés is van e típusra: szofisták); a másik pedig az, amikor a Liberális Értelmiségi a mindenttudás sziklaszirtjéről osztja ki a hazai bunkó magyarikat, hogy miről mit is kéne gondolniuk. Ezért mi már annyira meg sem lepődünk az újabb kísérleten, hiszen hozzászoktunk ahhoz, hogy nihilista forradalmárok, balliberális pénznyelők és az egyébként erkölcsi relativizmust, és nemzetellenes agitációt teljes elánnal művelő clerk-ök megmondják a konzervatívoknak, miért nem konzervatívok, a keresztényeknek pedig azt, hogyan legyenek jó keresztények (márpedig keresztény a magyar populista, nacionalista, fasiszta konzervatívokra nem szavazhat - csakis az egyházakat és a vallást fikázó, igazikeresztény liberálisokra). A balliberálisokra ható marxizmus a dialektikában is megfigyelhető: konstruálj egy képet a "konzervatívokról" (sótlan, humortalan, fundamentalista figurák), abból űzz gúnyt, majd ha mégsem igaz a kép, és a konzervatív visszaszól, kérd rajtuk számon a konstruált képet.
Egy ilyen próbálkozást követett el most a Magyar Narancs című balliberális lapban Búr-Baky Miklós (Jellemrajzához lásd a kettős állampolgárságról való állásfoglalását - noha ez is megérne egy külön cikket, jelen bejegyzés keretei között nem tudunk időt és helyet szánni e takonyfolyamra. Mindenesetre külön fűszerezést ad mostani témánknak az, hogy az állampolgárságról szóló népszavazás ötletét "nácinak" minősítő balliberális megmondó kíván másokat kioktatni a konzervativizmus mibenlétéről. Piha). A dolgozat hemzseg a tévedésektől, és az ellentmondásoktól, ezért ha kihagynánk valamit, várjuk kommentelőink kiegészítéseit.
Pontról pontra.
Ezzel alapozta meg azt a gondolatrendszert, amit ma konzervativizmusnak nevezünk, s amely semmiképpen nem volt azonos a korábbi tory (retrográd) állásponttal. Burke, a radikális whig tehát a radikálisan liberális álláspont veszélyeire hívta föl a figyelmet, ám nem utasította el általában a liberális álláspontot!
Majd így:
Csakhogy az akkor eluralkodott konzervativizmus nem a liberalizmus önkorrekciójaként, hanem a liberalizmus és a radikalizmus ("szocializmus") teljes tagadásaként lépett föl, s valójában legszívesebben az ancien régime-hez tért volna vissza. Az ilyen konzervativizmus teljesen idegen a föntebb Burke és Hayek nyomán jellemzett, történelmileg teljes mértékben jogos, valódi konzervativizmustól, és így reakciós, voltaképpen hamis konzervativizmusként jellemezhető.
A szerző vagy nem olvasta, vagy nem értette Burke-öt (pillanatnyilag döntésképtelenek vagyunk a tekintetben, melyik rosszabb). Burke bizony elutasította a liberalizmust, ami per definitionem radikális volt, hiszen "metafizikai spekulációknak" nevezte elveiket, és attól tartott (nem alaptalanul), hogy ezek a "liberális elvek", és "természetes jogok" lebontanak minden társadalmi intézményt, tekintélyt, vallást, hagyományt, és ezzel végső soron elpusztítják a szabadságot. Búr-Baky olyan szabadságfelfogást kíván a konzervativizmusra vetíteni, ami nem az övék: ez a parttalan, mindentől független, absztrakt "ember" képe, és pont ez az, amit maga Burke bírált (a történeti adalék még az volna, hogy a whigek ketté is váltak, de erről talán máskor). Burke, és nyomában a konzervatívok szerint ugyanis épp a társadalom sokrétű szövete, a tekintélyek, hagyományok adják ki a szabadságot, és aki előbbieket lerombolja, az lerombolja a szabadságot és a rendet. Azt nem tudom, Búr-Baky úr hol olvasta Burke-nél, hogy ő helyeselte volna a "világi és egyházi autoritások" lebontását. Ezeket vette védelmébe, és ezért nem fogadta el a liberális álláspontot (a tekintéllyel és a hagyománnyal összekötött szabadság Burke-től származó konzervatív koncepciójához lásd Nisbet tanulmányát [PDF]).
Balliberális szakértőnk igyekszik tompítani a konzervativizmus élén, tagadva annak antiliberális, reakciós genezisét. Ezek szerint Burke nem a francia forradalommal szemben fogalmazta meg érveit (akárcsak vele párhuzamosan de Bonald és de Maistre, akik viszont nem elég liberálisok, pfuj!), nem egy felforgató filozófiára reagált (ami azt illeti, de, és a szerző további tévedése az, hogy Burke nem volt az Ancien Régime híve; még a forradalom előtt járt Franciaországban, egy életre megutálta a felvilágosodás hoppmestereit, az uralkodó és köre irányába viszont mélységes tiszteletet tanúsított - Búr-Baky úrnak javasoljuk Burke monográfiájának átnyálazását). Pedig a konzervativizmus mindig reakciós. Ahogy Hannah Arendt írja, mind a konzervatív gondolat, mind a reakciós mozgalmak érveiket és élanjukat is a francia forradalomból nyerték - innen reakciós, és polemikus természetük (On Revolution). A konzervatív igenis elutasítja a liberalizmust, ugyanis haladó jellegénél fogva természetszerű, hogy egyre radikálisabb követelésekkel él: Burke mind a vallást, mindt a régi rendet ezért vette védelmébe. És ugyanígy bírálták a liberalizmust a XX. század konzervatívjai is (legyenek azok angolszászok, németek, vagy franciák, de sokat azért mi sem várunk el!). A reakciós - kontinentális - konzervativizmus elutasítása mutatja a szerző érzéketlenségét a partikularitások, és konkrét helyzetek közti különbség iránt. Burke britként, de Maistre franciaként nehezen is reagálhatott volna egy és ugyanazon módon (lásd kiegészítésképpen Békés Márton írását). Legalább ekkora méretes sületlenség a nacionalizmust a reakciós gondolkodáshoz kötni (lásd: "Ez a hamis konzervativizmus nálunk már akkor is és sok esetben még ma is elsősorban nacionalizmusban és klerikalizmusban élte és éli ki magát"), hiszen utóbbi ellenezte az előbbit (ami azt illeti, a nacionalizmus, és a mai nemzetfogalom a francia forradalom, azaz balos-liberális találmány).
De ki gondolta volna akkor, hogy ez majd - csaknem húsz év múlva - a népszavazási dömping képtelen demagógiájában fogja kifutni magát, ahol egyesek a demokrácia fölháborító megsértését látják már abban is, ha az Alkotmánybíróság végre egyszer a józan észre hallgatva nem engedélyezi a szavazást egy már lefutott kérdésben?
Ilyen például a szólás- és sajtószabadság esete, amelynek az alkotmányba írt megformulázása ma sorozatosan lehetetleníti el az ún. "gyűlöletbeszéd" tiltását, amely pedig teljesen demokratikus és szabad államokban (mint mondjuk a nácitlanítást következetesen végigvitt Németországban) minden további nélkül lehetséges. Ide tartozik a gyülekezési jog olyan szabályozása, amely jelenleg lehetővé teszi nemcsak azt, hogy egyébként normális tömegrendezvények fél napokra megbénítsák a főváros közlekedését, nemcsak azt, hogy periferikus csoportok útlezárásokkal tegyék lehetetlenné napokra a közúti forgalmat, de azt is, hogy szélsőséges bandák és álarcos banditák tetszésük szerinti helyen és időpontban randalírozzanak és romboljanak minden komolyabb következmény nélkül.
Aber natürlich. A dolog kifutása mindig ugyanaz: behúzni minden tiszteletreméltó kategóriát a Pojáca mögé (konzi, libi, szocdem), majd a maradékot jól lepopulistázni-nacionalistázni. Valaki természetesen attól lesz konzervatív, ha a ballib értelmiség azt mondja. Egyébként készséggel belemegyünk mi, elmaradott, avítt reakciósok, hogy a liberalizmus által elért szólás szabadságát korlátozzuk: vajon ebbe beletartozhat a konzervatív Burke által védelmezett intézmények besározásának tilalma? A "gyűlöletbeszéd"-törvénybe vajon belefoglalhatjuk-e a hazaárulás, vallás-ócsárlás, hungarofób kijelentések tilalmát? A bizonyos kisebbségekkel szemben megfogalmazott "gyűlöletbeszéd" mellé vajon odafér-e a katolikusok gyalázásának tilalma, avagy argumentum ad Vendée? Vagy az nem?
Honi konzervatívjaink ezt a gondolatot egy korábbi, a rousseau-i naiv-szentimentális radikalizmussal szemben fölhozott, ma már divatjamúlt érvvel szokták helyettesíteni, miszerint a liberalizmus azt tételezné föl, hogy az emberek természettől fogva jók. A liberálisok azonban nem tételeztek föl ilyesmit; amire építettek, az sokkal inkább a racionalitás elve volt. Már Hobbes úgy vélte, hogy az emberek ugyan természettől fogva önzők, de mivel egyszersmind racionális lények is, képesek lesznek az önzésükről való lemondásra és a társadalmi szerződés megalkotására. Kant pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy az államalkotás föladványa még az ördögök népe számára is megoldható, amennyiben ezek értelemmel bírnak.
Valamint:
Ugyanis Immanuel Kant világosan és egyértelműen megmutatta A vallás a puszta ész határain belül című korszakos művében, hogy - a közkeletű fölfogással ellentétben - a vallás és az erkölcs között ténylegesen meglévő összefüggés nem az, hogy az erkölcs következik a vallásból, hanem az, hogy a vallás következik az erkölcsből.
Rendben, a liberálisok a racionalitásra építenek. Búr-Baky vajh' tudja-e, hogy Burke antiracionalista volt? Tudja-e, hogy épp a politikai "geométerek", a filozófok racionalizmusát bírálta? Kant felemlegetése az "Igazi Konzervativizmus" meghatározásánál pedig öngól. Duplán.
Majd következik a szokásos egyházfika, hiperkonzervatív szemszögből:
Egy ilyen vezető nemrégiben e lap hasábjain fejtette ki, hogy természetes, ha az egyházak a magát keresztyén (vagy keresztény) értékek védelmezőjének nevező párttal szimpatizálnak, s aztán még annak a kísértésnek sem tudott ellenállni, hogy elvi álláspontját közvetlen pártpropagandába fordítsa.
A hülyekeresztényeknek ne legyen politikai véleményük. Sőt véleményük se legyen, ha egy mód van rá. Sej, micsoda szép idők voltak, amikor ezt még erőszakkal meg lehetett oldani! Természetesen a "független értelmiségiek", azaz az aufklérus politikai állásfoglalása nem probléma, az szakmai minőségükön mit sem változtat.
Hihetetlenül művelt szerzőnk újfent különösen érzékeny a partikularitásokra, konkrét történetiségre, és még véletlenül sem esik a konstruktivizmus nemkonzervatív hibájába:
Tocqueville már a XIX. század elején fölfigyelt rá, hogy a legelterjedtebb és egyben legmélyebb vallásossággal abban az Amerikában lehet találkozni, amelyben az egyházaknak semmiféle hivatalos közéleti szerepük nincsen - szemben az európai országokkal, ahol a dolog éppen fordítva áll, természetesen mindkét vonatkozásban. De a mi egyházainkat, úgy látszik, csak az érdekli, hogy híveik legyenek, s hogy azok csakugyan hívők-e, az talán már nem is érdekes. A lényeg az, hogy egyházi adót fizessenek, és hogy a számukra hivatkozva minél több állami támogatásra lehessen szert tenni. És persze az is mindegy, hogy a magát nagy hangon keresztyénnek és kereszténynek nevező politikai erő csakugyan az-e, aminek mondja magát, mert a lényeg az, hogy hatalomra kerülve megadja majd ezeket a támogatásokat.
A templombajáró vallásosok nem igazi vallásosok. Azok hülye birkák, akik a Párt és a Klérus parancsára mennek az ostyáért. Az igazi vallásosok az Emberiségért Főműsoridőben Aggódó Értelmiségiek, akik épp a birkaszellem elutasítása végett nem járnak templomba, sőt rendszeresen gyalázzák az egyházakat, hiszen ők az Igazi Vallásosság gnózisát élvezőkként jogosan élnek kritikával.
Mert az nem vallás, hanem a történelemből többszörösen és túlontúl jól ismert valláspótlék, amikor a vallási eszmevilágot és annak struktúráit a morál, még inkább a politika szférájába viszik át.
A politikában tevékenykedőknek nem lehetnek erkölcsi elvárásaik a politikával szemben - sőt a politikával szemben senkinek sem lehetnek erkölcsi elvárásai. Noha ez a rövid passzus pusztán nádasbeszéd-reloaded, a "valláspótlék" kifejezés (értve ezt a történelmi egyházakra) figyelmet érdemel. Természetesen a "valláspótléknak" van értelme, pl. a liberalizmus, a szocializmus és a többi szekuláris politikai vallás esetében. Jó keresztényként Búr-Baky úr tagadja, hogy a keresztény erkölcsiség vallói, gyakorlói élhetnének erkölcsi elvárásokkal saját erkölcsi alapjaikon állva a politikával szemben. A kérdés már csak az marad, hogy mire marad a keresztény erkölcs? Hétvégi piknikekre korlátozódik? És akkor Búr-Baky milyen alapon kéri számon az "igazi" keresztény erkölcsöt a populista-fasiszta jobboldalon? A szerző saját valláspótlékát átviszi a morál és a politika szférájába? Hallatlan!
Másfelől e belső szabályozó erőket nem próbálhatja meg önmagából, jogi kényszer és autoritatív parancs eszközeivel garantálni, anélkül, hogy ne adná föl a szabadságot.
A keresztény hagyomány szerint van egy "belső" tudásunk a helyesről és jóról (forum internum), mivel azonban az eredendő bűn miatt ez a tudásunk homályos, ezért szükségünk van lelkiismeretünk "külső" kiigazítójára is (forum externum). A szerző bizony összetéveszti a konzervatívok szabadságfogalmát (amely, mégegyszer: nem választható el a tekintélytől és a hagyománytól) a liberálisok parttalan szabad(os)ság-értelmezésével. A bűnöző rács mögé dugása nem autoritatív, jogi kényszer? Mégis, hogy képzeli el Búr-Baky a törvény és rend fenntartását? Majd a rablógyilkos belátja, hogy rosszat tett, és megkorbácsolja magát?
Predestináció ügyében pedig konzultáljon református testvéreinkkel. Három brosúrával valószínűleg le van maradva.
A cikk mondanivalója bonyolult próbál lenni, noha valójában csontegyszerű: ha ma Burke élne, az SZDSZ-re szavazna. Esetleg az MDF-re. De a "liberális elveket alapjaiban elfogadó"(??), mérsékelt és nem-reakciós Edmund Burke semmi esetre sem csatlakozna a radikális, populista, nacionalista, fasiszta, nemigazikeresztény egyházakkal összefonódó Fideszhez.