(Ezentúl nem fogunk külön blogposztokat szentelni egy-egy olvasnivaló (cikk, interjú stb) ajánlásának, hanem inkább egy szemle formájában gyűjtjük össze az elmúlt hét általunk
mindenképpen olvasásra ajánlott írásait.)
Első lapszemlénket kezdjük a mumbai-i terrortámadásokról szóló, vagy arra reagáló írásokkal. Az indexen Az ember agya átvált túlélő módba címmel jelent meg Császi Leventének, az EP titkársági dolgozójának élményeit elég plasztikusan elmesélő cikk:
Félrelöktem az asztalt, és kimenekültünk. A zakóm, benne a pénztárcával és az útlevéllel a széken maradt. Ösztönösen lebukva követtem a kollegámat, de a többi vendég is ugyanígy tett.
Az eddigi információk alapján feltételezhető egyébként, hogy a támadókat nem csak a vallási fanatizmus, hanem némi kémiai rásegítés is hajtotta a gyilkolásban....
Császin és Glattfelder Bélán kívül, akikről a hírek szóltak, azonban volt még magyar érintettség a terrortámadásokban. Mindez kiderül Köves Slomó Búban vagyok miattad, testvérem Jonatán… c. írásából, aki barátja volt a Chabad-ház elleni támadásban lemészárolt Gabriel és Rivka Holtzbergnek. A terroristák a házban legyilkolták
Leibish Teitelbaum rabbit, a sátoraljaújhelyi és máramarosszigeti rabbi család sarját, az Auschwitzban mártírhalált halt nyírbátori ortodox rabbi unokáját, aki nyolc kisgyereket és egy özvegyasszonyt hagyott maga után.
Meglepően kevés és meglepően semmitmondó reakciók, vélemények, értékelések fogalmazódtak meg a magyar lapokban a terrortámadásról. (Persze álnaivitás volna ezen valóban meglepődni.) Kivételt Seres László írása, a Nincs zéró kockázat jelent. Seres idézi többek között a Magyar Iszlám Közösség közleményét, melyben a közösség kvázi saját magát és hittársait tekinti a terrortámadások valódi áldozatainak, nem pedig a meggyilkoltakat:
"A tettes-áldozat viszony hirtelen feje tetejére állítása, a muszlimok viktimizálása, a bűntudatkeltés, az iszlámofóbiának az antiszemitizmussal egyenrangú bűnstátus "kivívása" nem most kezdődött, és Mumbai esetében sem kizárólag a Magyar Iszlám Közösség privilégiuma. Miután a világ, de főleg Amerika muszlimjai már 9/11 óta (barátaikkal, a ballib Amerika-gyűlölőkkel) telepánikolják a médiát, hogy mennyire félnek, Mumbai után pedig nemcsak az al-Jazeera és tettestársai, hanem komoly európai lapok is az amerikai külpolitikát és magát a támadást ért Indiát hibáztatták, azt kell mondjuk: semmi újat nem látunk. Sajnos, hogy."
A civilizációk békés egymás mellett élése avagy harca mentén továbbhaladva, csak némileg váltunk témát. A közelgő ünnepek ismét előhozzák a szokásos vitákat és véleményeket, így természetesen a pápa is megkapja a magáét, de inkább ezt a kis abszurdot ajánljuk: az amerikai ateisták szerint a keresztények "ellopták" az "emberektől" a decemberi ünnepi időszakot... (A linkekért köszönet Fogadott Prókátornak!)
És ha már Amerika... Tallián Miklósunk debütált az Élet és Irodalomban, kifejtve véleményét az USÁ-ról és Obamáról. A cikk még nincsen fent online, Letterforce-tól kölcsönvéve itt egy kiemelés a cikkből:
...de Amerikának egy több évtizedes demokrata dominanciájú korszak nélkül is elég baja lesz már a közeljövőben. A legnagyobb mind közül talán az, hogy elkezdtek mikrocsip és lézer helyett szociális igazságot gyártani. Hogy az egyetemeken társadalom-mérnököket és nem gépészmérnököket képeznek. Itt, Magyarországon abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy tudjuk, mi ennek a következménye, sőt, megvan rá a meglehetősen trágár műszavunk.
A társadalommérnökösködés a legfelső szinten már meg is indult, mégpedig az Obama-adminisztráció döbbenetes tényezők alapján történő összeállításában: a felkészülség, hozzáértés, érdemek előtt a "diversity" jegyében az etnikai és szexuális kisebbségekhez való tartozás szempont (!) lehet abban, hogy kikből lehetnek a világ elsőszámú szuperhatalmának irányítói... (Obama is delivering diversity, but some seek more)
Floyd Mori, chair of the National Council of Asian Pacific Americans, said with blacks and Hispanics chosen for the Cabinet, "what is missing now is an Asian-American." (...) Joe Solmonese, president of the gay rights group Human Rights Campaign, sent a letter to Obama this week asking him to name labor leader Mary Beth Maxwell, a lesbian, as labor secretary. Solmonese said that he did not believe there had been an openly gay Cabinet member before, but he's confident that will change with Obama. (...) An analysis by New York University's Wagner School of Public Service and The Washington Post found that of the 28 White House staffers Obama has appointed so far, 43 percent are women and 29 percent are a racial minority.
Ezek alapján van egy olyan sejtésünk, hogy pár éven belül valószínűleg sokan vissza fogják sírni a hevesen gyűlölt neokonokat. A Magyar Nemzet hétvégi magazinmellékletében szerzőnk, Békés Márton hamarosan megjelenő könyvéből (Amerikai neokonzervativizmus. Egy kisiklott ellenforradalom) olvasható egy egész oldalas részlet. Békés a neokonok első generációját "rehabilitálja":
Az amerikai neokonzervativizmus a Bush-éra végén, 2008-ban 60 éves. Noha a "neokonzervatív" elnevezés csak 1973 óra létezik, maga a mozgalom és gondolati iskola a hidegháborúval együtt született, annak végével nem szűnt meg, de teljesen megváltozva él tovább. Ha e változás okát és természetét megértjük, nem fogjuk többé (például) az iraki háborúért hibáztatni azokat, akik a mozgalmat elindították, ezzel az amerikai konzervativizmus megújulásához is hozzájárultak.
A magyarországi konzervativizmus "megújulása" is érdekes fejleményeket produkál - ahogy Kóczián Péter írja, a magát "igazi" és elvhű konzervatívnak mondó MDF az adótörvények megszavazásával átlépte a Rubicont, és lassan teljesen alkalmassá válik a szocialistákkal való koalíciókötésre:
Szerintem a politikai életben a döntések fontosabbak a retorikánál. Annál, hogy ki mi mond, fontosabb, hogy ki mit tesz. Az MDF gyakorlatilag kiváltotta az SZDSZ-t és megmentette a Gyurcsány-kormányt. Ezzel véget is ért az a kettős tánc, amelyben Dávid Ibolya vékony kötélen egyensúlyozott a Fidesz és az MSZP között.
Kócziánhoz hasonlóan konzervatorista-társunk, Kiss Ádám is a magyar politikát eddig meghatározó struktúrák megváltozását regisztrálja (Rendszerváltás 2.0), ám nem a pártpolitikai kétosztatúság átrendeződése, hanem a fiatalabb generációk és a civilek kezdeményezései felől:
Több dolog is van, ami az újdonság reményével kecsegtet. A civil érdekérvényesítésben sikereket elérő mozgalmak bázisán megalakult Lehet Más a Politika az állampolgári öntudatra, önszerveződésre építve próbál egyfajta nyugat-európai zöldpártiságot meghonosítani, mely egyebek közt a honi liberálisok által "elfelejtett" liberális alapértékeket teremtené újra.
A jobboldalon is egyre szervezettebben jelennek meg olyanok, akik akár politikai célokból, akár nem, de egy, a jobboldali pártok kiüresedett ideológiáján és a szélsőjobb vállalhatatlan nemzetieskedésén túlmutató, (ön)kritikai érzékkel rendelkező, korszerű, nemzeti értékeket felvállaló, ugyanakkor liberális irányba is nyitott konzervatív gondolkodás- és beszédmódot próbálnak meg meghonosítani.
A Lehet Más a Politikának a Hírszerzőn Papp László Tamás külön publicisztikát is szentel (Lehet más az ökopolitika), melyben két lényeges dolgot állít. Az egyik, hogy az ökopolitikát nem pártként, hanem a pártpolitikát kívülről kontrolláló, erős civil mozgalomként volna hatékony képviselni. Ez az állítás véleményem szerint teljesen megállja a helyét. Ezen túl azonban bizonyos hasonlóságok alapján (a széles választói tömegek előtti népszerűtlenségük, pártpolitikai marginalitásuk, távlati, elvi gondolkodásuk miatt) a piacpártiság és az ökomozgalmak közt párhuzamot von (a "piac" és a "természet" "láthatatlan keze" nagyon hasonló PLT szerint), és valamiféle fúziót, összefogást ajánl. Érdekes koncepció, jót lehetne vitázni róla...
Miért ne létezhetne hát piacpárti környezetvédelem és ökokonform kapitalizmus? (...) A nyugati civilizáció jelenlegi ellátórendszerei, energiapiaca, környezetgazdálkodása gyökeres reformra szorulnak. Hamarosan a politikai elitek is rádöbbennek a dolog szükségességére. De hogy ez mielőbb bekövetkezzen, fontos, hogy változás híveiben ne riválist, zavaros fejű utópistát vagy demagógot, hanem a napi politika túlélőtúráin felülemelkedő stratégiai gondolkodást lássanak. Ehhez nem párt kell. Hanem olyasvalami, ami ennél látszatra kevesebb, de a valóságban több.
Piac és válság témájában Balázs Zoltánnak, a Közjó és Kapitalizmus Intézet ügyvivőjének az index véleményrovatában megjelent cikkét (A válsághoz való jog) mindenképpen ajánlanánk. Balázs Zoltán az állami beavatkozás ellen, a válságok "természetessége" és "kívánatossága" mellett érvel - meggyőzően.
A válság kétségkívül rossz, mint minden büntetés. Mögötte azonban egy nagyobb jó van, éspedig a szabadság. Nincs se szabadság, se erkölcsi felelősség, ha nincs jogunk tévedni és hibázni. (...) De tudomásul kell venni, hogy minden emberi közösség mint közösség szükségképpen egymás sorsát, jó és rossz döntéseinek következményeit is viselő egyénekből áll. Éppen ezért nem lehet segíteni sem az ártatlanokon úgy, hogy annak kedvező következményeit a rosszul viselkedők ne élvezzék. Nincs és nem is lehetséges tökéletesen igazságos intézkedéscsomag, sem olyan, amely más fontos értékeket, mint a szabadság és a felelősség, ne veszélyeztetne valamilyen mértékben. Politikai bölcsesség és éleslátás híján könnyű az üdvös válságból tartós bajt csinálni.
Végezetül nem hagyhatjuk ki szerzőnk, Megadja Gábor Konzervatív és monarchista c. írását sem, aki a konzervativizmus és a szabadság, a jogállamiság, a parlamentarizmus felől (a diktatúrákba, totalitarizmusokba forduló demokráciák ellenében) érvel a monarchista elképzelések legitimitása mellett.
További tévedések közé tartozik a demokrácia és a piac, valamint a demokrácia és a parlamentarizmus összekapcsolása: ám egyik sem állja meg a helyét. Amit ma piacgazdaságnak nevezünk, a XV. század környékén már megjelent (ami azt illeti, a kiindulása helye valószínűleg Észak-Olaszország volt), amikor még a francia philosophe-ok gondolatban sem léteztek. A parlamentarizmus pedig fokozatosan alakult ki a monarchiák alatt. Apró „érdekesség”, hogy épp a demokrácia „angyalai” számoltak fel minden parlamentáris intézményt, hiszen azok eltérő véleményeket és érdekeket testesítettek meg, ami egy valódi demokrata számára blaszfémia (érdemes ugyancsak megtekinteni Robespierre, Saint-Just, Babeuf, Buonarroti stb. vélekedését a parlamentarizmusról, és a vitákról).
Ennyi erre a hétre, legközelebb jövő vasárnap szemlézünk.