Ugyanakkor az elmagányosodott embernek is szüksége van tekintélyekre, azaz az élet nagy kérdéseire választ adó személyekre, akiknek az autoritását éppen az biztosítja, hogy nem elsősorban fizikai, hanem spirituális hatalom társul hozzájuk, de ezt nem maguknak köszönhetik, hiszen ők csak hírnökei egy náluk is hatalmasabb valóságnak. Tudásuk „tudós tudatlanság", befolyásuk pedig nem máson, mint személyiségük kisugárzásán alapul. Ennek jegyében akár üdvözölni is lehetne az egyre nagyobb méretű szekularizációt, hiszen lehetségessé tette az autoritások kényszer és érdek nélküli nélküli tiszteletét, ám örömünk mégsem lehet határtalan. A fasiszták és a kommunisták ugyanis annyira lejárattak bármiféle autoritást, hogy ennek mélyreható következményei lettek, a liberális demokráciák rendkívül módon vigyáznak arra, nehogy bárkinek túl nagy tekintélye legyen, hiszen az a totalitárius rendszerekhez vezető lépésnek nyilváníttatott. Régi értelemben vett tekintélyek és „hatalmak", ugyan még vannak, de hatókörük visszaszorult saját közösségük sáncai mögé, ráadásul maga a modern média is gondoskodik arról, hogy még meglévő befolyásuk is minél kevesebbekhez érjen el, illetve hogy szavaik kizárólag torz aktuálpolitikai mezőben legyenek értelmezhetőek.

Ugyanakkor univerzumunk sem lehet meg megfellebbezhetetlen tekintélyek nélkül, ez olyan alapvető egzisztenciális igény, mely nem csak a szekularizációt, de úgy tűnik, hogy a modernitást is túléli. Ebből következően az alapvetően a laissez faire, laissez passet alapján működő „mainstream" média maga teremt ilyen-olyan tekintélyecskéket, akiknek a befolyása kizárólag értelmi képességeiken alapul, valamint azon, hogy vannak híveik, akik – követvén az állandóan változó értelmiségi divatokat – bálványként tisztelik minden megnyilvánulásukat. Paradox módon a magát liberálisnak és demokratikusnak tartó modern média, mely azt sugallja, hogy a közvetlen gazdasági érdekeken túlmenően nincs semmi, ami embereket cselekvések megtételére motiválna, mely nem csak, hogy kifejezetten tiszteletlen a hagyományos tekintélyek iránt, de tagadja az autoritások iránti különleges tiszteletet és érzület lehetőségét, lojális és kritikátlan hívőkén térdel le a saját maga teremtette autoritások előtt, és zárt kommunikációs diskurzus jegyében „kezeli" a tőle eltérő véleményeket.

S hogy ki ez a mindentudó és tévedhetetlen homo novus, korunk „felkent papja" és prófétája, a szekularizált vágy nem is olyan titokzatos tárgya? A modern „liberális" autoritás valamely társadalomtudománnyal foglalkozó értelmiségi, olykor filozófus, esztéta, író, néha újságíró, akinek a mondanivalója kimerül a fontos, de nem elégséges liberális alapelvek és főleg aufklérista dogmák monoton, ám meglehetősen agresszív és intoleráns ismételgetésében. „Önmagam levék Enistenemmé..." – fogalmazhatnánk meg Madách Imre nyomdokain ars poeticáját. Fontos tulajdonsága még, hogy önnön típusát tekinti a Nyugat, az európaiság, a „haladás" és a „szociális érzékenység" egyetlen képviselőjének s nagy szomorúsággal és méla megvetéssel tekint le e modern elvek által nem érintett „elmaradott", „többségi" társadalomra, mely nem úgy akar „érzékeny" és „európai" lenni, ahogyan az „a nagykönyvben" meg van írva. Szintén elengedhetetlen vonásuk, hogy – mivel kizárólag az emberi értelemben, illetve a retorikai képességek szofisztikus mindenhatóságában hisznek, kizárólagos jogot formálnak a lét nagy kérdéseinek megválaszolására, mely pedig többet igényel a puszta észnél; itt ugyanis nem elég „csak" okosnak lenni, hiszen be kell látni az intellektuális lehetőségek véges voltát. Mivel erre ezek képtelenek, hiányzik belőlük az az empátia, önmérséklet és önirónia, melyek nélkül pedig nem vagyunk valódi emberek, azaz a közvetlen fizikai valóságon túlira is nyitott, sokdimenziós lények.

A modern, „liberális" autoritás tehát létező emberfajta, jellemzője, hogy annyira „toleráns", hogy nem engedi, hogy bármilyen tény vagy gondolat „veszélyeztesse" személyisége és főleg csapata integritását. Ebből a szempontból nagyjából annyi köze van a tényleges toleranciához, a klasszikus értelmében vett liberalizmushoz, és annyira viseli el a „másságot", mint az ebből a szempontból hasonló szélsőjobboldali „intellektüell", aki szintén csak a saját világnézete iránt érez olthatatlan toleranciát, és semmi olyat nem enged közel magához, mely megbonthatná előítéletei és „diadalmas világnézete" nehezen kiküzdött, ám merev és rugalmatlan koherenciáját. Mind a két „autoritás" mögött ott zajong a hálás, tapsra mindig kész kritikátlan közönség, amely maga is a zárt kommunkációs tér elengedhetetlen alkotóeleme: a „tekintély" kijelentését a közeg felerősítve és kritikátlanul hangozza vissza, hogy az „autoritást" még inkább megerősítse saját csalhatatlanságában, és így még nagyobb hangerővel hírdesse igéit. A „liberális" tábor magát tekinti a par excellence művelt demokratikus klubnak, a nyugati értékek privilégiumokra jogosult őrzőjének. A radikálisan jobboldali society egyfajta ellenkulturaként próbálja fenntartani a „kellemetlen igazságok" (valójában demagóg és veszélyes fél-igazságok) kimondásának „előjogát": eközben pedig – már csak politikai számításból is – megannyi véráldozatot követelő „ordas eszmékkel" (antiszemitizmus, sovinizmus) tartja fenn közössége egységét. A két tábor kommunikatív tere zártláncú tévécsatornaként működik, így át kell kapcsolni más, békésebb, és főleg emberibb csatornára.