Minap, a naptárát elvesztett balatoni kánikulában izzadva barátaimmal feltűnt, hogy a szokásos témakörök, - nők, politika, és a hülyefőnök - mellé a bürokrácia és az adóhatóság szapulása lassacskán az előzőekkel egyenrangú toposszá nőtte ki magát. Akár vetélkedőt is lehetne építeni rá, hiszen nincs az a világtól hermetikusan elzárt remete, aki ne mondana kapásból legalább három hajmeresztő történetet, amiben valamelyik hatóság kafkai groteszkbe illő módon durrantja seggbe az állampolgárt. Aki a legnagyobbat szívta, álomutazást nyer egy lehetőleg Magyarországtól minél távolabbi egzotikus adóparadicsomba.
A bürokrácia az önálló életre kelt mesterséges intelligencia.
Személyes kedvencem a sok közül az az ismerősöm, aki , - Magyarországon valószínűleg példátlan módon- , a lakásába bekvártélyozott albérlőt előbb a törvény előírásai szerint bejelentette az adóhatóságnál, majd két hónap múlva az adóhatóság magától értetődően büntette meg 40 ezer forintra, formai okokból kifolyólag. Egy pillanatra érdemes végiggondolni e rövid, de tragikomikus történet mozgatórugóit. Mivel a tisztességes (kortárs nyelven lúzer) honfitárson kívül nem sokan tesznek ilyet, az APEH erre kirendelt egysége nyilván munka nélkül, de legalábbis más ügyekkel kipótolva végzi dolgát, az albérletből származó állami bevételek valószínűleg mélyen az elvárások alatt szintje alatt mozognak, ergo nagy a nyomás az adóhatóság illetékes munkatársaira idevágó eseteket produkálni. Az adóhatóság szofisztikált randomgenerátorra és időrendre épülő rendszerében, a friss ügyeknek általában időbe telik míg célkereszt közepébe kerülnek, az ilyen hiánykategóriában a kósza esetek tehát egyébként is azonnal szemet szúrnak. Mint az ideális bűnténynél, ott a motiváció, az alkalom és a magát (öntudatlanul) felkínáló áldozat is, a rendszer saját logikájának megfelelően lecsap. Ezzel természetesen nem az adóhatóság igazát kívánom megkérdőjelezni, elvégre formai okokból áll az egész világ.
Kompország
A balatoni hétvége után tegnap még átugrottam rokonlátogatóba egy dunai szigetre is, aminek a története előbb sötét köddel töltötte fel az agyam, majd a vonatkozó tanulságok összesítése után dühömben leültem a billentyűzethez. Az említett dunai sziget felénk eső oldalán több teherkomp közlekedik, de a legközelebb eső konkrétan a dupláját kéri el a távolabbinak, ami engem pocsékolásra és nettó környezetszennyezésre más néven autózásra serkent. A közelebbi kompjárat bérlőjének árai olyannyira magasak, hogy a kompon, - bár a másiknál elvileg sokkalta forgalmasabb helyen fekszik- , átlagosan még sincs több néhány autónál, és ebbe most ismételten érdemes jobban belegondolni. A helyi önkormányzat ezt a helyzetet több mint tíz éve helyben hagyja, tehát mértanilag pontosan leszarja a város lakóinak, de a város idegenforgalmának érdekeit is, nyilván hülye, vagy megfizetik hülyének lenni. A bérlő-üzemeltető pedig nem egyszerűen közgazdasági analfabéta, mert bár egy éves szinten százmilliós hasznot hajtó üzletben Magyarországon még nem elvárás a minimális menedzsment, azt már hat elemivel illene tudni kiszámolni, hogy a komp (többnyire fix) költségei mellett óránként három autót szállítani valahol mocskosul hibádzik. Érettségivel már azt is, mekkora az az ár, amennyiért már nem autóznak el húsz kilométert a helybéliek. A történet lüktető homlokára a sors iróniája teszi fel a koronát. A komp üzemeltetője az évek alatt bekaszált nyereségből (míg lassan el nem fogytak az utasok) a túlparton több négyzetkilométernyi területet vásárolt fel, épített rajta ungarische disneylandet, szürkemarhákkal csikósokkal, éttermet ahogy köll. Na oda szállítja azt a három autót, akik még kifizetik a jegyárakat....
Ennek a végtelenül hazai és kortárs sztorinak a fonákján közlekedik aztán kb. húsz kilométerrel odébb az a bizonyos másik komp. Elsőre azt hinnénk másik országban is jár. A jegyárak, ahogy említettem kb. a fele a másiknak, a komposok mosolyognak akkor is ha számlát kérsz, és nem óránként jár, folyamatosan. Ha csak négy autóval, ami igen ritkán fordul elő, akkor is. A pasas vagy megunta a wall streeti üzleti élet embertelenségét, vagy egyszerűen csak tehetséges, de érti azt, amit idehaza kevesen: hosszútávon így jobban megéri. A parton töltött (max 10 perces) várakozások közben lettem figyelmes arra a túrahajóra, a kikötő mellett, ami láthatóan hétről-hétre kupálódott; festés, burkolás, majd a klímaberendezések tornyai nőttek ki rajta. Aztán a hajó láthatóan elkészült, és ott maradt, illetve került a végébe egy német zászló. Már hónapok óta változatlanul áll, és a hétvégén megkérdeztem a kompost, ugyan miért.
Ki nem találnánk. Az önálló életre kelt mesterséges intelligencia itt is működésbe lépett. Mindegyik alegysége ráadásul. Belekötöttek a mosogató méretébe, megvétózták a megengedettnél öt centivel túlnyúló klímatornyokat, mert rontják a tájképet, fél évig baszkurálták a hajót, meg a tulajdonosát, aki igyekezett teljesíteni a legperverzebb előírásokat is. Aztán megunta. Kiment a laza bürokráciájáról világhírű Németországba ott bejegyeztette és két nap alatt megkapott minden engedélyt.
Kompország, ahol az ellenőrök kiszállítják, megbüntetik az utasokat, betartatják a szabályokat mindenáron, miközben a komp sodródik, a kapitány meg, ha jól tudom, éppen aláírásokat gyűjt a szélsőségesen viselkedő utasokkal szembeni határozott fellépésre.
