phaidros
I 2008.09.01. 09:48
"Csupán egy szilárd vallási vagy más meggyöződés szükségeltetik például ahhoz, hogy egy embert bizonyos körülmények között kíméletlenné, kegyetlenné, és korlátolttá tegyen." - Carl Gustav Jung
A tömegmozgalmak szenvedélyeket szítanak - a hatásos mozgalmak mindig vallásos érzületet ébresztenek; minden forradalom tulajdonképpen új vallást teremtett, az egyházi dogmákat és szertartásokat hasonló, csak éppen nem egyházi, hanem állami dogmákkal és szertartásokkal helyettesítette. Eric Hoffer szerint "a sarló-kalapács és a horogkereszt szerepe ugyanaz, mint a kereszté".
A tömegmozgalmak vezetői tisztában vannak azzal, hogy a mozgalmak korai szakaszainak résztvevői arra várnak, hogy valami nagy és mindenre kiterjedő változás történjen az életükben, s minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy felgyújtsák és szítsák az emberek reményeit. Nem fokozatos változást ígérnek, hanem már a híveik életében bekövetkező, mindent felforgató, a lehetséges maximális mértékű átalakulást. Az emberekre nem jellemző az önzetlenség, önérdekből csatlakoznak a szervezetekhez - előrelépés, társadalmi megbecsülés, és persze javakhoz jutás reményében. A forradalmi tömegmozgalmak követői viszont azért csatlakoznak, hogy "megszabadulhassanak nem tetsző énjüktől". Ez esetben nem számít, milyen a viszonyunk saját énünkkel, hiszen ott a "szent ügy", ami mellett az Én irreleváns. Frusztrációtól megkeserített életünkben büszkeséget és önbizalmat érezhetünk, reménykedhetünk, célt láthatunk magunk előtt. S aki egy célt vesztett csoportnak képes új reményt adni, az vezetheti őket. "A szent eszmékbe vetett hit jelentős mértékben magunkba vetett egykori hitünk pótléka", írja Hoffer. Paradox módon az ego feladásának vágya rendkívüli mértékben növeli az önbecsülést.
Hoffer megjegyzi, hogy a leginkább érintettek nem a nagyon szegény sorban élők, inkább azok, akiknek már nem kell a napi megélhetéssel foglalkozni, akiknek már rálátásuk van a nagyobb dolgokra, és emiatt könnyebben uszíthatók. Fontos elem, hogy szeretnék újra átélni a valahová tartozás, a bajtársiasság érzését, amely a szabadverseny alapú társadalomban hiányzik az életükből. Nagy tévedés azt gondolni tehát, hogy a legbutább, legelesettebb emberek vezethetők a legkönnyebben. A Hitlert pénzelő német iparmágnás-feleségek példáján látható, hogy épp ellenkezőleg, gyakran azokat vonzzák a legjobban a tömegmozgalmak, akiknek szinte korlátlanok a lehetőségeik - ők választják ezt, maguktól.
Tipikus alanyai a mozgalmaknak még azok is, akik nem szívesen érzik át saját életük irányításának felelősségét. A mozgalom tagjaként nem kell az élet nagy dolgaira választ keresniük, mindent készen, megrágva kapnak, az ún. véleményvezérektől. A tömegmozgalmak gyökeres változást ígérnek, s ezzel megkönnyítik a morális gátak ledöntését - a végcél szentesíti az eszközt s a hívek képesek a legaljasabb bűnöket elkövetni embertársaik ellen. Legyünk óvatosak, "ha elszabadulnak az utcákon az emberek reményei, álmai", figyelmeztet Hoffer.
A nem fanatikus hívő ember számára érthetetlennek látszik a mártírok önfeláldozása - azonban, ha értéktelennek tartjuk jelenlegi életünket, környezetünket, és feltétel nélkül valljuk mozgalmunk céljait, akkor már csak egy lépés, hogy a veszélyt, esetleg a pusztulást is vállaljuk értük. Aki a saját életét nem tartja semmire, az miért tartaná valamire másokét? Ahogy Hoffer mondja, mielőtt valaki átlépi a határt, levetkezi az egoját, és csupán csoportjának egy képviselője lesz, aki gyengének, gerinctelennek tekinti a hitetleneket. Itt rögtön eszünkbe juthat egy palesztin terrorista, de jó példa a hazai szélsőségesek retorikája is. Az alany úgy érzi, szándékainak tisztasága mindenre feljogosítja, s ereje ebből a beszűkültségből, vakságából ered, s nem éppen lebecsülendő. Egy fekete-fehér világban mindig egyértelmű, mi a teendő, és csak annak vannak kétségei, aki nyitottan gondolkodik, ezért a vezérek egyik fontos feladata a nyitott gondolkodás szankcionálása - itt jó példa a Hollán Ernő utcai ügynél az egyik, egyébként megbecsült szerző kizárása az egyik radikális portálról, mert különvéleményt fogalmazott meg.
Eric Hoffer nem pszichológus volt, "csak" egy dokkmunkás. Könyve (The True Believer: Thoughts on the Nature of Mass Movements) 1951-ben jelent meg, de a könyv mondanivalója időtlen. Fontos felismerése volt, hogy ami nincs, ösztönzőbb, mint ami van. A dolog természetéből következik kettőssége, mivel a jelennel szembeni viszolygás egyrészt irdatlan pusztítással járhat, másrészt azonban az önkényuralmakat álmodozók, fanatikusok döntötték meg, akik valami jobbra vágytak, és hajlandók voltak véres forradalmakat kirobbantani. Ők fordítják világunkat jobb vagy rosszabb irányba, és ez eléggé zavaró tényező, amiről szemérmesen szokás hallgatni.
Ha mindezt megértjük, talán adja magát a válasz is arra a kérdésre, hogy az egyszeri, nem fanatikus ember mit tehet: tettei alapján ítélheti meg a cselekvőket. Legyen az akár egy népvezérségre törekvő provokátor, akár egy, a saját népére tűzparancsot kiadó, hatalmon maradása érdekében minden eszközt bevető miniszterelnök - hogy a két végletet említsem. Nincs különbség - a köznapi erkölcsöt úgynevezett magasabb célok érdekében eldobó fanatikusokról van szó, akik saját lényüket tagadnák meg, ha másként cselekednének, és nincs is számukra más út. A követők számára viszont még lehet, ha a köznapi erkölcs előrébb való voltát felismerik, mert csak így termelhetünk ki a köznapi erkölcsnek megfelelő vezetőket.
Szeptemberben jön Őszöd kirobbanásának évfordulója, jön a Magyar Charta, és jönnek az újabb tüntetések. Az EGYETLEN IGAZ ESZME zászlaja lobogni fog minden oldalon, alatta harcba indulnak majd mindazok, akiknek ez jelenti az életet - olyanok vezetésével, akiknek tényleg ez az életük. Eric Hoffer ezt már ötven éve megírta.
A cikkhez használt forrásanyag: Tom Butler - Bowdon: 50 Psychology Classics
