Gabrilo
I 2008.08.22. 16:28
Adott egy konfliktus Oroszország és Grúzia között. A magyar közbeszéd szokásos gyakorlatának megfelelően a válaszok a beszari baloldali hallgatás (és egy nagyhatalom ülepének kéjes tisztogatása) és a radikálisok szánalmas relativista "érvelése" között mozognak leginkább. Ugyancsak megszokhattuk már, hogy ha egyenes, egyértelmű (és helyes) válasz érkezik jobboldali politikusoktól, akkor a radikálisok és a baloldaliak hirtelen egy platformon találják magukat.
Rousseau tanácsának ellenpólusaként lássuk inkább a tényeket: ezeket a Jobbklikken Szabó Márk és Doncsev András igen korrektül bemutatták. Szaakasvilit lehet szeretni, vagy nem szeretni (ezidáig hallott róla egyáltalán valaki?), de az alapállás nem változik: Oroszország katonai agresszióval, erőszakkal akadályozta meg a grúzokat abban, hogy területi szuverenitásukat helyreállítsák. Szabót és Doncsevet idézve tehát a helyzet a következő: "egy szuverén állam demokratikusan megválasztott kormányzata saját területe felett szeretné érvényesíteni legitim erőszakmonopóliumát, Moszkva pedig nemes egyszerűséggel úgy dönt, Tbiliszinek ehhez nincs joga, és fegyverrel beavatkozik."
Tartjuk-e valamire a nemzetközi jogot? Úgy általában a jogokat és a törvényeket? És mégis mire jó a NATO, az Európai Unió, az ENSZ (ez utóbbi nyilván semmire, ez már többször is bebizonyosodott), ha nem arra, hogy ilyen konfliktusok esetén gyors, helyes és határozott válaszokat adjon? Mire valók az erkölcsi megfontolások, ha nem érvényesítjük őket egy olyan szituációban, ahol a helyzet egyértelmű: ki az agresszor, kik sértettek meg egyezményeket, stb.?
A baloldaliak és a radikálisok is föltehetik tehát maguknak a kérdést: feláldozzuk-e magunkat, hazánkat, térségünket az ún. "realizmus" oltárán? Meddig ésszerű ezt a pozíciót tartani? A radikálisok külön feltehetik azt a kérdést is, vajon ez a "realizmus" és az ő relativista érvelésük (Afganisztán, Irak) vajon utólag igazolja-e az 1956-os forradalom leverését, a nyugati hatalmak távolmaradását a segítségnyújtástól, és Kádár János uralmát? Mert ha igen, akkor természetesen egyetérthetünk Patrick J. Buchanan-nel: a háborús szituáció nem veszélyezteti az Egyesült Államok érdekeit, helló.
Charles Krauthammer, a National Review publicistája, és David Cameron, a brit Konzervatív Párt elnöke viszont másképp gondolják. Szerintük a nyugati katonai-és egyéb szövetségeknek bizony választ kell adniuk az orosz agresszióra, és valamiféleképpen szankcionálni kell azt. A szokásos tökölődés ugyanis csak az oroszok malmára hajtja a vizet.
Ne felejtsük el, hogy Oroszország egyetlen érvet használt a beavatkozáshoz: az orosz etnikum "megvédését" Dél-Oszétiában. Ha ez az érv legitim, akkor hol nem lesz az? És mekkora kisebbség igazol katonai beavatkozásokat független, szuverén államok területén? Alig több, mint tíz éve ért véget a délszláv háború, és a hasonlatos forgatókönyveket elfogadjuk?
Könnyű az elzárkózó taktikát választani, és a "none of our business"-szlogent kántálni. Azonban nekünk, itt Kelet-Európában különösen érzékenynek kéne lennünk egy nagyhatalom másik országgal szembeni erőszakos beavatkozására. Az amerikai politika, a forradalmak, és számos ideológiai megszállottság egyszer már nyakunkra hozta a pánszláv uralmat 1945 után - ennek része volt a tudatlanság, a rosszindulat, és az őrültség is. Ettől a járomtól 1989-ben szabadultunk meg. Olyan régen volt ez - elfelejtettük már?
A grúzok melletti kiállás elsősorban erkölcsi kötelesség, másodsorban pedig akiknek erre módjuk van, követelniük kell a mielőbbi adekvát válaszadást nyugati részről. Van okunk aggodalomra: az orosz diplomácia érveit hallgatva a legrosszabb szovjet nagyhatalmi gőg juthat eszünkbe.
Bár ne lenne Hegelnek igaza: a történelem egyetlen leckéje az, hogy sosem tanulunk belőle.
Az orosz-grúz konfliktus nem két (nem is annyira) távoli ország elszigetelt ügye, sokkal többről szól (erőforrások feletti ellenőrzés pl.): így hosszútávon a szabadságunk forog kockán. Az orosz nagyhatalmi övezethez tartoztunk már nem is oly régen. Vissza akarunk térni?